1565 - Béke vagy háború?

„...a lázadó Balassi Menyhárt régtől fogva a királyfi melletti főurak közé tartozott, ám átállt Miksához, hatalmába kerítve számos erdélyországi várat és helyet.”

 

 

Status quo? Béke vagy háború?
Felbolydulás a Portán: látszólag Balassa Menyhárt árulása miatt,

valójában az újabb török hadjárat lehetősége áll fenn...

 

 

1565. februárjában nagy változások voltak készülőben a Török és a Habsburg Birodalom egymáshoz való „békés” viszonyának kérdésében...

Ehhez több ok is járult: elsősorban az, hogy az új uralkodó, I. Miksa magyar király (német-római császárként II. Miksa) nem követte szorosan édesapjának – elődjének – I. Ferdinándnak uralkodása utolsó éveiben a szultánnal békére hajló politikáját; másrészt a Portán is megváltozott a közép-európai térség irányában való érdeklődés.

Valójában a feszültség éppen Magyarország megosztása miatt robbant ki – újólag. Vagyis arról volt szó, hogy Szapolyai János király fia, Erdély „fejedelme”, János Zsigmond – akit a török források rendszerint „királyfi”-nak neveznek – noha eleinte törekedett a békességre a Habsburg udvarral, de 1564 óta folyamatosan elmérgesedett a viszony a királyi Magyarország és János Zsigmond között, különösen mióta felélénkültek a villongások és harcok Felső-Magyarország és Erdély határvidékén, a Partiumban és a Felső-Tiszavidéken. E harcok központjában egy különösen érdekes és izgalmas hatalmas – sokat átkozott „rabló” és magasztalt vitéz – Balassa (vagy Balassi) Menyhárt állott.

Ha a Balassák ősi nemzetségének tagjai nem volt éppen mind „grál-lovagok”, akkor különösen igaz ez, Balassa Menyhártra (Balassi Bálint nagybácsijáról van szó), aki a végvári harcokban hírnevet szerzett a törökkel szemben (noha később árulással is gyanúsították), ugyanakkor – sok magyar főúrhoz hasonlóan – egyszer Szapolyai János, majd a Habsburgok pártjára állt, aztán ismét pártállást cserélt, gyakran „politikai útkeresésből”, de gyakran azért, hogy a zavaros hatalmi viszonyok között magánvagyonát és birtokait jogtalanul gyarapítsa. Valljuk meg – a források tükrében – Balassa Menyhárt igen jeleskedett ebben.

Balassa Menyhártnak nem csupán a Felvidéken – a királyi Magyarországon –, de Erdélyben is hatalmas birtokai voltak, s mikor 1564-ben újból a király pártjára, vagyis Habsburg oldalra állt, az erdélyi fejedelem, János Zsigmond úgy gondolta elérkezett a nyughatatlan vérű „áruló”-val való leszámolás ideje. Utasította a váradi főkapitányt, Báthory Istvánt (később Erdély fejedelme, majd Lengyelország királya), hogy fegyveres erővel törjön Balassa Menyhárt birtokaira, foglalja el Szatmárt, míg maga Hadad és Nagybánya megszerzésére indult. Balassa ekkor éppen Tokaj alatt tartózkodott s az erdélyi támadás hírére nyomban a felső-magyarországi (kassai) főkapitánytól, Lazar Schwenditől kért segítséget. A kocka el volt vetve. A király és a „királyfi”, avagy a Habsburg- és a Szapolyai-párt között kiújult a háborúskodás.

Erre a Portán, a szultáni udvarban is felfigyeltek. Egyrészt a szultán, az idős I. „Nagy” Szulejmán többször is „atyai pártfogásáról” és „barátságáról” biztosította a „királyfi”-t, János Zsigmondot (akárcsak annak idején atyját Szapolyai Jánost), másrészt a szultán környezetében is mást és mást tanácsoltak a török főemberek, az új nagyvezér-jelölt, az ambiciózus Szokollu Mohamed pasa nyíltan a Habsburgok elleni háború híve volt. A budai pasa, Mohamed a magyar határ menti harcok kiújulásakor beüzente, hogy 42 falu nyílt hódolását kívánja, sőt Eger és Gyula megtámadásával fenyegetőzött.

