"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

„Ki az Istenhez vezető úton leheli ki lelkét, nem hal meg,
Isten annak az örök életet adja jutalmul.”

„A végvidék vértanúinak kertje”

Még egyszer a „görösgali török hősök”-ről, avagy „cephalophoria” (fejvitel) az oszmán-török hagyományban (?)

Tárgyaltuk már, hogy Tojgun budai pasa 1555-ös somogyi sikeres hadjáratának végeztével – amely a dél-dunántúli Szigetvár teljes „zsákba szorítását”, avagy elszigetelését célozta meg mintegy sikereit megkoronázandó megkísérelte Szigetvár elfoglalását is. Kerecsényi László vezette védelem azonban elhárította a törökök próbálkozását. Eztán – a török pasa távozása után – a szigeti magyarok a görösgáli török palánkvár ellen támadtak. Görösgal palánkja a magyar vártól nyugatra – annak hátában fontos összeköttetési pont a szintén törökök által bírt Babócsával – helyezkedett el, alig tíz kilométernyi távolságban. Meglehetősen nyugtalanító volt a jelenléte. Kerecsényi vitézei a védelem sikerén felbuzdulva meg is kísérelték a kicsiny, de igen harcias török katonákból és rác martalócokból álló görösgali őrség felszámolását. Megtámadták tehát a görösgaliakat, akik nagyon bátran és vitézül visszaverték a támadásukat. A harc közben több török védő is elnyerte a vértanúságot (gázhi). Azonban a görösgali küzdelemhez – az oszmán-török hagyomány szerint – egy csodás esemény is kapcsolódott. Jelesül két török tiszt, Deli Hüszrev és Deli Mehmed két bajtárs és barát küzdelme, amelyben ez utóbbi elesett a magyarokkal szemben vívott csatában. Amikor egy magyar, aki az elesett bajnok, Deli Mehmed fejét – végvári szokás szerint levágta, s magával ragadta, mint „győzelmi trófeát” – a bajtársa, Deli Hüszrev rákiáltott, hogy ne hagyja a fejét elvinni, s erre a halott megcsonkított holttest felkelt és a „fejrabló” magyar után eredt, azt ledöntötte, s lemetszett fejét visszavette, s azzal visszatérve zuhant csak el. A csodás eseményt nem csupán a bajtárs, Deli Hüszrev, de a görösgali kádi is, aki valóságosan megszállottja lett e látomásnak…

A „görösgali csoda” a magyarországi török végeken akkor közismertté lett. A pécsi születésű török krónikás, Ibrahim Pecsevi is megemlíti, hogy a görösgali bíró – a csodás események szemtanúja – minderről egy epikus költeményt írt, melyben lejegyezte élményeit.

„Peçevi a szöveg nagy részét példaként hozza fel a hit harcosainak csodálatos tetteire. A Peçevi által lejegyzett fennmaradt szöveg 95 hezedzs versformában (…) írt párverset, ’bejtet’ tartalmaz. Ez a műfaj az úgynevezett mesznevi, amely párosával rímelő kétsoros szakaszokból áll. A hiányzó bevezetőt egy prózai rész pótolja, a tulajdonképpeni versszöveg pedig ezzel a kétsoros bejttel kezdődik:

’Içinde baş olan kȃfir begine
Qaraçin dȇrler idi ol lac îne

Az átkozottak, a hitetlenek bégjét,
kik azok vezére volt, Kerecsényinek hívták’

A 22. szakasz után hézag tátong, amelyet prózai betoldás zár, majd tartalmi törés nélkül következik a 23-95. szakasz. Vajon Peçevi írott források alapján alkotta a verset, vagy csupán szájhagyományból merített? Nem tudjuk. Így aztán a szöveg fennmaradásával kapcsolatos problémára és a hiányzó részeket illető kérdésre nem tudunk választ adni” –írja Markus Köchbach osztrák oszmanista tudós, vonatkozó tanulmányában.

A görösgali hősök – szám szerint 114 fő – a küzdelemben először tanácstalanok – a magyarok felszólítását a megadásra (melyben garantálják szabad elvonulásukat) elutasítják, s elsáncolják magukat, s úgy döntenek, hogy kitörnek ellenségeikre. A bíró azonban meginti és figyelmezteti őket, hogy szent nap van, pénteki nap, s ráadásul az „áldozati ünnepet” (törökül: „kurban bayrami”) megelőző nap. Ilyenkor imádkozni kell a hitharcosok győzelméért. A muszlim védők elvégzik hát imájukat, s csak utána törnek elő a palánkvárból.

