„...az ő barátsága énnekem nem kell!”

Tihany

1558. január 28-án kelt levelében Takaró Mihály tihanyi kapitány jelenti a nádornak, Nádasdy Tamásnak, hogy a veszprémi bég törökjeivel csetepatéba keveredett...

A tihanyi kapitány azt írta, hogy vitézeivel s némely vendégeivel éppen „A váron kívül egy szén (értsd parázs tűz – tábor tűz) mellett eszünk, iszunk és mulatunk vala...” mikor sietve hozták hírét, hogy a veszprémi török kijött – a béggel az élen – mondják nyulászni, vadászni indult, de ezt felhasználta arra is, hogy Takaró Mihállyal és vendégeivel ingerkedjen. A veszprémi bég megüzente – ez nyílt kihívás – hogy „nézzen vele szemközt”... Takaró azonban nem fogadta el: visszaüzenve, hogy vendégei vannak, azok miatt most nem mehet, de azért hozzá tette azt is: „az ő barátsága énnekem nem kell!”

Ne ítéljünk itt most semmiképpen Takaró Mihály akkori döntése felett – akár mi is vezette ebben a döntésében, a viadalt a veszprémiekkel nem kerülhette el (azonban elég szerencsétlenül járt).

A tihanyi vitézeknek ugyanis fel kellett kelniük a „parázs szén” tüze mellől, mert hamarosan jelentették, hogy a Balaton jegén valami lovasok nyargalásznak, de még nem tudják, hogy törökök-e avagy magyarok. Takaró és vitézei így nyeregbe szálltak és maguk is a tó jegére siettek. A tihanyiak egyik vajdája és vele szolgája sietett előre, aki hamarosan meglátta, hogy a mondott lovasok törökök. A vajda pajzsát elhajította, kopjáját pedig szolgájának nyújtotta és szablyát vonva nyomban rájuk rontott – nem félve attól, hogy azok többen vannak. Vagy a bor tüzelte, vagy abban bízott, hogy a nyomában érkező magyarok megsegítik? Összecsapott a törökökkel, akik azonban sebet ejtettek a lován. A szolgája gyorsan a bajba jutott vajda segítségére sietett a kopjával a törökök közül kettőt megsebesített. Azonban a törökök most körül fogták őket és mindkettőt elfogták. Amikor Takaró és a tihanyiak is a közelbe értek a merész török lovasok a foglyaikat magukkal hurcolva menekülni kezdtek. Takaró azonban lest szimatolt s nem indult a nyomukba, nem indult üldözésükre.

Két katonáját vesztette el így. Nagyon dühös volt, ami a nádorhoz írt leveléből is kiderül: „Így jártam velek! Az én fejedelmem, király ő felség erőssen parancsolja a frigyet megtartanom, a török penig meg nem tartja. Én ez időig a fejedelemnek parancsolattya szerint meg tartom. Az veszpérmi hitván bégnek írtam felőle, a frigyet mi köztünk megszegte volna, az ő pasájoknak is megírám. Semmi választ levelemre nem tén! (…) Ha énnékem oly tanóságot ad Nagyságod, bizonnyal én ezzel a veszprémi törökkel és hitván békkel soha frigyet nem tartok… Ha ő neki királ ő felség háza alá szabad száguldani, legyen énneköm is az ő házok alá szabad szágódanom.”

Később – 1560-ban – éppen január hónapjának végén, a másik hírneves végvári főtiszt, a „magyar Achilles”-nek mondott, Gyulaffy László kérte a királytól a tihanyi kapitányságot, amit az uralkodó nem sokára meg is adott neki. Takaró Mihály – aki nem volt jó barátságban Gyulaffyval – igen tiltakozott is ez ellen, mondván, hogy amikor ő a kapitányságot elvállalta (tíz esztendővel korábban, az 1550-es esztendőben), akkor Tihany erődje olyan hitvány és rossz állapotban volt, hogy senki sem igyekezett ezt a tisztséget vállalni, most hogy a várat derék módon megerősítette – erről számos forrásunk van – méltatlanság vele szemben, hogy ezen tisztjéről leváltani kívánják. Takaró méltatlankodása azonban nem talált meghallgatásra, mert a tihanyi kapitányi tisztet hamarosan Gyulaffy László töltötte be.

Török-magyar párviadal egy korabeli török miniatúrán.

A kép a mohácsi csata (1526) előtti aprólékharc egyik jelenetét mutatja...

vö. Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban.