1550 - "Haramia" kell Szigetbe

„az szegénység úgy panaszolá, hogy falukat égetnek, embereket ölnek, asszonyállatokat férjek mellől kivesznek és leányokat és úgy szégyenítik és a király adóját szedik maguknak.”

 

„Haramia” kell Szigetbe – ha ló nincs, jó a szamár is (?)

 

1550. február elején (egészen pontosan február 4-én) kelt levelében a szigetvári várkapitány, Kányaföldi Kerecsényi László írta Nádasdy Tamásnak, hogy az alárendelt katonaság szökdösik – még azok a „haramiák” is, akiket Szlavóniából és Horvátországból fogadott meg a legutóbb…

 

Újra csak ezzel kezdhetem – hiszen számtalanszor tettünk már rá utalást – a végvidéken uralkodó fizetetlenség áldatlan állapotokat eredményezett, amely mind a védelem gyengülését, mind a környező vidéken a létbizonytalanságot (a közbiztonság lenullázódását) eredményezte, s mindez a haza kárára lett.

 

A szigeti kapitány Kerecsényi levele arról tudósít, hogy a megfogadott katonaság dezertál – főként a gyalogok: „…és immáron százig szekett ki az grabantokban (azaz drabantok, vagy darabontok – azaz gyalogosok), most az tót grabantokban is igen kevés maradott.”

 

Érdekes itt – s kezdjük elsőként ezzel – a „tót drabant” kifejezés. A korabeli „tót” elnevezés nem a szlovákokra utal, hanem általában szlávokra, de jelesül itt a horvátokra. A középkori magyar nyelvben Horvátország elnevezése gyakran szerepel így: „Tótország.”

 

Vagyis Kerecsényi László immár a „tót” gyalogosainak szökésén panaszkodik, hiszen már előtte a királyi zsoldban állók javarésze megszökött. Ezek a „tót drabantok” javarészt horvátországi – de főként szlavóniai (a Dráva-Száva közötti rész) horvát „haramiák” voltak (olyanok, mint a magyar területeken a szabadhajdúk).

 

A szökés okait elsősorban a fizetetlenségben kell keresnünk, s abban, hogy a fokozódó ellenséges nyomás (amely jellemző volt az ’50-es évek első felében) miatt a harcra rendeltek állandó veszélynek voltak kitéve – s díjazásuk ezzel éppen fordított arányban állt. Következésképpen ezek az elégedetlenek dezertáltak – sokszor láttuk, hogy akár csapatosan, tisztjeik vezetésével – s átállottak (jobb esetben) más vár szolgálatába, vagy valamely főúr bandériumába, vagy (rosszabb esetben) rablókká züllöttek és az amúgy is meggyötört vidéket fosztogatták.

 

A panaszokból tudjuk, hogy a dúlásuk kíméletlenebb volt, mint a töröké. Éppen Kerecsényi levelezéséből ismert az is, hogy mind a somogyi, mind a zalai végeken egyre gyakoribb a fosztogatás és a dúlás, amelyben ez a szökött és lezüllött katonaság, valamint a szabadhajdúk és a haramiák közösen – szinte elválaszthatatlanul összevegyülve (a források erről tanúskodnak) – részt vettek: „az szegénység úgy panaszolá, hogy falukat égetnek, embereket ölnek, asszonyállatokat férjek mellől kivesznek és leányokat és úgy szégyenítik és a király adóját szedik maguknak.” Ennek a rabló- és haramiavilágnak az elhatalmasodása miatt már gróf Zrínyi Miklós is fegyverre kelt – aki azonban maga is felfogadta őket. Egyszerre irtotta, s egyszerre zsoldba is fogadta őket. Amint a somogyiakkal és kapos(új)váriakkal – a legveszettebb hírűekkel – kíméletlenül végeztek (Zrínyi karóba vonatta vagy elevenen eltemetette az elfogottakat), úgy máshol támadta fel a veszedelem: „Most immáron Zalában is támadtak haramiák, kik csodálatos gonoszságokat cselekszenek. Letenyén vagyon szállásuk. Az előttük járónak Kenéz Ferenc a neve.” – írta Kerecsényi László egy 1555-ben levelében.

 

A „haramiaság” – kifejezése és a mögötte felsejlő „intézménye” nyelvünkben nagyon beszédes. Nincs is sok hozzáfűzni való. Ha csak annyi nem, hogy bizonyíthatóan a balkáni részekről szivárgott fel északra; aztán Horvátország felől mind Magyarországra, mind az osztrák Krajnába és Karintiába is… Az, hogy a haramiák a Balkánról – elsősorban is Szerbia felől érkeztek – arra legjobban saját vallomásuk mutat rá. 1555-ben egy mustrán haramiavajdák is megjelentek legényeikkel (tehát zsoldba fogadták őket), s vallották: „nekik nincs hazájuk, a török elől menekültek ide, s ha nem fizetik meg őket, meg nem élhetnek, s máshova kell költözniük.”

