"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

A királyi Sziget – Farkasich Gergely kapitánysága alatt. A szigetiek preventív támadásai.

Végül Horváth – kérésének megfelelően – távozott, de Pethő János sem maradt (avagy nem ő került Sziget élére). Horváth Márk a lemondott kapitány, csak március környékén hagyta el Szigetvárt, mikorra az új kapitány, Farkasics (vagy így Farkasich) Gergely megérkezett.

Már a megérkezésekor kiderült, hogy a szigeti vitézek felzendülésével, amit elsősorban az akut pénztelenség és nyomorúság – azaz: „se pénz, se posztó” – állapota okozott (alaposan leábrázoltuk számos bejegyzésben), nem sokat tudott ő sem kezdeni, sőt a vitézek elégedetlensége – akárcsak előtte Horváth-tal szemben is lázadoztak – ellene fordult. Pedig Farkasics is régi végvári veterán volt. A nagyhatalmú gróf Zrínyi Miklós ajánlotta be – a leköszönő Horváth Márk helyére – az Udvarnál. Zrínyinek már horvát bánsága idején kiváló katonája és szervitora (familiárisa) volt Farkasics. Istvánffy Miklós krónikájában írt is róla egy 1543-44-es bejegyzésnél.

Amikor a törökökkel érkezett krími tatár hadak Győr környékét fosztogatták Zrínyi több kapitányt – mint Werbőczy Imrét, Báthory Andrást, Bakics Pétert, Katics Miklóst, Rátkay Pált – véve maga mellé ellenük ment és véres viadalban szétszórta őket, s minden prédájukat elvették, a foglyokat pedig megszabadították: „S késedelem nélkül, a mieink kopjákat hajtván rájok rohanának, s sokakat lovakról leöklelvén levágának.” E küzdelemben a horvát bán egyik neves hadnagya, Farkasics Gergely tíz nyílvesszőtől oly súlyosan sebesült, hogy már holtnak hitték, de „az orvosoknak segítségével meggyógyula.”

Némelyek – mint Németh Béla (a XX. század elején) – Farkasics Györgynek vélték e csodálatosan felépült vitéz nevét, noha Istvánffy eredeti szövegében egyértelműen ez áll: „Gregorius Farkasitius” – tehát nem Georgius…

Mindenesetre Farkasics Gergelynek – akárcsak elődeinek – folyamatos éberségre és őrködésre gondot kellett viselnie. A törökök már az évben újra Kapos(új)várt környékezték (1555-ben már elfoglalták – Tojgun pasa; de 1556-ban szigetvári kudarcuk után elhagyták). A törökök törekvése éppen az volt – ez jól megfigyelhető –, hogy az előző esztendő balszerencséi miatt elvesztett erős pozícióikat a Dél-Dunántúlon visszaszerezzék. (Török)Koppányról, Kaposvárról és Pécsről kiindulva a törökök mélyen benn portyáztak újólag Somogyországban. A Dráva mentén Babócsa és Berzence vidékét megkísértették, és ez utóbbiba be is fészkelték magukat – azzal a céllal, hogy a megrongált Babócsát is megszerzik és újjáépítik erődjüket. Ugyanez volt a magyarok érdeke is – így a katonai akciók célja egyfajta versenyfutás (is) volt Babócsáért. A török veszély ekkor Somogyban annyira komoly volt – tehát már egy évvel a nagy futásuk után, hogy amikor Csurgóról egy nagyobb szállítmány muníció, ellátmány indult Szigetvárra, azt egy nagy sereggel maga Zrínyi Miklós kísérte be. Ez az állapot mindennél jellemzőbb a végvári harcok hullámzására – a már sokszor tárgyalt: „akció-reakció” sorozataira.

Éppen ez sarkallta a megerősített szigeti őrséget és az új kapitányt, Farkasics Gergelyt is arra, hogy prevenciót alkalmazzon, vagyis megelőző támadásokat indítson („legjobb védekezés, a támadás”).

Farkasics úgy tűnik a pécsi törököt tartotta ekkor a legveszélyesebbnek – már 1557. szeptemberében egy nagy és sikeres támadást indított Pécs ellen. A város török őrségét meglepte és beszorította a pécsi várba, a várost pedig lángba borították a szigetiek. Vélhetően ekkor égett le a városközpont nagy – egykori keresztény temploma – a Szent Bertalan-templom, amelynek helyén később a pécsi törökök felépítették a Dzsámit.

Ugyanez a megelőző támadás indította a szigetieket arra, hogy az elkövetkező esztendőben, már 1558 elején – január folyamán – a Szigetvár környékén csatázó török erőket visszaszorítsák. Február elején tehát Farkasics katonáival – most nyugat felé – Berzence ellen támadt, az ott befészkelődött törököket leverte és az erődítményüket felégette; foglyokat ejtett, „32 előkelő törököt” is behoztak (de ennél a számnál az „előkelő” kifejezést túlzásnak vélhetjük).

Az ellenséges túlerőre és a hódítók elszántságára azonban mi sem jellemzőbb, hogy ezen kudarcok ellenére sem ment el a kedvük a somogyi térnyeréstől. Ott folytatták tehát, ahol 1555-ben abba hagyták. Mindenképpen erős pozíciót akartak szerezni a királyi Sziget hátában – tehát az elszigetelés jól bevált módszerével az erős várat „zsákba dugni” igyekeztek. 1558 márciusában nagyobb török csapatösszevonásokra került sor mind Pécsett, mind Koppányban. A Szigetbe hozott foglyok is vallották, és kémek is jelentették, hogy Babócsára igyekeznek. A nevezetes szlavóniai török főtiszt, Arszlán pozsegai bég követe útján – egy bizonyos Melthir aga – kért segítséget a budai pasától, hogy a feladatot biztonsággal végrehajtsák. Más források úgy tudták, hogy a Marcal közeli Mesztegnyőt akarják megszállani és ott egy „kastélyt” (azaz: erődítményt) építeni – erre a lehetőség adott volt, hiszen a mesztegnyői kolostor adva volt, hogy oda befészkelhessék magukat. A későbbiek tükrében (ti. abban, hogy Mesztegnyőn a későbbiekben is próbálkoztak palánk építéssel) úgy vélem, mind a déli fekvésű Babócsa, mind az északnyugati Mesztegnyő megszerzése stratégiai célpontja volt az ellenségnek.

Farkasics Gergely a megerősített – Zrínyi sokat tett ezért – szigeti őrséggel már nagyon jól alkalmazta a megelőző támadások taktikáját, de hamarosan bekövetkező halála miatt az sikerre nem vihette. Ezt a feladatot, majd utódja – a „régi-új” – Horváth Márk hajtotta végre, akit Farkasics halála után az uralkodó újólag Sziget élére állított.

Sz. M.

A képen Farkasics (Farkasich) Gergely – fiktív – portréja a helyi művész, grafikus és festő Sarlós Endre ábrázolásában a Szigetvári kapitányokról készített sorozatában – a szigetvári Vármúzeumban látható.

Illetve a pécsi Dzsámi, amelynek helyén állt egykor a Szent Bertalan templom - mely éppen e szigeti támadáskor hamvadhatott el (akkor, mint mecset - hiszen így állt 1543 óta); csak később, ezután épült "Gázi Kászim pasa" -dzsámijává.