„István, Isten »kegyelméből, a hatalmas török császártól Koppány megyében választott koppányi püspök«”

 A koppányi „török püspök” intése a magyar „alattvalókhoz” – egy „ravasz” török csel, de sikertelen.

1555. tavaszán – a pontos datálás nem ismert – a koppányi török bég, Naszuf ravasz cselt eszelt ki, hogy a „dölyfös”, hódolni nem akaró Szigetvár mögötti magyar területeket a „fényes padisah” hódolásához szorítsa…

Nem vezetett célra a tűzzel-vassal való elemésztés (ki is lenne akkor élő és adófizető „rája”?); mást kellett tehát kieszelni.
A török kormányzat és katonai vezetés szemmel látható törekvése volt – már az 1550-es évektől –, hogy Szigetvárt megszerezze. Egy részt a vár stratégiai fontossága okán – s ami ebből következik, azért, hogy a mélyebben fekvő királyi területeket Somogy vármegye egészére kiterjessze az ellenőrzését. Más részt a vár elleni katonai akciókat megelőzően s azzal párhuzamosan (is) folyamatosan arra törekedett, hogy a Szigettől északabbra és nyugatabbra fekvő kisebb erődítményeket, mezővároskákat és falvakat mind hódoltassa és adóztassa.

Ennek egyik különös mozzanata volt, a „koppányi püspökség” kreálása. A történet nem teljesen világos, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy 1555 tavaszán „hozták létre” ezt a „püspökséget” a törökök. Azzal a céllal, hogy a magyar lakosságot – noha ekkor már tért hódított a reformáció, melynek sikeréhez az is hozzájárult a „háborús övezetben” és a Hódoltságban, hogy a római katolikus egyház intézményei (java részt) elmenekültek a hódítók elől – arra intették, hogy hallgassanak az egyházi „jó pásztor”-uk tanácsára és hódoljanak be a szultánnak. Érdekes, hogy a magyarországi egyházi tradíciókat és vallásosságot egyáltalában nem értették – arra számítottak, hogy egy általuk állított „püspök” szavára mind a török szultán aklába térnek…

Mármost ki volt (Török)Koppány püspöke? Egy bizonyos István, aki nagy valószínűséggel Koppány egykori plébánosa volt lépett elő ily módon az egyházi ranglétrán. Az ő nevében és intésével szólították fel a somogyiakat – levelet küldtek Kéthelyre, Marcaliba, Mesztegnyőre, Szenyérbe és Csákányra, sőt még Kanizsára is –, hogy hódoljanak meg, a koppányi Naszuf béget fogadják el uruknak. A kutatások – amennyit a furcsa dologból feltárhattak – azt valószínűsítik, hogy mindez Naszuf bég ravasz cselének indult (de eredménnyel nem járt), s valamely latinul jól tudó íródeákja segítségével fogalmazták meg a „koppányi püspök” intését. Mivel az előtte nem létező püspökségnek (értelemszerűen) pecsétje nem volt, nosza, azt is összecsaptak egyet (valamely kivehetetlen feliratú és egészen szokatlan alakú pecsét volt.

A koppányi bég ezen kísérlete nem járt sikerrel: a somogyiak nem tértek meg István „koppányi püspök” szavára, ezért a drasztikus módszer került újból előtérben: nem hallgattatok a „jó szóra” – akkor vegyétek el a jutalmát…

A dél-dunántúli török közigazgatásban első és igen jelentős volt koppányi szandzsák, amely öt nahie (járás) területén már az 1543-as nagy török hadjárat (Nagy Szulejmán ötödik magyarországi hadmenete) után rögtön meg is szerveződött. Ide tartozott a koppányi 8 faluval, a dombóvári 32 faluval, a karádi 29 faluval, a kőröshegyi 1 3 faluval és a marcali 28 faluval. A zalavárit később csatolták ide 19 faluval. A nahie székhelyeket megerősítették és állandó helyőrséget helyeztek el bennük. A katonai megerősítést az akkor szokássá vált palánkfal építésével végezték.

A kép – nem szinkron; nem „István, koppányi püspök” – csak illusztráció.

lásd. Maksay Ferenc: István „koppányi püspök” In: Történelmi Szemle (1969). 12./129-130.

vö. Veress D. Csaba: Várak a Balaton körül. Bp. 1996. 68