"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

"...a rendelkezésemre álló erővel a másik bástya alapját nyugat felől megvalósítottuk..."

Erősítés Szigetbe...

1557. áprilisában (is) folyamatos levélváltás zajlott a nádor, Nádasdy Tamás, és a szigeti kapitány, Horváth Márk között. Ezen áprilisi levelekből értesülhetünk arról, hogy az 1556-os török - sikertelen - ostromban meggyengült királyi Sziget(vár) erőinek pótlására és erődítményeinek helyrehozatalára - vagyis az erődítések megépítésére minden lehetőséget felhasználtak...

Az 1557. április 3-án Pozsonyban kelt levelében, a nádor például arról írt (saját kezével) magyarul Horváth Márknak és a szigetieknek, hogy Nyugat-Magyarországról (egészen pontosan Kőszeg környékéről) már elindult az a segítségnek szánt katonaság- a levél tanúsága szerint "szigeti vitézek", amelyet az Udvar zsoldjában fogadtak meg: jó szívvel várják hát őket Szigetbe!

"A szigeti vitézek, kiket a szállás után urunk őfelsége és Ferdinandus herceg is mind a nemesség közül, mind a polgári rendből és a Kőszeg körül valókat kibocsátotta és mi azután szárnyunk alá vettük, helyet és szolgálatot adván neki nálunk, útra mennének a mi engedelmünkkel." - írta a nádor.

Ezen első sorok már számos érdekes információt tartalmaznak:

1. egyértelműen utalnak - a korban nem szokatlan és Szigetváron különösen erős fluktuációra (amelyet számos más korabeli forrás is dokumentál), azaz arra a folyamatos létszám és népesség ingadozásra, mind a civilek, mind a katonaság számában, akik az 1550-es években a folyamatos török fenyegetés veszélye miatt, s a létbizonytalanság kényszeréből hagyták el - engedéllyel, vagy éppen engedély nélkül, szökve - Szigetvárt. Most egy részük, ha máshol is vállalt szolgálatot, mint erősítés tért vissza...

2. arra is bizonyíték e levél, hogy a "vitézlők" soraiba mind a nemesi nemzet, mind a közrendűek közül számosan akadtak. Java részt olyanok, akik birtokaikat, vagy más megélhetésüket vesztve, avagy a haza védelmének érdekében kötöttek - kényszerből vagy önként kardot. Mindez azért is izgalmas, mert a középkori, vagy éppen kora újkori magyarországi - akárcsak európai - társadalomban a rendek megfelelő hellyel és szereppel bírtak, ha bár az átjárás nem volt lehetetlen (egyikből a másikba), de meglehetősen ritka. Azonban a honvédelem kényszere miatt a XVI. századi Magyarországon ez a szigorú elkülönülés valamelyest feloldódott és fellazult, éppen a vitézek között, hiszen ők - mintegy átmenet képezve a közrend és nemesség között - sajátos kollektív tudattal bírtak. Jelesül azzal, hogy "életüket s vérüket hullását nem kímélve" szablyával szolgálnak és azzal keresik kenyerüket, nem sokkal később - a forrásokban is gyakran szerepel így - "vitézlő rend" névvel illették magukat...

3. arra is tanúság e levél, hogy a török fenyegetés fényében - a folyamatos akut ellátatlanság ellenére vagy éppen amellett is - nagyon fontosnak tartotta a kormányzat Szigetvár megerősítését. (És jegyezzük is mindjárt meg: a későbbi és mai közvéleményben elfogadott és általánosan elterjedt nézettel ellentétben nem a "gonosz Udvar" és "gonosz Habsburgok" fukarsága, sőt "eb urasága" okozta ezen krónikus ellátatlanságot, hanem éppen a török támadás intenzitása és folyamatossága, valamint az ország anyagi kondícióinak elégtelensége, amelyet a folyamatos /!/ nyugati segélyezés is csak enyhíteni tudott, de orvosol képtelen volt.)

4. a levél - további része, amelyet nyomban felidézünk - arra is példa, hogy a korabeli magyar katonaszervezet alapegységeiben igen nagy "szabadság" uralkodott abban a tekintetben, hogy a katonák a maguk által választott, maguk fölé emelt tiszt akaratának engedelmeskedtek, s annak döntését tartották előbbre valónak - gyakran a felsőbb parancsnoksággal szemben, azaz: egy "hadnagyság", vagy "vajdaság" alá tartozó kompánia inkább saját csapattisztjének utasítását követte elsőben, s aztán azét a kapitányét, amely pálcája alá rendeltetett. Ez a korabeli - jobb híján így - "katonai demokrácia" optimális esetben nem okozott gondot. A várkapitány és alantas tisztjei együttműködtek, de kritikus helyzetekben - mint például ekkor éppen Sziget várában éppen elég volt - nagy veszedelmet okozhatott az "engedetlenség." Nem egyszer megtörtént, hogy a fizetetlen csapat - éppen közvetlen parancsolója - csapattisztje akaratából, vagy vele teljes egyetértésben elhagyta a szolgálati helyét és más várban, vagy erődítménybe keresett szolgálatot - ahol egy részt esetleg jobban és rendszeresen fizették, vagy egyenesen földesúri szolgálatba ment, avagy olyan helyre, ahol kisebb volt a török nyomás, azaz az állandó életveszély...

Nádasdy így folytatja Horváth Márkhoz írt levelét: "Azért kérjük Kegyelmedet és a király őfelsége hatalmával meg is hagyjuk (azaz: parancsoljuk), hogy amikor oda Szigetbe mennek, Kegyelmed bocsássa be őket teljes számban és legyen mindennel segítségükre nekik, míg ott lesznek. Mind őfelségének, mind Kegyelmednek szolgálnak (tehát íme az "optimális eset", de:) s mikor ki akarnak jönni, bocsássa ki békével , ha szökés leszen kísértesse is őket."
Vagyis: ha együtt - közös akarattal - vajdájuk (ők a gyalogok) vagy hadnagyuk (ők a lovasok tisztjei) vezetésével ki akarnak jönni, avagy elhagyni a szigeti szolgálatot, akkor ne gátolja meg őket, de az egyes szökevényeket (azaz a szolgálat elhagyó "dezertálókat" fogassa meg és tartóztassa le etc.).

Horváth igen örülhetett a élő erő pótlásának és nagyon várta a Szigetvárra érkező erősítést. Ugyanakkor maga sem tétlenkedett. Az ostromban katasztrofálisan lerombolt vár- és városvédművek újjáépítése létkérdés volt. Éppen arról tudósítja a nádort, április 7-én kelt latin nyelvű levelében, hogy: "Nagyságodnak jelenthetem, hogy a rendelkezésemre álló erővel a másik bástya alapját nyugat felől megvalósítottuk..."

Sz. M.

A képen - természetesen nem az eredetei XVI. századi szigeti építmények (de azok alapjain és helyén épült török és újabb építések) láthatók, itt éppen a vár délnyugati szeglete - az úgynevezett Nádasdy-bástya (belső tere). 2012-es novemberi felvételem.

lásd. Szigetvári várkapitányok levelezése. szerk. Molnár Imre. Szigetvár, 1971. 70-71.