1566-Hadikrónika

1566.01-hóban   

 

ISZTAMBUL: „Felséges urunk kész a hadjáratra” – mondotta Szokollu Mohamed pasa nagyvezír Hosszútóthy György követnek 1566 januárjában.  „Az oszmán dinasztia padisahjának gyertyája az ellenség zsírjától szokott világítani, s Magyarország királyait régen hatalma alá hajtotta kardjával… Íme, felséges urunk az iszlám hadseregével indulóban van, lába már a kengyelben…”

 

II. Szulejmán szultán már 1565 novemberében elhatározta a hadjáratot, de célja mégis ismeretlen maradt, a legtöbben csak Eger, mások csak Szigetvár és Gyula vagy éppen Komárom és Győr várának elfoglalási szándékában látták azt.

 

Amint azt a kortárs Forgách Ferenc vagy Mehmed Záim, az egykorú török krónikás, 1577-78-ban írta és Káldy-Nagy Gyula Szulejmánról szóló munkájában vallja: az 1566. évi hadjárat célját Bécs elfoglalásában jelölte meg a török hadvezetés. Az út a Balkánról a Habsburg fővárosba a Dunántúlon át vezetett, ahol a nagy akció bázisaként – Siklós, Pécs, Fehérvár, Buda, Esztergom és részben a Balaton vonaláig megfelelő kiterjedésű terület már oszmán kézen volt.

 

A magyar végvárvonal útba eső – a hódoltságot veszélyeztető – egységeit nagy létszám- és technikai fölényükre támaszkodva a lehető leggyorsabban kívánták leküzdeni.

 

Ilyen megfontolások vezették a szultáni tanács tagjait, „a birodalom oszlopai”-t, amikor a hadjárat első lépéseként Gyula és az ország másik felében Sziget vára ellen kívánták zúdítani az oszmán hadakat. Szigetvárt a Portán is a dél-dunántúli magyar végvárvonal pillérének tekintették, megszerzését az eredményes terjeszkedés feltételének tartották. A haditerv kidolgozásához szükséges ismereteket a hadvezetés Arszlán budai beglerbég jelentéseiből merítette.

 

Káldy-Nagy Gyula, a XVI. századi magyarországi török viszonyok kiváló ismerője szerint, a szultán „szokatlanul nagy sereget gyűjtött” 1566. évi magyarországi hadjáratára. Rumélia, Görögország, Anatólia, Karamánia, Temesvár és Buda beglerbégjei seregeit hívta harcba, sőt katonai ereje kiegészítésére segédcsapatokat kért több hűbéresétől: a krími tatár kántól, a moldvai és a havasalföldi vajdáktól.

 

A hadra kelt sereg pontos létszámát nem ismerjük. A korabeli, illetve az ahhoz közel álló, valamint a későbbi források különbözően és igen túlzóan ítélik meg a támadó törökök számát. Semmi adat sincs az irreguláris katonaság, valamint a segítségül hívott tatár és moldvai csapatok létszámáról. A sereg több, egymástól távoli csoportra való osztása (Szigetvár, Gyula, Székesfehérvár és Tokaj) is nehezíti a tisztánlátást. Leonardo Contarini, Velence bécsi követe 155 000, Chantone spanyol követ pedig 120 000 főnyi ellenséges hadról kapott tájékoztatást. Káldy-Nagy Gyula legutolsó kutatásai alapján 75-80 000-nél nem becsüli többre az 1566. évi hadjáratban különböző helyeken bevetett reguláris török hadsereg létszámát, melyet azonban növeltek a hűbéres szpáhik, valamint az irreguláris katonaság csapatai, továbbá a tatár, a moldvai és a havasalföldi segédcsapatok.

 

Mindezek figyelembevételével 100 000 körülire tehető az 1566. évi török hadjáratban hazánk különböző pontjain támadásba lendült ellenséges fegyveres erő.

 

A katonaságot a harcban részt nem vevő különböző tábori szolgák, mesteremberek, kereskedők, martalócok és munkások katonai erőt nem képviselő tömege kísérte. E népes csoportok felduzzasztották a sereget és katonai erejét szinte felbecsülhetetlenné tették, s ez az ellenfél félrevezetését és megfélemlítését is szolgálta.

