"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

„Murat nem pénz, adomány, lovak… a rabul ejtett százötven keresztény miatt…” van fogságban…

(1553) 1554

Zrínyi Miklós contra Mohamed… a „világ szokása ilyen.”

A horvát bán és a boszniai pasa viszálya egy fogoly török tiszt ügyében – amely elhallatszott Sztambulig és Bécsig.

Az 1550-es évek elején – 1551-ben és az 1552-es nagy török háború évében is – a horvát végekre is folyamatos volt a nyomás. Egyrészt az erők megosztásának elvéből, másrészt azért, mert a boszniai bégeknek és vitézeiknek (akárcsak Magyarországon) a falvak hódoltatása és a zsákmányra, prédára lesés mindennapi cselekvése volt. Zrínyi, mint horvát bán már 1551-ben Ozaly várából azt jelentette a nádornak, hogy a boszniai ellenséges csapatmozgások arra utalnak, hogy mindez egy nagy háború bevezetője lesz (ez 1552-ben el is következett), még a mondott esztendőben nagy török támadás érte Horvátországot – veszélyeztetve Zágrábot is…

A harcokban természetesen Zrínyi Miklós is kivette a részét. Ekkor került kezébe egy török tiszt, bizonyos Murát, akit valójában nem a horvát bán ejtett fogságba, hanem holmi haramiák csalták kelepcébe és fogtak törököt, akit aztán jó pénzért eladtak Zrínyinek. A történet azonban nem ennyire egyértelmű. Meglehet, hogy a bosnyák Murát foglyul ejtői mégis csak Zrínyi vitézei voltak, mivel azonban „országos bonyodalom” kerekedett ez ügyből, úgy a horvát bán jónak látta később azt állítani, hogy haramiáktól vásárolta meg e jeles Murátot. Ha azonban így esett volna, akkor bizonyosan még az 1552-es hadakozást megelőzően történt mindez – ezért hivatkozhatott a horvát bán a haramiák akciójára (így őt nem érte a békebontás vádja).

Mindenesetre Zrínyi Miklós Murát nevű foglyáról hamarosan tudtak Bécsben is, Sztambulban is. Ismert a horvát bánnak azon levele, amelyet a stájer főkapitányhoz küldött volt (1553. december. 21.) visszautasítva annak Murátra vonatkozó kiadatási kérelmét. Zrínyi Miklósnak értékes zsákmány volt e Murat – vagy mert tényleg sok aranyat érő vitéz volt, vagy mert igen nagy károkat tett a horvát végeken, Zrínyi szűkebb pátriájában (avagy mindkettő együtt). Nem adja ki – írta, még a királynak sem!

„Muratot nem pénz, adomány, lovak, vagy bármilyen más váltságdíj miatt tartja fogságban, hanem azért, hogy a mostani fegyverszünet ideje alatt a törökök rabokat ejtettek embereink közül, nem számítva másokat, rabul ejtettek százötven keresztényt…” – ezeknek kiváltására tartja magánál a horvát bán e bizonyos Muratot. A levélben azt írta, amint a keresztény rabok megszabadulnak, ő maga is elengedi a törököt. Murat azonban a boszniai pasának, Mohamednek is kedves volt és értékes vitézei, aki miatt mind a szultánhoz is írt – követelné ki Zrínyitől, mind Bécsben is hallatta a hangját, mondván a foglyul ejtése a békét bontja a Porta és a „bécsi király” között. Zrínyi azonban maga egyenesen Bécsben is kijárta, hogy „reményei szerint” a király a foglyát ne vegye el tőle (hangsúlyozta „jószántából ő maga senkinek nem adja”), kész Murát ért bajt vívni a bosnyák pasával, Mohameddel. Tudjuk, a király, I. Ferdinánd (nagyon kedvelte és nagyra tartotta Zrínyit) a párbajhoz az engedélyt meg is adta. A bajviadal időpontját és helyét is kitűzték (1554. augusztus. 24. Szentgyörgyvár) és a horvát bán végrendelkezett is, arra az esetre, ha a bajvívásban, ő maradna alul. A kitűzött napra és helyre azonban Mohamed pasa nem ment el. A bajvívás így elmaradt. Murát vajda pedig a horvát bán láncait viselte tovább is. Aztán a többiről néma csend van. Ebből arra következtethetünk, hogy minden a végek szokása szerint megoldódhatott: a török tisztet nagy valószínűséggel a Zrínyi által követelt rabokra (hogy mind a százötvenre – az nem valószínű) kicserélték volt.

Érdekes momentum – és egyáltalában nem véletlen, hanem a végvidéki dolgok természetéből adódik –, hogy jó század év múlva, 1660-as években Evlia Cselebi török utazó éppenilyen fogolyváltság ügyében járt a dédunoka, Zrínyi Miklós udvarában Csáktornyán.

Személyesen is találkozott a horvát bánnal mikor egy fogoly kiváltás kapcsán udvarában járt. Leírásából kiderül az a félelemmel teli tisztelet, amit a török ellenfelek a horvát bán iránt éreztek, de az is – amelyre már oly sokszor rámutattunk –, hogy a végbeli rablások és pusztítások, amolyan teljesen elfogadható dolognak tűntek, akár békeidőben is: "A vár kegyetlen kapitányát azonnal előhívatván: « Menj s a behkei kapitányt hozd elő », mondá (ti. Zrínyi); mire a kapitányt a dívánkhánebe hozták. Azonban a lábán levő húsz oka súlyú vasat nem bírván el, nehezen jött. Én azonnal felugrottam s a kapitányt megölelvén, megcsókoltam. Embereim is a kapitányt megcsókolták és hátra húzódtak. — Én szegény, így szóltam: « Bánom! Vegyék le most lábairól a vasat. » — A bán válaszolá: « Ha Mária anyára megesküszik, hogy a mi tartományunkat nem fogja többé gyújtogatva, rabolva pusztítani, akkor nem tartom tovább fogságba. Máskülönben darabokra vagdalva megölöm. » — Én szegény erre azt mondám: « Ez a végvidéki helyzet; ti is az ő tartományukat, ők is a ti tartományaitokat pusztítják; a világ szokása ilyen.»"

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

„Sciat vestra spectabilis magnifica dominatio, nos die hestema inclusas litera, sacratissimae… Hinc autem vestrae spactabili magnificae dominationi hoc scribere possumus, quod venit heri ad nos specialis explorator nostre, qui in Lewach moratur et dicit, quod bassae isti Boznensis et de Hlewno cum omnibus eorum viribus ante casum istarum nivium fuissent…” Nádasdy Tamáshoz. In: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok. I. közre bocsátja: Barabás Samu. Bp. 1898. 141-142.

vö. Vladimir Kalšan: Muraköz történelme. Csáktornya, 2014. 71-72.