„...Allah, a legnagyobb király kegyéből a világuralom kantárszárát hatalmam markába és az országhódítás gyeplőjét ügyes tenyerembe vehettem,...”

A török uralkodó címe, a Nagy Sándor-i – iszkanderi – hagyomány

keleti öröksége és a magyar Szent Korona.

„az alattvalók nyugalomban élhessenek, a barátság pedig szilárdan fennmaradjon.”

A török szultán, I. „Nagy” avagy „Törvényhozó” Szulejmán 1565. február 27-én kelt „ahdnáme”-jában, melyet a Habsburg uralkodónak, I. Miksának (német-római császárként II. Miksa) küldött, még a békesség megtartásáról ír...

Az „ahsnáme” elején, a szultán hosszasan sorolja uralkodói címei (ezeknek a titulusoknak természetesen történeti alapja van, egy részt a törökök meghódított tartományaikat sorolják itt, más tekintetben viszont közvetlen folyamatosság látható az ókori Kelet – akár Babilónia, Asszíra, de leginkább az ókori Akhaimenida és Szászánida Perzsia – uralkodói titulusaiban):

„Én, Kelet és Nyugat szultánjainak szultánja, a rómaiak (itt értsd: bizánciak), a perzsák, az arabok országainak uralkodója, a mindenség hőse, a tér és az idő Nerimánja (legendás perzsa hős) a Földközi-tenger, a Fekete-tenger, a fenséges Kába és a nagyon tisztelt Medina, Jeruzsálem, a páratlan egyiptomi trón, a jemeni és az ádeni és a szánai tartomány, Bagdad, amely az őszinteség háza, Bászra és Lahsza (arabul: al-Ahsza a mai Szaúd-Arábiában), Anusirván (Szásszánida Irán sahja) hét városa, Algírország, Azerbajdzsán, a Kipcsák Sztyepp (eredetiben „Deşt-i Kipcak), Tatárország, Kurdisztán, Lurisztán és egész Rumélia és Anatólia, Karamán, Havasalföld, Moldva, Magyarország és számos más tekintélyes ország padisahja és szultánja, Bajezid szultán kán fia Szelim szultán kán fia, Szülejmán szultán kán vagyok, Allah, a legnagyobb király kegyéből a világuralom kantárszárát hatalmam markába és az országhódítás gyeplőjét ügyes tenyerembe vehettem, és a látóhatárok közötti teljes teret a keleti országok és a kínai birodalom kezdetétől a földgolyó legnyugatibb csücskéig végzetes világhódító kardommal meghódítottam.”

Itt nagyon fontos, hogy a következőben a szultán megemlíti az oszmán-török hódító ideológia szerves részévé lett perzsa hagyományt, mely Nagy Sándor – III. Alexandrosz – világhódító makedón király – a muszlim és a perzsa hagyományban Iszkander – örökösének tekinti a birodalmát, s így annak élén saját magát is:

„Mivel magasztos szerencséjű trónusom alsó támasztéka a római császár (vagyis a bizánci – kelet-római – uralkodó), és Nagy Sándor királysága örökölt birodalmamnak csak egy darabja, a földfelszín lapjai szerencsés helytartóim éghez hasonló pecsétje alá kerültek.”

Itt érdemes megállni és a Nagy Sándor-i örökség forrásánál elidőzni egy kissé. Elsősorban azért, mert a magyar Szent Korona a törökök felfogásában a nagy ókori világhódító koronája volt (!). Már 1529-ben, a Bécs elleni szultáni hadjárat idején Ibrahim nagyvezér bemutatta a török kézbe került Szent Koronát a török sereg vezéreinek, s azt mondta, hogy ez a nagy Szásszánida perzsa sah, Nursiván idejéből való.

1543-ban Kjátib Mehmed (vagy Mohamed) a török történetíró ugyancsak ezt állítja, Ibrahim Pecsevi pedig egyenesen azzal érvelt, hogy a „magyarok úgy tudják” (tehát egyenesen a magyarok hagyományának mondja), hogy a Szent Korona Nagy Sándortól ered és tőle került Irán uralkodóihoz, „Anusirván”-hoz, akitől a magyarokhoz került. 1660-as években Evlia Cselebi szintén „iszkanderi koronának” nevezi. Itt pedig egyértelműen megfogható az oszmán-török hódító ideológiai sík: a török szultán a nagy világhódító örököse, ha tehát a Szent Korona Nagy Sándor koronája volt, akkor annak jogos örököse a török szultán.