 

II. Szulejmán szultán élete utolsó hadjárata alkalmával öltött csak igazán testet a török szólásmondás: „Sereged legyen annyi, mint a tenger homokja, hogy ne lehessen megszámlálni.” Az 1566-ban Magyarország ellen vonult, létszámára igen jelentékeny oszmán sereg azonban nem képviselt a korábbiaknál lényegesen nagyobb ütőerőt! Egy török szökevény vallomása alapján írták: „A császár (a szultán) hada nagy, de erőtlen, könnyen megverhetnénk Isten segítségébül.”

 

   
1566.02. 02.  

 

 

POZSONY: feszült hangulatban ült össze (02-hó 02-án) a pozsonyi országgyűlés, melyre Miksa, Károly főherceget küldte el, maga pedig már 1565 decemberében az augsburgi német birodalmi gyűlésre utazott, hogy a török veszély ellen segélyt szerezzen. A diéta „elég zajos volt, úgy hogy nála zajosabb még nemigen volt,…” – tájékoztat Istvánffy Miklós. Korábban a kormány nem akarta a háborút a török ellen, most a rendek akarták megakadályozták a háborút. A nemesek még a haza védelméhez katonát sem akartak megszavazni. Az 1566. évi hadiadó kivetéséhez is csak úgy sikerült rábírni őket, hogy felolvasták előttük Zrínyi egy jelentését, melyben 1566 nyarán jelezte az ellenség támadását.

 

Az országgyűlés jobbágytelkenként 2 aranyforintot szavazott meg a hadsereg felállítására.
A török szultán vezette hadjárat előestéjén ilyen aggasztóan rossz közhangulat uralkodott az országban. Így hát Szigetvár védői nem tekinthettek vérmes reményekkel a közeljövő elé, csak a maguk erejére és bátorságára számíthattak.

 

Zrínyi Miklós legértékesebb hírszerzője, a pécsi bég helyettese – Naszuf aga – arról tájékoztatta, hogy biztos tudomása szerint a hadjárat első csapása Szigetvárat fogja sújtani. Zrínyi segélykérő felhívásai azonban süket fülekre találtak. A haditanács minden energiáját a német birodalmi segítség megszerzésére és a csapatok felvonulására összpontosította. Sziget katonai megerősítésére semmi lényeges nem történt.

 

   
   
1566.02. hóban   

 

ISZTAMBUL: II. Szulejmán szultán 1566 februárjában a moldvai vajdának 7000 ember hadba küldését rendelte el. A tatárok hihetően többen voltak.

 

   
1565-66 telén   

 

MAGYAR KIRÁLYSÁG: amikor már küszöbön állott a török támadás, a bécsi udvari haditanács biztosai végigvizitálták a magyar végvárakat, hogy minden „fölösleges kiadástól” megszabadítsák a kincstárt.

 

A komisszárok Szigetvár 400 főnyi huszárcsapatát is soknak találták és számukat a felére apasztották! Belczer főhadbiztosnak erre az esztelen takarékossági kampányára, mellyel sikerült 40 000 forintot „megtakarítani”, méltán jegyezte meg felháborodással Forgách Ferenc váradi püspök: „Ez a bölcsesség Magyarország vesztét jelentette!”

 

   
1566.03. 24. (?)   

 

SZIGETVÁR: (az időpontot az ostrom első napjától visszaszámolva kapjuk) Maga Zrínyi jellemzi leghitelesebben a vár helyzetét négy és fél hónappal az ostrom előtt. A vár védelmére legalább 3000 fegyveresre lenne szükség, mivel az erődítmény érdekében az ó- és újvárost is oltalmazni kell majd a támadók ellen. Az ellenség elő- és utóhadának, valamint a szárnyaknak a megtámadása, nyugtalanítása és eredményes erőelvonással való megbénítása már 6000 főnyi katonaságot kívánna. De ettől eltekintve Szigetnek szüksége van mindenféle fegyverre: nagyobb és kisebb lövegekre, szakállas puskákra, valamint lőszerre, de ágyúmesterekre és pattantyúsokra is, nem kevésbé olyan mesterre, aki tüzes szerszámokat tud készíteni. Kijelentette, hogy támadás esetén – a történtek ellenére –személyesen irányítja Sziget védelmét.

 

 
1566.04-hóban   

 

SZIGETVÁR: áprilisban Zrínyi Miklóst felhatalmazták ezer gyalogos felfogadására. Az ostrom alatt a várban tartotta dunántúli főkapitányi hadát, mely 250 katonából állott, vezetőjük Patasics Péter lovasparancsnok volt. A város rátermett férfilakossága is fegyvert fogott, ezeknek a számát 150 főre becsülik.

