„Katalinka szállj el!...”

„A tartományokban elhangzott Rúm szultánjának hangja,
Hogy megtámadja a hitetlenek országát,
Hogy szándékozik lerontani a hitetlenség tűzhelyét
S a bosszúállás tűzével elégetni.
A sárkányok mindenfelől felemelték fejüket,
Vas ruhát öltöttek s arany föveget tettek föl.
Keresett vala a nyereg és kengyel,
Nyugtalanította a kardot a hüvelye.
Örült a kard, megmutatta alakját,
A cziprushoz hasonló lándsa megmutatta termetét.
A vas nyíl szárnnyá, repülő madárrá lőn
És siet elvenni a gyaurok életét.”

Egy szultáni hadjárat – oszmán szemmel (másodszor).

„A szerencsés lobogókat, a világhódító és győzhetetlen zászlókat kibontották…”
Mint egy nagyhatalom erődemonstrációja és üzenete.

Az elmúlt alkalommal arról szóltunk, hogyan írt Szinán csausz Nagy Szulejmán szultán 1543-as hadra keléséről, amikor a szultáni had az 1541-es hadjárat során elfoglalt Buda biztonsága érdekében a hódoltsági terület kibővítésére és kiszélesítésére törekedett – a legnagyobb sikerrel, hiszen ekkor (a hatodik személyesen Magyarországra vezetett hadjárata során megszerezték többek közt Siklóst, Pécset, Esztergomot, Tatát és Székesfehérvárt).

Most ugyanennek az 1543-as hadjáratnak a kiindulását idézzük fel Dselálzáde Musztafa históriájából, „Az országok osztályai és az utak felsorolása” (Tabakát-ül-memálik ve deredsát-ül-meszálik) című munkából. A leírásból több érdekes részletet emeltem ki.
Többek közt azt, hogy a szultáni hivatalos hatalmi és politikai szemlélet természetesen Magyarországot már meghódított tartományként a Török Birodalom részének tekintette, s azt, hogy ebből kifolyólag Habsburg Ferdinándot, mint német vagy cseh királyt említi. Ugyanakkor az is érdekes, hogy itt a magyar Szent Koronának még nincs semmiféle oszmán gyökerű” misztifikációja (amelyet már nem sokkal később a hivatalos oszmán ideológiában megjelenik, mint iszkanderi és nuransíváni, vagyis, mint Nagy Sándor-i és egyben perzsa örökség)…

Érdemes megfigyelni a hadak sereglésének leírását is, az egyszerre kisütött fegyverek – mint kötelező és erődemonstráló momentum (többek között a szigetvári ostrom előtt is, 1566. augusztusában);

„Mivel Magyarország, ez a tévhitben élő tartomány, mint a győzedelmes padisah hódítmánya, János király kormányzása alatt állott (itt nem világos, hogy Szapolyai Jánosra gondol, aki azonban 1541-ben meghalt, vagy annak kiskorú gyermekére, János Zsigmondra, a „királyfi”-ra; mindketten a szultán vazallusai voltak), a többi hitetlen országok királyainak szívét a fekete féltékenység és irigység tüze égette. Nemcse királya, az eszetlen Ferendus, a királyság mennyasszonyával való egyesülés vágya miatt nyugtalan levén, soha nem szűnt meg háborgatni ama vilajetet bálványimádó sereggel; (…) Ennél fogva a győzedelmes és szent harccal foglalkozó padisah, a Dárius méltóságú, Efrasziáb hírnevű uralkodó, a Feridunhoz hasonló világhódító, kinek Dsem is szolgája lehetne, Istentől sugalmazott fényes elméjében hadjárat indítását határozta el.
Legfelsőbb parancsának kiadása után az Aszaf bölcsességű nagyvezír a hadjárat előkészítésén fáradozva szélgyorsaságú és madár-röptű futárokat küldött, hogy a rumilii és az anatólii vitézek gyűljenek össze hadi szerekkel és fegyverekkel a magas udvarnál.

A tartományokban elhangzott Rúm szultánjának hangja,
Hogy megtámadja a hitetlenek országát,
Hogy szándékozik lerontani a hitetlenség tűzhelyét
S a bosszúállás tűzével elégetni.
A sárkányok mindenfelől felemelték fejüket,
Vas ruhát öltöttek s arany föveget tettek föl.
Keresett vala a nyereg és kengyel,
Nyugtalanította a kardot a hüvelye.
Örült a kard, megmutatta alakját,
A cziprushoz hasonló lándsa megmutatta termetét.
A vas nyíl szárnnyá, repülő madárrá lőn
És siet elvenni a gyaurok életét.”

