„Nyomorúságos, örökétig siratandó szolgaságba hajtja a szüzek, hitvestársak, gyermekek nagy sokaságát, úgy, mintha barmok lennének.”

A török rablások egy „nem mellékes” hozadékáról egy protestáns lelkész panaszában…

1557. október 27-én kelt latin nyelvű levelében Huszár Gál „az óvári egyház szolgája” arról írt a svájci Heinrich Blingernek, hogy a török rablásai amúgy is keservesek és mindennaposak Magyarországon, de ezen felül nem várt „bonyodalmakat” is okoznak…

Miről is volt szó? Huszár Gál a (mosonmagyar)óvári református lelkész levele elején felvázolja – szinte e korból „kötelező” formaként – az ország nyomorúságát:

„…a török, ki a mi fővárosunkat, Budát már hosszú ideje markában tartja – anélkül, hogy bárki is szembeszegülne vele, vagy segítő karját nyújtaná ellene –, az ország még megmaradt részét is folytonosan dúlja, pusztítja. Nyomorúságos, örökétig siratandó szolgaságba hajtja a szüzek, hitvestársak, gyermekek nagy sokaságát, úgy, mintha barmok lennének. Láthatod itt azt, hogy a szerfölött boldogtalan szülőket hogyan szakítják el és fosztják meg legédesebb gyermekeiktől, kiket már soha többé nem fognak látni, s kiket a földkerekség különböző részein bocsátanak majd áruba. Hasonlóképpen azt is láthatod, hogy a legtisztább szüzek és tisztes asszonyok a zsákmány szétosztásakor milyen vad és mennyire iszonyatos katonák kezére kerülnek; s azt is, hogy a rabszolgapiacon, amit az ő török nyelvükön Haracz-nak neveznek, hogyan cipelik őket ide-oda, mint eladó tárgyakat, egész csapatokban, vasláncokkal, kötelekkel nyakuknál fogva összekötözötten. E vásárokon a venni szándékozók először néhányszor tüzetesen megvizsgálják, és körültekintően megnézik szájukat, fogaikat, végül minden ízüket s lemeztelenített tagjaikat, hogy vajon nincs-e valamiféle hiba egész testükön. Mindennek nemcsak látványa borzalmas (azon kívül, hogy időközben a foglyok nagy részét – mint a vágóállatokat – a legcsekélyebb szánalom nélkül leöldösik), hanem még hallásra is a legnagyobb szerencsétlenség a jóakaratú ember füle számára.”

A rablás, emberek elfogása és rabszolgasorba hurcolása, családok szétszakítása tragikus és keserves tapasztalata volt a korszak emberének, de volt egy olyan negatív – de akkor „nem mellékes” – hozadéka is, amelyről Huszár Gál írt a svájci előjárónak. Többször megesett ugyanis, hogy az elhurcolt családtagok közül valamelyik – akár férj, akár feleség – hosszú-hosszú évek után még is csak visszatért szülőföldjére és családjához…