 

A katonák létszámát Zrínyi a dunántúli főurak támogatásával is próbálta kiegészíteni. Áprilisban özvegy Nádasdy Tamásnéhoz fordult kérésével.
„Midőn már világos – írta –, hogy a legveszedelmesebb ellenség, a török császár hatalmas erővel közeledik, hogy nyomorult hazánk ezen maradványát elpusztítsa s egészen eltörölje és elsősorban Szigettel tegyen kísérletet, mely több tartomány védőbástyája, ahonnan azután tovább juthatna, akkor minden hely nagy pillanatának illő cselekedete, hogy gondja legyen arra, mitől üdve és pusztulása függ.”

 

Arra kérte, hogy „ítélete szerinti számban” küldjön saját költségén 1-2 csapatvezetővel gyalogos puskásokat. Zrínyi Miklós ebben a levélben vetette papírra örökbecsű sorait:
„…mindnyájan bezárkózva megfogadjuk, hogy kívánunk… a kereszténységnek s ezen édes és végtelenül elpusztult hazánk hűségesen és állhatatosan, valamint vidám arccal, vérünk hullásával s ha a sors úgy hozza, fejünk vesztésével is szolgálni…”
Nádasdy Kristóf azonban osztálya önzésével azt javasolta az özvegynek, hogy ne támogassa katonailag Szigetvár védelmét, mert „volna mit őrizni anélkül is”. Nádasdyné azonban mégis küldött valamelyes fegyverest Zrínyi zászlója alá. Egyetlen más dunántúli főúr vagy vármegye sem támogatta a vár védelmét. De Zrínyi saját költségén 100 huszárt tartott ekkor a várban, sőt hogy a vitézeket maradásra bírja, még 5 havi zsoldhátralékukat is kifizette.

 

   
1566.05. 01.   

 

ISZTAMBUL: II. Szulejmán szultán török időszámítás szerint 973. évi Sevvál hó 11-én (1566. május 1-én), ünnepélyes keretek közepette indult el Isztambulból seregével élete 13. s egyben 7. magyarországi hadjáratára. A szultánt, kevés kivétellel, a török állami és katonai élet valamennyi vezető méltósága elkísérte, hogy kivegyék részüket a döntőnek szánt Bécs elleni katonai vállalkozásból.

 

Szokoli Távil Mohamed nagyvezír mellett találjuk Ferhád pasa, harmadik vezírt: Ahmed pasa, negyedik vezír: Kizil Ahmed Musztafa pasa, ötödik vezért, valamint fivérét Szemiz Ahmed pasát, a ruméliai beglerbéget; valamint Szál Mohamed pasa, anatóliai és Oszmán pasa, karamániai beglerbégeket, akik csapataik élén érkeztek.

 

Ejri Abdi-záde Mohamed Cselebi nisándzsi sem hiányzott. Ott volt a ruméliai és anatóliai hadbíró, a két kádiaszker: Hamir effendi és Abdullah bin Abdullah el sehir Pervis effendi. Az államkincstárt Murad effendi, a fődefterdár felügyelete alatt szállították. A szandzsákbégeknek se szeri se száma nem volt, közülük  a várak ostromában tapasztalt s hadi műszaki ismeretekben járatos nikomédiai bég, a portugál származású Ali Portug tűnt ki. Az agg szultán környezetének tisztviselőit és szolgáit szinte teljes számmal magával vitte: az aranyművesétől a „szép olvasó”-ján keresztül az orvosáig, szakácsáig és ételkóstolójáig. Érdekes, hogy egy sor tekintélyes „igen elgyengült öreget” is magával vitt kíséret tagjai sorában, hogy részesei legyenek fényes győzelmének. A 72 esztendős padisahnak „a testében azonban az öregségtől származó gyengeség és bágyadtság volt és a köszvény betegség sokat gyötörte és kínozta”. Ezért az uralkodó az egész (mintegy ezer kilométernyi) utat kocsiban utazva tette meg.

 

Szokoli Mohamed főparancsnoksága alatt hadra kelt sereg csapatainak csak egy része indult el Isztambulból, mások gyülekezőhelye Szófia volt, s ott csatlakoztak a menethez. A karamániai beglerbég és katonái Belgrádnál, a boszniai pasa pedig Zimonynál táborozott és ott várta be II. Szulejmán szultán hadát.