„A Nagy Sándor-i hagyományból levezetett jogigény legtisztábban Mahmud terdzsümán 'Tarih-i Ungurusz' c. történeti munkájában fogalmazódik meg (a 16. század második felében). Noha, ebben már nem Magyarország, hanem a Bécs fölötti oszmán uralom igazolására történik kísérlet, az elvi alapot ugyanúgy az iszkanderi jogfolytonosság nyújtotta. Nagy Sándor legendás nyugati hadjáratai, Bécs és Buda egykori birtoklása megfelelő jogalapot kínál ahhoz, hogy Szülejmán is saját kezébe egyesítse ezeket a területeket. A szerzőt még a tények sem zavarják nagy igyekezetében, s a vágyálomról, Bécs elfoglalásáról mint megtörtént eseményről beszél.”

Már most ebből egyértelműen következik, hogy az sem véletlen, hogy az „ahdnáme” a címzetet – Habsburg Miksát – a következőként szólítja meg:

„A jézusi nagy fejedelmek büszkesége és a messiási felekezet jeles előkelőinek kiválasztottja, te, Miksa király, a római nép kiválósága és tiszteltje, Németország imperátora (a korabeli oszmánok szemében a római császári méltóságot a 'kajszar' cím fejezte ki, de mivel a bizánci birodalom örökösének magukat tekintették római császárnak, a német-római birodalom urát inkább a latin imperátor /törökösen 'imparador'/ címmel illették), a cseh, a szlavón, a horvát és más ország királya (itt nagyon tudatosan nem nevezik magyar királynak, de érdekes, hogy a magyar királyi titulusokban szereplő horvát és szlavón királyi címeket neki tulajdonította) szerencsés udvaromhoz és a szultánok menedékéül szolgáló udvaromhoz – amelyet a kor római császárai ajkukkal csókolnak és amelyekhez a korszak perzsa királyai homlokukat dörzsölik...etc.”

A forrásban szó van János Zsigmond – a „királyfi” - uralkodása alatt álló területekről és arról, hogy Balassa Menyhárt és Báthory Miklós bár a Habsburg király pártjára álltak, ez ne adjon okot ellenségeskedésre. Ugyanígy hangsúlyozza, hogy ne engedtessék meg a végeken a jogtalanság, a magyarok adószedése és követelései a szultán uralma alá tartozó területeken. Tiltja a végeken a „szokássá vált” bajviadalt – mindez azért, hogy „az alattvalók nyugalomban élhessenek, a barátság pedig szilárdan fennmaradjon.”

Jóval 1565 után, III. Murád szultánnak, Báthory István lengyel királyhoz írt leveléből, ahol magát a világ urának nevezi, "Isten árnyékának", majd hosszan sorolja mindazokat a szép városokat, országokat és tartományokat, amely felett hatalmasan uralkodik Mekkától Jeruzsálemig és Jemenig, vagy Rhodosztól Tuniszig stb. Megfigyelhető, hogy nem csupán a török szultán, de a török tisztviselők soha nem felejtették el tudatni erejüket, ha az ellenfeleikkel leveleztek. Ezt látjuk egy 1607-ben keltezett levélből, amelyet a budai pasa, Ali írt Illésházy Istvánnak:

„Az hatalmas császárunk az tengörön túl, az möly várakat az küzülbastúl megvött és azok nélkül az ország nekül. Az mi böcsületes Rómánk és az kedves Medinénk, melyikben az mi hadsiink 6 holnapig mönnek be, és 6 holnapig jühetnek ke is. És ezök nélkül Jemen és Habes országok, mölyekben egész esztendeig mhetni és jühetni. Ismég Bagdad és Miszir, Sam és Baszra és Laaza, Márip, Psezayr, Tunusz, Kübrüsz, Trabozana, Amadol, Karaman, Szuaz, és Erzürün, és Ván, Adana, Terzus. Ezök penig mindönik egy-egy császár birodalma alatt levő országok s ezöknek némöllyi annyi vagyon, mint az Erdélyország s némöllyik penig három annyi is vagyon s mostan penig ezöket minnyáját az hatalmas császárunk bírja. Etc.”

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

lásd. Mühimme defteri 6, 271-275/796 (Konstantinápoly) 1565. február 27. In: „Ez az ügy fölöttébb fontos” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei. (1559-1560, 1564-1565) Bp. 2009. 214-219.
német átirata: Die Schreiben Süleymāns des Prächtigen an Karl V., Ferdinand I. und Maximilian II., 87-94. No. 32.
lásd. Fodor Pál: A szultán és az aranyalma. Bp. 2001. 176.

Lásd. III. Murád szultán nagyúri szerződéslevele Báthory István lengyel király számára. Papp Sándor: Keresztény vazallusok az Oszmán Birodalom észak-nyugati határainál. 5. Sz. melléklet. In: AETAS. 2002/1. 87-91.

Vezir Ali Pasha to István Illésházy. In: Gustav Bayerle: The Hungarian Letters of Ali Pasha of Buda. 1604-1616. Bp. 1991. 82. Lásd még Történelmi Tár 1879. 63-65.