Az esztergomi bég vendégasztala...

1545. január 31-én a komáromi kapitány, Pozsgay Zsigmond és vele Jeromos „magister” vezetésével indult követség a királytól Sztambulba.

Amikor a Komáromból kiinduló hajók Esztergom alá értek (1543 óta volt török kézben) az esztergomi törökök a figyelő pontról hamar észrevették őket, s nyilván – mivel jövetelüket már előre jelentették – tiszteletükre több díszlövést is leadtak. Aztán meg a fényes török fogadó bizottság, a bég vezetésével az esztergomiak összes tisztje – nagy hadi zenével, rézdobok és trombiták zengése mellett – a királyi követség elé evezett és saját hajóikba kérették a követeket.

Így nagy pompával és üdvözlések és köszöntések sorával mentek fel az esztergomi várba, ahol a bég lakomát adott a követeknek. Az esztergomi bég vendégasztala azonban olyan bőséges volt, hogy a követeknek már fáradságukra kellett hivatkozniuk – mert még éjfélkor is csak hordták fel az ételeket –, hogy a „terülj-terülj asztalkámtól” megszabaduljanak.

A török vendégbarátság egyik nagyon izgalmas jelenete ez. Különösen, ha összevetjük egy jóval későbbi leírással, melyet Mikes Kelemen hagyott reánk, 1717 októberében, amikor II. Rákóczi Ferenc Vezérlőfejedelem kíséretében a török Portán a kajmakánnál vendégeskedtek:

„Ideje már, édes néném, egy levelét venni kédnek, amelyet itt adták meg. Megérdemli már kéd is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a császári városban. Gallipoliból 22. indultunk vala meg. Az úton semmi olyan dolog nem történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri nevű városban az urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőllőtőt láttunk vala, mint egy nagy szilvafa. Abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a szőllőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a' csudálatos, hogy egyfelől az ágain ért szőllők voltanak, másfelől még csak tiszta egres volt; másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni. A három része az esztendőnek, hogy mint munkálkodik a szőllőtőn, itt egyszersmind meg lehetett volna látni. 28-dik pedig másfél mélyföldnire érkezvén Drinápolytól, a kajmakán tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig való tisztekkel jöve urunk eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével. De ami legjobb volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele bennünket az ura nevével. De ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele volna. A' való, hogy mindenikünk éhezett. De az is való, édes néném, hogy étlen költem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolcvan tál étekből. Ezt kéd el nem hinné, ha a szokást nem tudná. Eb szokás, kutya szokás! Jaj! édes néném, elig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték előllünk, a másodikát, a harmadikát, egyszóval hetven vagy nyolcvan tál így repült el előllünk; némelyikben még nem is mártottunk, már vitték. Úgy tetszik, hogy csak az orrunkot akarták megvendégelni, és így koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk, valamint Tantalus a vízzel való kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De az italról szó sem volt. A' való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot nem okozott. Ennek a száraz ebédnek vége lévén, azután igen könnyen lóra ülénk. Az urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a szállására. Estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, amely jobb volt az ebédnél, mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a mi cselédink, és akkor vették ki a tálot, amikor mondottuk. Ez a kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak. Hogyne volna, mikor a leányával hál. Minthogy a vezér táboron vagyon, most ő viszi végben hivatalját. Ibrahimnak híják, az urunknak igen jóakarója. Ez is jovallotta egyik a császárnak, hogy utána küldjön Franciaországban. Még nem láttam őkalmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kédet. Hát kéd engemet?”

Visszatérve egy pillanat erejéig a török Esztergomhoz – itt már számosan hangoztattuk az esztergomi török őrség vitézi hírnevét – most arra az esetre tekintsünk, amikor bonyodalom támadt abból, hogy hol lakik az esztergomi bég...

1560-ban (május 26-án) szultáni rendelet érkezett Budára, mely megparancsolta a pasának, hogy vizsgáltassa ki: mi az oka annak, hogy az esztergomi bég most a „felső várban”, a „palotában” - ezen az egykori érseki palotát kell értenünk – lakik: „Az esztergomi bégek az alsóvárban szoktak lakni, de a mostaniak ezt nem teszik, és a felsővárba, a palotába költöznek be.” Az iratból azonban az is kitűnik nyomban, hogy mi volt evvel a baj:

„Mindez ideáig a palota belsejében lévő raktárakat – akár lőporral, akár élelemmel, akár hadi szerekkel töltötték meg őket – gondosan őrizték, károk nem keletkeztek, mivel nem laktak ott bégek. Most azonban, hogy a bégek a palotában élnek, fennáll a veszélye annak, hogy az emberei tüzet okoznak, vagy valamilyen más okból kárt tesznek a kincstárban. Elrendelik, hogy ha úgy áll a dolog, ahogy jelentette (mármint a budai beglerbég), és a bégek az alsóvárban szoktak tartózkodni, akkor most miért a palotában laknak? Szükséges-e ott lakniuk? És ez mióta van így? Ha fent kell is lakniuk, nem helyes, hogy a kincstárral egy helyen éljenek. Esetleg a kincstárat kellene más helyre költöztetni? Vizsgálja ki az ügyet, és írásban tegyen jelentést!”

lásd. Mühimme defteri 3, 395/1180 (Konstantinápoly) 1560. május. 26. In: Dávid Géza – Fodor Pál: „Ez az ügy fölöttébb fontos” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1559-1560, 1564-1565). Bp. 2009. 99-100.