 

A hadjárat eredeti célja – egyes kutatók véleménye szerint – az 1552-ben sikertelenül ostromolt Eger bevétele volt.

 

Forgách Ferenc emlékiratai szerint a török politikai és katonai vezetés „három évre tervezett háborút” szándékozott indítani a Habsburg-birodalom ellen. Az 1566 május 1-én megindított támadást – a támadás első évét – Gyula és Szigetvár elfoglalásával csak a hadjárat bevezetésének, első lépcsőjének szánták. Az 1566-ról 1567-re forduló telet a török hadsereg Esztergom, Tata, Buda, Fehérvár és Veszprém körzetében akarta eltölteni. Majd a következő, 1567-es évre tervezték, hogy „nemcsak Magyarország fennmaradó részét, hanem Bécset is meghódítják egész Ausztriával együtt”.

 

   
   
1566.05-hó utolja   

 

ISZTAMBUL: Arszlán budai beglerbég még 1566. május utolján is azzal hitegette a hadjáratot vezető II. Szulejmán szultánt, hogy seregével nemcsak Magyarországot, de még Ausztriát is elfoglalhatja, mert „csupán csekély ellenállás várható”.

 

       
1566.05-hó végén  

 

 

SZÉKESFEHÉRVÁR: miközben május 1-én II. Szulejmán szultán megindította Magyarország elleni hetedik és egyben utolsó hadjáratát, Arszlán pasa is gyors ütemben átcsoportosította hadseregét Felső-Magyarországról. A látszat azt mutatta, hogy ezt a változtatást a magyarok provokálták ki. Ugyanis május végén a palotai vár csapatai Fehérvár közelében megtámadták és megverték az egyik török csapattestet.

 

   
1566.05-hóban   

 

SZIGETVÁR: Zrínyi Miklós nagy ügybuzgalommal iparkodott kiegészíteni a vár fegyverkészletét. Hosszú esztendő után most végre sikerült kiharcolnia, hogy májusban a bécsi arzenálból küldtek valamelyes fegyvert és lőszert. A küldemény legbecsesebbje a 3 nagy kaliberű ágyú volt, melyet 9 falkonétával egészítettek ki, s a szállítmányhoz még 2 darab ún. „hauffnitz” is járult, mely kőgolyókat és gyújtólövedéket lőtt ki. Érkezett még 2400 ágyúgolyó, 350 lándzsa és alabárd; valamint lőpor, ólom, acél, vas és különféle tüzérségi felszerelés. De a haditanács egyetlen puskát sem szállított Szigetvárra.

 

Zrínyi Miklós májusban adatokat kapott egyik jól megfizetett hírszerzőjétől, a pécsi bég helyettesétől, Naszuf agától arról, hogy a szultán Szigetvár ellen vonul.

 

Tavasszal  Zrínyi legelső dolga vár fegyveres erejének a növelése volt. Amikor kinevezték, 1800 főben állapították meg Sziget katonai létszámát, de ez a keret 1566-ban nem volt kitöltve, mert 1566. tavaszán egy vizsgálat során megállapítást nyert, hogy „Sziget vár katonasága kevés!”

 

       
1566.06. 05.   

 

A DUNÁNÁL (?): mikor megindultak a szultáni hadak, némi elbizonytalanodás következett be. Pertev pasa még június 5-én is a Dunánál várt átkelésre készen, s még nem dőlt el, Gyula ellen megy-e. II. Szulejmán szultán is habozott Eger és Szigetvár között. Hamarosan megszületett a döntés: irány Szigetvár és Gyula.

 

1566.06. 17. előtti napokban   

 

SIKLÓSI VÁR ALATT: II. Szulejmán szultán főseregével még el sem érte Belgrádot, amikor Mohamed tirhalai szandzsákbég Pécstől délre 300 főnyi lovas csapatával (a boszniai és karamániai csapatokkal) átkelt a Dráván és Szigetvár irányába előretört. (Eszék, Dárda (Darda), Beremend útvonalon haladt Siklós felé)

 

1566.06 17.   

 

SIKLÓS: Mohamed bég serege 17-én délután a siklósi vár alatt ütött tábort. Szkender, a siklósi vár parancsnoka figyelmeztette a béget (ti. Mohamed béget), hogy kíséretével együtt vonuljon be az erősségbe, mivel a siklósi törökök hírt kaptak arról, hogy a közeli Szigetvárból magyar portyázók járják a vidéket.