A kitűzött hadra indulást így tolmácsolja a szerző (jól kitetszik az a ókori keleti historiográfiai, és „retorikai” hagyomány – amelyről már szintén hosszabban értekeztünk itt):

„…a harcz erdejének oroszlánjai, a farkas alattomosságú, sárkány támadású és vipera mérgű vitézek mozgásba jöttek. A szipáhik, szilihdárok, ulufedsik és garibok kora reggel a magas udvarba menvén, külön csapatokban felállottak. Az ellenségégető, szikrát szóró, füstöt eresztő, villámgyorsaságú, fejükön szorgucsot, vállukon pajzsot, övükben csatabárdot viselő, puskás, alabárdos és pánczélos janicsárok két felül egymás mögött több sorban rendezkedtek el.
Abban a perczben, mikor kelet királya, (…) a fényes nap, a zöld tenger partján a nappal országának hadserege rendezése czéljából fényes kengyelű, ragyogó kantárú tündöklő lovára ülve megindult (…).”

Itt a szerző hosszan sorolja mindazokat a tartományokat, országokat, és városokat – Arábiától Grúziáig, Palesztinától Ruméliáig – amelyre a szultán hatalma kiterjedt, majd így folytatja:
„…a szent harcz szándékával felült szellő gyorsaságú, aranyos kengyelű, drágaköves kantárú, félhold patkójú lovára s a mint a magas kapun kilépve megmutatta szépségét a világnak, a csauszok üdvözlő kiáltása felhatolt az ég kupolájáig. A szerencsés lobogókat, a világhódító és győzhetetlen zászlókat kibontották, a szultáni zenekar játszani kezdett s amint a puskások elsütötték a puskákat, a földszínét elborította a felszálló füst és a nappali világosság éjjeli sötétséggé változott. (…)”

Az ellenségről Dselálzáde Musztafa krónikájában továbbá ez olvasható: „A tűzre való és pokollakó gyaurok országai közé tartozó Ispánia királya, a Karlo nevű piszkos és átkozott hitetlen (vagyis a Habsburg V. Károly német-római császár, spanyol és nápolyi király) ki az összes tévelygők hadának feje s a tönkre mentek csoportjának vezetője – mivel birtokában volt a ’korona’ néven ismeretes korona (mely az ő ostoba képzelődésük szerint Jézus szamara nyergének egy darabja volt s mely többféle értékes drágakővel van díszítve csodálatos módon) s így haszontalan szokásuk következtében feje és főnöke volt a Messiás ösvényén járó, a sátánnal czimboráló összes királyoknak: ennélfogva egy világbíró nagy fejedelem igényével lépett fel. Az említett korona Alamán országban (azaz német földön) őriztetvén, a nevezett király, hatalmának érvényesítése czéljából Alamánba ment s annak a trónjára ült, aztán Ferendus nevű testvérét ( Habsburg Ferdinánd – magyar, horvát és cseh király etc.), ki Német- és Csehországnak független királya vala, a maga helytartójává tette Alamánországban (…).

A sereg vonulása:

A szerbiai táborozás és vonulás képeivel – Niš városának elhagyása után:
„…a világ tágas területe alig bírta befogadni a hadak tömegét: a csoportok sokasága el tudta képzeltetni az emberrel az ítélet napján bekövetkező tolongás képét; a hátas és igás jószágok összeütközése miatt sok málha és poggyász elveszett az utakon; a tágas utak szűkek lévén, minduntalan összeütközés történt. Síkság és hegy, völgy és halom egészen megteltek a csillagok számával vetekedő hadsereggel. (…)”

A történetíró leírja azt a jól bevált pszichológiai eszközt, hogy a szultáni táborba beérkező követeket – itt éppen a Habsburg uralkodó követségét – a szerbiai táborban egy jó magas ponton helyezték el, ahonnan az egész hatalmas ármádiát (s a kísérő kompániákat, amelyről azonban az oszmán krónikás nem is írt, lévén az már nem díszes társaság) jól átláthassák és mindez rémisztően hasson rájuk…

„Ez alatt az említett követek is megérkeztek és Nis városában egy magas helyen szállásolták el őket, hogy az éjjel-nappal vonuló s a csillagok számával vetekedő hadsereget láthassák. Már hét-nyolcz nap időztek ott, mikor a rumilii bégeknek engedély adatott, hogy menjenek előre. A harcz hősei, a csata oroszlánjai hegyi patakhoz hasonlóan szüntelenül vonulván előre, amint hallották, hogy a lapály, hegyek és halmok visszhangoznak a vitézek haj! huj! kiáltásától és a fegyverek csörgésétől és a pánczélok zörgésétől.”

Dselálzáde Musztafa: Tabakát-ül-memálik ve deredsát-ül-meszálik. In: Török történetírók. II. (1521-1566) fordította és jegyzetekkel kísérte Thúry József. Bp. 1896 (reprint) 190-193.