„Ez a tette nagyon is jellemző volt rá, mert kegyetlensége és kapzsisága miatt – különösen gyenge uralkodó alatt, akitől nyugodtan vétkezhetett – bármily bűnre készen állott.”

Egy rejtélyes és sötét eset körülményei. Árulás és politikai gyilkosság.

A Katzianer-ügy (1.)

1537 – 1539

Zrínyi Miklós és Hans Katzianer generális meggyilkolása.

A XVI. század első felének egyik legrejtélyesebb, ugyanakkor legsötétebb politikai ügyeként, avagy árulásaként értelmezhető a „Katzianer-ügy.”

Hans von Katzianer (1491-1539) – a szlovéniai nemes úr – magas katonai tisztet töltött be a Habsburg Monarchiában, sőt már előtte is II. Lajos magyar és cseh király szolgálatában állt. 1526-ban a mohácsi csatában ugyan nem vett részt, de 1529-ban Bécs védelmében igen, s utána is Habsburg Ferdinánd – előbb főherceg, majd király – sikeres hadvezérének tekintették. A törökökkel és a Szapolyai-párt magyar nemessége ellen is harcolt. Így 1532-ben a nagy török támadáskor fontos szerepet kapott a birodalmi hadban.

Később – 1537-ban – sorsdöntő év volt Katzianer generális pályáján. A király, I. Ferdinánd megbízásából nagyszámú haddal – több mint 20-ezer katonával (német birodalmi, osztrák, magyar és horvát csapatokkal együtt) készült Eszék megtámadására. Jól érzékelve, hogy a török felvonulási útjának elvágásához, avagy annak meggátlásához a stratégiai fontossággal bíró Dráva menti Eszék megszerzése szükséges. A hadjárat azonban súlyos kudarccal és katasztrofális vereséggel végződött.

Az ütközet 1537. október 9-én Eszék közelében – a mai Diakóvár mellett – zajlott le; a nagy keresztény had súlyos vereséget szenvedett a szendrői bég sokkal csekélyebb török erejétől. Már ekkor árulásra gyanakodtak: arra, hogy a rác naszádosok – zsold híján – mind átálltak a törökökhöz. Másrészt azonban az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a had ellátatlansága miatt, annak szétzüllése már a csata előtt megkezdődött. A vereség után pedig a visszavonulásuk valóságos vesszőfutássá változott. A török lovasság mardosásától pedig teljesen szétforgácsolódott. Nem egészen világos azonban Katzianer felelőssége: a kortársak szerint elhagyta a hadat – s ezzel csak beteljesítette a végzetes vereségét. (Az eszéki vereséget szokás „osztrák Mohács”-nak nevezni, de ez súlyos tévedés, hiszen hatásaiban nem követték olyan események, amilyen a „magyar mohácsi vészt”, melynek „vész” jelentőssége sem elsősorban a csatatéren elszenvedett súlyos veszteségeiben jelentkezett – az sem volt elhanyagolható –, hanem a vereség következményeiben, az ország végzetes megosztottságában, s végül három részre szakadásában tetőződött be).

A súlyos kudarc miatt I. Ferdinánd elfogatta a tábornokát, és börtönbe vettette. Innen azonban Katzianer megszökött – egyesek szerint egyenesen a törökhöz, mások szerint „csak” Szapolyai Istvánhoz pártolt, s azt tervezte, hogy egész Horvátországot a pártjukra vonja. Más kérdés, hogy Szapolyai mennyire hitte, hogy Katzianer sikerrel hódítja meg majd a Magyar Királyságot – ahogyan ez akkor sem sikerült neki, amikor I. Ferdinánd pártján állt. Lehet, hogy Katzianer is érzékelte ezt a bizalmatlanságot. Visszatérve szűkebb pátriájában, Horvátország Habsburgoktól való elszakítására törekedett – még pedig török segítséggel, azaz a törököknek való átjátszása révén. Ez azonban végzetes hibának bizonyult.