 

Amikor Mohamed bég Siklós alá érkeztéről Zrínyi értesült Alapi Gáspár és Papratovics Farkas vezetésével ezer gyalogosból és 500 huszárból álló csapatot küldött Pécs irányába, akikhez újabb csapat csatlakozott a babócsai várból Verebélyi Mihály vezetésével.

 

1566.06. 17.   

 

BISSE: június 17-én este a magyar sereg a Siklóstól néhány kilométerre északra fekvő Bisse faluba érkezett, ahol a Pécs, Szigetvár és Siklós felől vezető utak csomópontja volt. A magyar csapatok szakadó esőben vonultak be Bissére, s ott egy helybeli elmondta nekik, hogy az Eszék felől érkező török lovascsapat nem vonult be Siklós várába, hanem az előtte levő mezőn táborozott.

 

   
1566.06. 18.   

 

SIKLÓS: Bissén a magyar hadnagyok úgy határoztak, hogy hajnalban megrohanják a mit sem sejtő török tábort. Így is történt. A június 18-ra virradó kora hajnali órákban a magyar lovas- és gyaloghadak valósággal legázolták az alvó török katonákat. Az öldöklő harcban Mohamed bégnek egy kardcsapás levágta az egyik karját, majd egy másik végzett vele. A bég fia a várkapu felé akart menekülni, azonban a vizesárokba zuhant, s abban lelte halálát. A várbeli törökök hallották a rettenetes csatazajt, de Szkender bég nem merte a külsővár kapuját kinyittatni a menekülő katonák előtt. Joggal tartott attól, hogy a menekülőkkel együtt a túlerőben levő magyarok is betörhetnek a várba. A magyar sereg Mohamed bég háromszáz lovasát szinte az utolsó emberig felkoncolta, csak néhány török katonának sikerült a közeli erdőkbe menekülni. Nemcsak a diadal volt nagy, de a zsákmány is: a bég málhájában – a sok egyéb érték mellett – 17 ezer aranydukátot is találtak a győztesek.

 

Egy másik forrás több részletben eltér a fenti verziótól: 120 törököt elpusztítottak, a menekülőknek a zöme pedig a siklósi vár árkába veszett. Mohamed bégnek is csak hálóköntösben, sebesülés árán sikerült megmenekülnie, de fia állítólag a szigetiek fogságába esett. A bég 17 000 aranyat kitevő pénztárát, értékes arany, ezüst és textil holmijának tömegét s a fegyvereket 6 kocsival szállították haza Szigetvárra a vitézek.

 

Az ostrom előtt igen jó hatást gyakorolt a katonákra a fényes sikerrel járt vállalkozás. Megérezték erejüket, s bebizonyították az ellenségnek, hogy nem lesz könnyű dolga.

 

Zrínyi Miklóst a Siklós alatt megjelenő török csapatok meggyőzték arról, amit már korábban is tudott: a szultán serege Szigetvár ellen vonul.

 

   
1566.06. 19.   

 

BELGRÁD: a hatalmas sereg a szokásos útvonalon, Drinápoly-Szófia-Nis érintésével június 19-én, 49 napi út megtétele után érkezett meg Belgrádhoz. Ilyen rövid idő alatt ezt a nagy utat nem tette meg sohasem a szultáni sereg, hiszen 1526-ban, 71, 1529-ben 68, 1532-ben 60 napot vett igénybe a felvonulás. A török hadvezetőség tehát sietett, hogy minél jobban ki tudja használni a hadműveletekre alkalmas időt.

 

II. Szulejmán szultánt a belgrádi táborban érte a palotai kudarc és a siklósi vesztes csata híre, ahol azonnal parancsot küldött Budára Arszlánnak, hogy haladéktalanul jelentkezzen nála és számoljon be a történtekről, valamint Tata és Veszprém várainak elvesztéséről. Egyúttal döntött: Eger helyett Szigetvár ellen vonul teljes haderejével. Egy további Bécs elleni felvonulást ugyanis a szigetvári magyar katonaság bármikor hátba támadhatott volna. Ezt pedig a szultán nem akart megkockáztatni.

 

   
   
1566.06. 26.   

 

ZIMONY (Zemun): a Száva Belgrádnál, dunai torkolata térségében, az óriási esőzések miatt annyira kiáradt, hogy nem járt eredménnyel a hídépítés. Kénytelenek voltak tehát mintegy 150 km-nyi kerülővel a Száván Szabács váránál átkelni, s csak 7 napi veszteséggel, 26-án érkeztek meg a zimonyi mezőre, ahol a boszniai pasa csapatai élén már várakozott a főseregre.