Alaposan meglepve a magyarokat, akik egészen azt hitték, hogy a megadási javaslatukat vitatják meg. Két részre válva törnek ki – az mindegyik élén a két török vitéz, Deli Hüszrev és Deli Mehmed. Olyan bátran törnek előre, mint az oroszlánok, s úgy vetik magukat az ellenségre – „mintha részegek lennének” („girerler alaya gûyȃ ki sarhoş”). Szerencséjüket az is segíti, hogy segítség érkezik a környékből visszatérő – vagy máshonnan kiküldött – török lovasok, igaz csak tizenöt harcos, de a közeledésük a magyarokat – kik azt hiszik a porfelhőből, hogy a felmentő sereg jő – teljesen megrémiszti, és azok meg is futamodnak. Mindeközben zajlik le az a csodás esemény, melyben Deli Mehmed hősi halált hal, de elragadt fejét visszaveszi (!).

A török „desztán” eztán – nem lényegtelen fejleményként – számol be arról, hogy a görösgali bíró nem bír szabadulni a csodás látomás alól, csak nem eszét veszti az ijedségtől és a rémülettől, hosszan vívódik lelkében, s a csodát megértenie csak a másik hős, Deli Hüszrev segítségével képes, aki sejtelmesen közli: „Láttad mi történt ezzel az ifjúval? Kinek szeme van látásra, azelőtt semmi sem marad rejtve!”

Deli Hüszrev kifejti a látomás értelmét – s mindazt miért ők a „beavatottak” a titokba – „ezen dolgok csodálatos látása kettejük számára jel volt; egykoron majd maguk is vértanúként fognak elesni. A bíró csodálattal és fájdalommal hallgatja e szavakat, s csak hosszú vívódás után találja meg lelki egyensúlyát és belső békéjét. A görösgali kádi – a desztánban – végezetül Allahhoz szól, kérve az Istent, hogy váljék valóra a szó, s egyszersmind hozzá fűti, hogy mindezt a költeményt a buzdítás és ösztönzés céljából írta: „ilȃhî qîl tebeddül eyle hȃle, hemȃn terġîb içün yazdum maqȃle.”

Ibrahim Pecsevi:

„Az egyik délceg vitézt Deli Mehmednek,
A másikat Deli Hüszrevnek nevezték.
Mindkettőjüket egy-egy szárny vezére
Lévén, dicsérték nevüket.
A környékünkön levő igazhívők közül,
A muszlim várak népei közül,
A nemes férfiak a jelzés ágyúi révén
Hamarabb kaptak hírt, mint hírvivők által.
Ezek sebesen, ahogy tudtak, jöttek,
Csak öt-tíz vitéz volt, amikor láthatóvá lettek.
Nagy port vertek fel az úton, ahol jöttek,
Ami jobbról is balról is elfedte a Nap arcát.
Azt gondoltad volna, sok ezer lovas és katona
Érkezett a segítség végett, ó, barátom!
Amikor a hitetlenek meglátták e helyzetet,
Vereséget szenvedtek ott, akár tetszik, akár nem.
Arcát hátra fordította, elszaladt mind.
A hitharcosok rájuk vetették magukat, összetörték őket.
Mielőtt ezek megjöttek, hallgasd mi történt!
A két szárnyat ama két harcos vezetette,
Mindkettő mámoros és eszeveszett volt,
Úgy vetették magukat a küzdelembe, mint aki részeg.
Midőn verekedtek e harcban,
Deli Mehmed vértanúvá lett ott. (…)
Onnan láttam a vértanúvá lett vitézt,
A feje levágatott, testétől el lett választva.
Az őt levágó hitetlen kezébe fogta a fejet,
Hogy saját országába vigye azt.
Amikor Deli Hüszrev meglátta ezt, kiáltva szólt:
’Miért fekszel? Elvette és elvitte a fejedet!
Jogos, hogy lelked odaadtad, de öld meg!’
Különös állapot volt és ritka esemény.
Hallgasd ezt az igazságot, titkot és rejtett dolgot!
Az a levágott fejű, vértanúvá lett harcos,
Hirtelen, váratlanul helyéről felkelt, eljött,
Kezével azt az átkozottat ütötte-verte.
Az elzuhant, a lóról leesett, kezéből is a fej,
Ami fejének gondja volt, nem teljesülhetett.
Az a vitéz visszavette a fejét, aztán összerogyott.
Senki sem látta őt, senki nem hallotta.
Amikor Hüszrev meglátta ezt a csodát, tetszett neki.
Így kiáltott: ’Arcod fényes, ej te vitéz!’
Jelt adott e gyengének, nekem:
’Nézd, mi történt ezzel az ifjúval!’
Reszkettem ott, mind kinek nincs lelke,
Zokogva és csodálkozva nézve e példát.”