Ekkorra azonban már hites társa új családot alapított (újra férjhez ment vagy megnősült), ekkor pedig egy szempillantás alatt bigámiába került… Huszár Gál ennek az áldatlan állapotnak a feloldására kér tanácsot a svájci reformátortól Heinrich Blingertől:
„Most az következik, hogy néhány kétes kérdésről írjak neked – már csak tanácskérés szempontjából is. Gyakran megtörténik ugyanis mifelénk az, hogy a törvényes házastársakat a portyázó barbárok erőszakos keze elszakítja egymástól, úgy, hogy például a férfi megmenekül az ellenség kezétől, de feleségét elrabolták, és [a férj] még ha összes javait feláldozza is, akkor sem tudja meg soha már, hogy merrefelé hurcolták el hitvestársát, s ki sem tudja őt váltani a rabságból. Közben azonban az ilyen asszony férje, háza tájára gondot viselvén, nagyon sokáig nem tudja nélkülözni a feleségét. Ezen felül hajtja őt a test gyarlósága is, és hogy a Sátán bilincseitől megóvja magát, második feleséget visz házához, és olyan sokáig él együtt vele, hogy az gyermekeket is szül neki. Amint telik-múlik az idő, előfordul az, hogy az ilyen férjek előző felesége a zsarnoki kezekből – az Isten irgalmassága folytán – megszabadul és hazatér; ekkor aztán elkezdődnek a különböző házassági viszályok. Mert úgy áll a dolog, hogy a legtöbb férj jobban ragaszkodik az első feleségéhez, és vissza is fogadja (ti. azt az asszonyt, aki rabságba került előzőleg); sok férj viszont elutasítja, ahogyan a durvalelkűek között tapasztalhatók is voltak ilyen rútságok azért, mert az ilyen férjeknek az utóbbi asszonyok gyermekeket szültek, s ezeket az asszonyokat jobban meg is szerették, az előző feleségüket viszont nem szerették annyira, s azok gyermekeket sem szültek nekik. Továbbá: ha az egykor fogságba elhurcolt asszonyoknak nem teljesedik az a reménységük, hogy visszakerülnek ismét házasságuk régi állapotába, inkább elviselik – akár életük végéig is – ama gyalázatos szolgaságot, semhogy saját gyalázatuknak legyenek okozói, azzal, hogy hazatérnek övéikhez. Ámbár tudjuk az ilyen esetekre vonatkozó főpapi törvényt, de ez a törvény nem nyugtatja meg lelkünket ezekben a bonyolult ügyekben. Mivel pedig Krisztus egyháza a kétnejűséget semmiképpen sem engedélyezi, ezekben az esetekben nem tudjuk, mitévők legyünk, s határozatlan, zűrzavaros megítélés gyötör bennünket. Nagy jót tennél tehát a mi egyházainknak, ha összehívnád az egyházi férfiak zsinatát, és a nálatok élő, nagyobb tudományú hittudósok körében ebben az ügyben valami biztosat határoznátok, hogy ezen az úton elkerülhessük a botrányt Krisztus egyházában. Ezt az ügyet a te buzgalmadra bízzuk, mert erősen bizakodunk abban, hogy te mindazt nagyon szívesen megteszed majd az igaz vallás javára, ami csak Krisztus hív szolgájához és igéjének hirdetőjéhez illik.
A dolog természete megköveteli, hogy a mi szétszórtan működő egyházaink szertartásaira is felhívjam a figyelmedet. Mert csak puszta összehasonlítás kell hozzá, és bárki könnyen észreveheti, hogy az ilyen összeomlott országban ki milyen törvényt követ. Így van ez nálunk is, mert hiszen az egyházi szolgálatban mindenki úgy cselekszik, ahogyan éppen neki tetszik. És ámbár az igazság megvallása azonos és a tanítás is egybehangzó, Magyarországon csaknem minden gyülekezetben, amerre csak elhamvadt már ama római szolgaság (ugyanis a te írásaidat és Kálvin János úr tanításait veszik példaképnek a legtöbben), mégis: a szentségnek kiszolgáltatásában s az egyházi szertartásokban meghonosodott különböző gyakorlat a nép szemében nagyon is csökkenti az egyházi szolgálat tekintélyét, és a járatlanoknál igen nagy visszatetszés támad emiatt. Éppen ezért kérve kérünk, hogy szíveskedj – elsősorban az egyházi gyülekezeteink egysége és egyetértése érdekében – a ti egész egyházi tevékenységetek szertartásrendjét – amilyen szertartások például az énekeknek, a könyörgéseknek, a szent úrvacsorának, a keresztény házasság megáldásának és a hitoktatásnak a rendje-módja –, amelyet egyik jámbor férfiú készített el, latin nyelvre fordítva és kinyomtatva nekünk megküldeni, a mi gyülekezeteink épülésére és megerősítésére.”

Ezeknek a kínzó családi kérdéseknek a megoldásra egyfajta szokásjogból végül azt a gyakorlatot vezették le, amelyet Szegedi Kis István is tolmácsol „A meghamisítatlan teológia főbb tételei az Istenről és az emberről” (– Theologiae sincerae loci communes de Deo et homine, Basel 1585) tolmácsol: ha hites igazolás az elhurcolt vagy eltűnt hitves sorsáról nincsen, akkor 4-10 év után a távollevőt halottnak kell tekinteni – ez lett az általánosan használt irány elv e kérdésben. Egy jó ideig még szükség is volt rá.

Lásd. Huszár Gál levele Heinrich Blingernek. 1557. október. 26. Bécs. In: Régi magyar levelestár (XVI-XVII. század). I. szerk. Tolnai Gábor és Hargittay Emil. Bp. 1981. 126-134.

http://mek.oszk.hu/06200/06208/html/rml1017.html