A források a kérdésben megosztottak, de úgy tűnik, hogy a törökkel való paktálás már a király előtt is súlyos árulásnak minősült, sokkal inkább, mint az, hogy katasztrofális vereséget szenvedett: „…vezetés és rend nélkül sorsára hagyta a sereget, a tábort és a zászlókat, csúfos menekülésre szánta el magát. Mivel inkább a vezér vétke, mint az ellenség vitézsége miatt semmisült meg az oly fényes hadsereg, a jogos haragtól fűtve Ferdinánd Bécsbe hivatta Katzianert, hogy adjon magyarázatot hibás magaviseletére (…). Katzianer a fogságból – egy téglafalat vésővel kivésve szabadult ki és szökött meg. Egyenesen Nándorfehérvárra ment a török Mehmed pasához, aki szívesen fogadta és nagy zsold mellett a vazallus állam mintájára elképzelt Horvátország feletti uralmat ígérte neki, amennyiben őszinte hűséggel segítséget nyújt Szolimánnak az osztrák birodalom városainak meghódításában.”

Az, biztosnak tűnik, hogy 1537 tavaszán Katzianer a Zrínyi-fivérek, János és Miklós vendégszeretetét élvezte. Egyrészt azért, mert ekkor még a Zrínyiek is ingadoztak Szapolyai és a Habsburg uralkodó választásában. Mindezért a „bécsi király” – köztudottan meg is neheztelt a Zrínyiekre – különösen Miklósra, akit egyébként a bécsi védelemben való vitézségéért (1529) nagyra és sokra tartott. A kostajnicai vendégeskedés azonban sötét, véres felvonással ért a végkifejlethez. Forgách Ferenc krónikájában – ki Zrínyi Miklóst mindig is elítélően szemlélte – azt olvashatjuk, hogy a gyilkosságot – a király tudtával és annak jóváhagyásával személyesen maga követte el: „…Katzianert a tulajdon tőrével szúrta le – kihúzván hüvelyéből, mintha meg akarná nézni – a nála lévő rengeteg pénz miatt, megsértvén az asztal jogát, megszentségtelenítette a vendéglátás istenét. Ez a tette nagyon is jellemző volt rá (mármint Zrínyi Miklósra), mert kegyetlensége és kapzsisága miatt – különösen gyenge uralkodó alatt, akitől nyugodtan vétkezhetett – bármily bűnre készen állott.”

Látható, hogy Forgách egyenesen, mint „rablógyilkosságot” állítja be Katzianer megölését. Ezt a „szégyenfoltot” Zrínyi nehezen is tudta volna lemosni, noha közvetlenül eztán minden „segítséget” megkapott erre; elsőben azzal, hogy I. Ferdinánd király törvényben mondta ki, hogy a generális megölése árulás miatt történt. Forstall krónikájában – s már előtte Istvánffy Miklósnál is – azt olvashatjuk, hogy Zrínyit a törökkel szembeni kérlelhetetlen ellenszenve és gyűlölete vitte az áruló Katzianer megölésére: „…midőn Katzianer a lakomáról visszavonult a hálószobájába, Zrínyi mérlegelve a nehézségeket, barátai, vagyis az ő ellenségei támadhattak volna akár elfogatásakor, akár Bécsbe szállítása során (…), s attól is tartva, hogy ha valamilyen módon megszökik, ne fogjon még ellenségesebb gyűlölködéssel az addigiaknál is ártalmasabb mesterkedésekben (…) két bizalmas szolgáját küldi hozzá valamely ügy megtárgyalásának ürügyével, akik azután a haszontalanul védekezni próbáló Katzianert két csapással leterítve megölik. Levágott fejét ezután elküldik Bécsbe, Ferdinándnak. A jóságos király a lázadó minden birtokát és örökségét fiainak, Boldizsárnak, Farkasnak és Jánosnak adományozta, ám mindazonáltal törvénybe hirdette ki, hogy megöletése jogszerű volt. Így a király és a haza csodálatos szerencsével menekült meg.”

A családkrónikás – így elfogult – Mark Forstall hozzá teszi még ehhez, hogy semmi elítélendő nem lenne abba, ha az áruló javait a Zrínyiek kapták volna meg.

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

vö. Bessenyei József: A szigetvári Zrínyi Miklós. In: Zrínyiek a magyar és horvát históriában. szerk. Bene Sándor és Hausner Gábor. Bp. 2007. 69.

 ifj. Hans Holbein ábrázolásán egy német zsoldos főkapitány - nem Katzianer

(1520-as évekből származó ábrázolás).