„Akik elválaszthatatlanok voltak az életben, a halálban is azok maradtak.”

A „görösgali csoda” – egy jó évszázad múltán – Evli Cselebi leírásában (1664).

Már most arról semmilyen pontos tudomásunk nincs, hogy a magyarországi Hódoltságban az itt élő törökök és muszlimok körében mennyire volt ismert és „élő” a görösgali (vagy görösgáli) hősökről szóló desztán. Azt csak feltételezik a kutatók, hogy ismert volt és népszerű. Egyetlen biztos árulkodó nyomra lelhetünk – a XVII. század második feléből – a nagy török világutazó, Evli Cselebi művéből, aki magyarországi útja során (nagy valószínűséggel – 1664-ben – járt Görösgalon is. Seyȃhatnȃme című munkájának VII. kötetében mindennek leírását olvashatjuk. Arról szól, hogy Görösgaltól nem messze – attól félmérföldnyire áll a görösgali hősök temetője és Deli Mehmed sírja, ahová a muszlim lakosság gyakran ellátogat. Ő maga a „görösgali csoda” kapcsán ezt írta: „Deli Mehmed egy görösgáli ostrom során a hitetlenek közé akart kitörni, de bajtársai szemére hányják, hogy áldozati ünnep van, először az előírt imákat kellene elvégezni. Deli Mehmed válasza a következő: ’Óh, ti, hitharcosok! E nap jobb, mint az ünnep, e nap a hitharcosok és a vértanúk napja!’ Erre kitörnek a muzulmánok, Deli Mehmed egy szempillantás alatt 47 ellenséges harcost terít le, de ő magát is megölik. Egy hitetlen fejét veszi, holttestét így hagyja hátra. Látva ezt Deli Hüszrev, Deli Mehmed fegyvertársa, rákiabál barátjára, hogy ne engedje a fejét elrabolni. Erre a fejnélküli holttest felemelkedik, a hitetlen után veti magát, lerántja lováról, agyonüti, és fejét magához veszi. A fejnélküli vértanú az ellenség közé száguld, melyet páni félelem fog el, és menekülésbe kezd. A muszlimok az ellenség után vetik magukat, és tagjait sorban felkoncolják. Ebben a zűrzavarban esik el Deli Hüszrev is (tehát ebben a változatban a másik bajnok is hősi halált halt még a küzdelemben), mire Deli Mehmed fejnélküli holtteste az elesett barátot átkarolja és azzal együtt a földre zuhan. Akik elválaszthatatlanok voltak az életben, a halálban is azok maradtak. Mindkettőjüket ugyanabba a sírba temették el, s ez a sír zarándokhellyé lett. Evila megjegyzi, hogy a történetet szemtanúktól hallotta (ez természetesen kizárt, hiszen az események között 109 év) és annak alapján jegyezte le.”

„Cephalophoria – fejvitel”

A legkülönösebb motívum a „görösgali csoda” kapcsán a „fejvitel” momentuma. Amikor az elesett török hős fejét veszik: ez nem szokatlan, megemlékeztünk már erről a végeken járó szokásról. Sokkal inkább az, ami eztán következik, vagyis hogy a holttest feje után ered s azt visszaszerzi, magához veszi.

Ez a motívum – a keresztény mártír-legendáriumokból jól ismert – „cehalophoria”, azaz fejvitel. A keresztény szentek között legismertebb példája mindennek Szent Dénes (a francia nyelv terület kiemelkedő szentje, mint Saint Denis). Szent Dénes az ikonográfiában és vallási képzőművészetben úgy jelenik meg, mint aki levágott fejét felveszi, akár karjában viszi, s legendája szerint csak ott esik össze, ahol ma sírja is áll – természetesen a „Mons Martyris”-en, vagyis a párizsi Montmartre-on. Ez a keresztény hagiográfiában jól ismert. Már most az a kérdés, hogyan kerül mindez az oszmán-török hagyományba. Már most, hogy kerül a csizma az asztalra? Mit keres egy keresztény mártír-motívum az iszlám hagyományban?