 

Bécsben, Miksa császár és király környezetében is felemás volt a helyzet: az új uralkodó „háborús babérok”-ra vágyott (ha ezt nem is a szultán elleni összecsapásban, de János Zsigmond legyűrésében képzelte el); a végvári főtisztek zöme – s elsősorban is – gróf Zrínyi Miklós dunántúli főkapitány pedig a Haditanácsban egyértelműen hangoztatták, hogy ez a béke a szultánnal – valójában nem jelenti a magyar végek nyugalmát – s teljes szívvel fel kell vállalni a háborút a Porta ellen. A magyar király azonban felemás módon kívánta a kényes helyzetet megoldani: egyik oldalon utasította Schwendit a hadakozás folytatására – látszólag „új híve”, Balassa Menyhárt mellett – valójában az erdélyiek és János Zsigmond ellen, másrészt a Portára küldte követeit az elmaradt 60-ezernyi arannyal és a békekívánás közvetítésével...

Mindezek fényében érdekes forrás az a szultáni rendelete, melyet 1565. február 23-án kelteztek, de úgy tűnik soha sem küldtek el – a fejlemények későbbi, de gyors változásai miatt – Bécsbe, a „nemcse” királyhoz. A szultáni levél hangsúlyozza, hogy nagyon örvend, hogy Miksa levele beérkezett „a boldogság műhelyéül szolgáló udvarhoz és az igazságosságos központhoz, amely a szerencse fényének megnyilvánulási helye, s melyet a perzsa és arab uralkodók ajka csókol.” És örömmel tudatja, hogy szívesen hosszabbítja azt a békét – olyan feltételekkel, melyet I. Ferdinánddal kötött –, de a szultán kikötötte a beérkező adó (a bécsi Udvar szemszögéből „ajándék”) kérdését, s nagyon hangsúlyosan felveti Balassa Menyhárt árulása miatt kirobbant erdélyi zavarok kérdését is.

 

A szöveg tanúsága szerint – ezt maguk a bécsi követek hozták szóba. Szulejmán udvara hangoztatta, hogy a Szapolyaival kötött szerződés – íme most a „királyfi”-val – éppen olyan erős, mint régen, de „...a lázadó Balassi Menyhárt régtől fogva a királyfi melletti főurak közé tartozott, ám átállt Miksához, hatalmába kerítve számos erdélyországi várat és helyet.” Noha mindezért Balassa megérdemelné a büntetést – mondja a szultáni tanács – mindeddig még sem került rá sor, mert betartani kívánták a békét.

 

Azonban most: „a nevezett lázadó viszont az elmúlt évben nem bírt magával, s azzal a szándékkal hogy kinyújtsa kezét a királyfi országára, betört Erdély határán, épített egy párkányt és egy kastélyt (vagyis erődítményeket emelt)... a királyfi ekkor nem tudta embereit féken tartani, akik rátámadtak néhány Szatmáron túli kastélyra és városra. (…) Másodszor, amikor a lázadó Balassi Menyhárt szekértáborba vette magát, majd katonaság gyűjtéséhez és gaztettek elkövetéséhez kezdett, az ellenség kártevéseinek elhárítására és az ország védelmére, s a szultántól némi haderőt kapott (tudniillik János Zsigmond).”

 

A török uralkodói levél közli, hogy az egész konfliktusban ez az álláspontja: „...a királyfi régi birtokviszályt folytat azokért a várakért, ha szabad akaratából nem adja, nemcsak hogy nem helyes dolog erővel elvenni őket tőle, de sok rossz téteményhez és az ország pusztulásához vezet. (…) Nagybánya vára maradjon a királyfi birtokában, a többit pedig a korábbi egyezség szerint adják vissza eredeti tulajdonosának (vagyis Balassának) ezzel a két fél megbékél, és a köztük lévő ellenségeskedés megszűnik.”

 

Amint látjuk ez – az el nem küldött szultáni dokumentum – nagyon kompromisszum kész, s hajlik az egyezségre. Meglehet éppen néhány nappal későbbi ellentétes értelmű döntések miatt tartották vissza. S a békülékeny és engedékenyebb szultáni hangnem nyomban megváltozott.


Balassa Menyhért síremléke vörös márvány fedele (rekonstrukciós rajz).

 lásd. Mühimme defteri 6, 363-365/785 (Konstantinápoly) 1565. február 23. In: Dávid Géza – Fodor Pál: „Ez az ügy fölöttébb fontos” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1559-1560, 1564-1565). Bp. 2009. 210-212.