 

Egyértelmű, hogy a királyi zsoldba fogadott katonaság szökései és a török fenyegetés miatt tartós „vitéz hiány” állt elő Szigetváron. Kerecsényi László ezt pedig úgy oldotta meg, ahogyan tudta. Ha nem érkezett segítség, saját maga nézett megfogadható csapat után. Gyakran kínálkoztak fel a kóborló „szabadcsapatok”; úgy a szabadhajdúk, vagy éppen a szlavóniai haramiák. Tanúságos a szigeti kapitány 1555. április. 29-én kelt (itt már felidézett) levele, melyben Nádasdy Tamásnak írta újfent, hogy itt hiába kiállt zsoldot, nem jő senki se a zászlók alá. Azonban „Tótországba elég haramia vagyon, azokból kellene ide késedelem nélkül küldeni az kétszáz grabantot.” És ahogy megnőtt a kereslet a úgy megnőtt az ár is. Egy esztendő múltán (1556-ban, mikor már nem Kerecsényi, hanem Horváth Márk volt a szigeti kapitány) a Kanizsa alatti táborban, amelyben az ostromlott Szigetvár felmentésére gyülekezett a királyi had (azaz: 1556 nyarának derekán, mikor Khádim Ali budai pasa vívta Szigetet), a haramiák is megjelentek. A haramiavajdák ígérték a hűséges szolgálatot mind Nádasdynak, mind másoknak: a vezérek maguknak havi 20 aranyfont zsoldot kértek (!), míg a legénységnek havi 4 forintot; mindezt akkor – amint Takáts Sándor ezt megjegyzi –, amikor egy magyar végvári gyalog zsoldja 2 forint körül mozgott, s egy „iratos” huszáré 4 forint volt.

 

E vad és zabolázatlan harcosokra meglehet 1556-ban szükség volt. S aztán újból szélnek eresztették őket – a vidék keservére és a föld népének kárára. A panaszok folyamatosak még az elkövetkező években is. Királyi parancs jött a kigyomlálásukra. Emlékezzünk csak! Idéztük már, hogy Horváth Márk és Zrínyi Miklós viszálykodásának az egyik eredője éppen az volt, hogy a szigeti kapitány rendre pusztította a gonosztevőket – noha azok Zrínyi „zsoldjában” álltak. Maguk vallották meg, hogy a nagy hatalmú főúr a patrónusuk – mint 1561-ben, amikor Giczy Farkas számolt be (Petregorából írta Csányi Ákosnak Kanizsára), hogy elfogott szlavóniai uszkók és haramiák kerületek a fogságába, akiket „nem tartottak vendégségbe”, hanem „vízbe is buktatták őket” (azaz víz alá nyomva vallatták ki a foglyokat), akik meg is mondták, hogy ők „Zrínyi uram haramiái.”

 

Azonban a katonahiány és az ellenséges fenyegetés nagy úr – nagy veszély. A haramiavilág átkos méregfogát csak úgy lehetett fájdalom mentesebben kihúzni, ha ezeket a saját szakállukra rabló és harcoló „szabadcsapatokat” a királyi hadakba, a védelem szervezetébe integrálták (s ami lényeges hosszabb időre). 1558-ból fennmaradt egy részletes jegyzék (Takáts Sándor kutatónk találta meg a kutatásai során a cs. és kir. Udvari és állami levéltárban, Bécsben), amelyből kitetszik, hogy a haramia csapat ugyanúgy tagolódott be a védelmi seregbe, mint a magyar hajdúk – ötvenes vajdaságokba. Izgalmas elolvasni a vajdák – a vezető tisztek – neveit, javarészt rácok és horvátok (azaz: délszlávok), de van köztük néhány magyar név is:

 

Kápa György – alatta 45 főnyi haramia, Radó „Pribék” – 50 fő,

Kara Ratkó – 50 fő,

Gyuro ad Gorián 40 főnyi haramiával,

Fogadó Balázs (eredeti iratban így: „Wallasch Fogadusch”) – 25 haramiával,

Veliki Iván – 40 fő,

Csázmay György – 20 fő,

Pribék Radkó – 50 fő,

Korontay Péter – 40 fő,

Allola pribék – 35 fő,

Kopjár András – 40 fő,

Novák Iván – 50 főnyi legénységgel,

Draskovits – 40 fő,

Tamás – 40 fő,

Vlach Markó – 30 fő,

Nemeczy Iván – 35 fő,

Letolla Péter – 50 fő,

Woyafzan Jurkó 50 fő,

Kopinszky Antal – 50 fő,

Preszkocsillovics Tamás – 50 fő,

Mirulla Huszaracz – 50 fő,

Skocsevits Gyurko – 30 fő,

Marovits Mátyás – 30 fő,

s végül Garkó Mihály – kinek nem ismerjük számszerűen csapatát.

 

Így mindösszesen 770 haramia állt királyi zsoldban a horvát végvidéken (1558-ban).

 

Sz. M.

 

"Haramiaűzés"

(metszet 1690 körül - mert haramiákból akkor sem volt hiány).

 

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

 

vö. a forrásokat Takáts Sándor közli, OL. Nádasdyana, 1550. február. 4, 1555. április. 29., 1554. november. 10, .cs. és kir. házi, udvari és állami levéltár. Hung. 1554. május. 14., 1556. augusztus. 10.; bővebben lásd. Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908 (reprint) 111-121.