 

A kényszerű kitérő „hadsereg által sohasem járt úton” olyannyira letörte a hitharcosokat, hogy az átkelés után a padisah fényes díszszemlével villanyozta fel a csapatokat. A feneketlen sárban és a zuhogó esőben kétezer teherhordó teve veszett oda.

 

A hadsereg ágyúit gályákon a Fekete-tengeren és a Dunán át szállították hazánk területére.

 

1566.06. 28.    

 

 

II. Szulejmán szultán fogadta János Zsigmondot, aki azt kérte a szultántól, hogy bocsássa rendelkezésére a mozgósított és Magyarországra vezényelt barbár krími tatár sereget Schwendi Habsburg-hada ellen, és „a győzedelmes sereg induljon Eger felé”.

 

Zimonynál a magyar história egyik legszégyenteljesebb jelenete játszódott le. János Zsigmond király kérésére fogadta Szulejmán szultán, hogy a magyar király „arcát a szultán zsámolyához dörzsölje”. A sors furcsa grimasza, hogy János Zsigmond király atyja, ugyancsak magyar koronás király, három évvel a mohácsi vész után, 1529-ben a sorsdöntő ütközet színhelyén kézcsókra járult a magyarevő szultán elé. A nyomdokaiban haladó fia is csak többször térdre esve és földre borulva merte megközelíteni a kézcsókra nyújtott kezű „fényes orcájú padisah”-ot, akihez, mint hűbérurához ennyi szava volt: „Egy régi szolgád fia vagyok. A parancs padisahom joga!” Az alázatos kérésnek a szultán eleget tett.

 

S itt elérkeztünk a hadjáratnak a török és magyar kortársak körében legtöbbet vitatott kérdéséhez: Mi volt ezek után a török hadvezetés szándéka? Ugyanis hamarosan Péterváradnál a Dunán hajóhidat építettek s a katonák népes csoportokban megkezdték az átvonulást az Alföldre, hogy Eger ellen vonuljanak, de rövidesen visszarendelték őket. Hamarosan, 80-90 km-nyire Vukovárnál újabb hidat készítettek a Dunán, de azt is hamarosan felszedték és megindultak végül a Dráva-parti Eszékre, hogy átkelve a Dunántúlra, Szigetvár ellen támadjanak. A táborral utazó jól értesült Szelániki Musztafa effendi, s nyomában mai török történészek is úgy vélekednek, hogy az Eger elleni felvonulás színlelése a török csele volt, mellyel félre kívánták vezetni a Habsburg-hadvezetést. Akadtak, akik joggal úgy vélekedtek, hogy azért is folyamodtak a törökök ehhez az időt rabló drága cselhez, mert a legkevésbé sem bíztak János Zsigmond királyban, aki az előző évben is a hátuk mögött egyezkedett Miksa királlyal; s így arra számítottak, hogy a két magyar király lépre csalja a szultáni haderőt. Legújabban előkerült azonban a Gyula ostrománál parancsnokló Pertev pasa egy jelentése, mely egyértelműen eldönti a kérdést. Eszerint II. Szulejmán szultán a Szigetvár ellen tervezett támadásról először azért kényszerült lemondani, mert a Dráva rendkívül nagy áradása miatt a nagy létszámú seregnek az Eszéknél való átkelése leküzdhetetlen nehézségeket ígért. Helyette inkább Péterváradnál kelve át a Dunán, Eger elfoglalására akart indulni. Később azonban a Dráva valamelyes apadása után visszatért eredeti elképzeléséhez: Szigetvár megostromlásához. Joggal állapíthatta meg Káldy-Nagy Gyula, hogy a szultán ezt az utolsó hadjáratát is éppen olyan határozatlanul vezette, mint a legelsőt, amikor Belgrádot foglalta el.

 

       
1566.06-hó végén  

 

 

ZIMONY (Zemun): június végén Hamza pécsi-mohácsi szandzsákbég parancsot kapott arra, hogy építtessen azonnal hajóhidat a Dráván Eszéknél. A bég a környék sok ezernyi magyar lakosságát hajtatta munkára.

 

   
1566.07. 02. 

 

  

ESZÉK (osijek) MELLETTI ÚJTÓNÁL A DRÁVÁN→NAGYHARSÁNY és SIKLÓS TÉRSÉGE: a török hadsereg előtt járó erős előhadat a boszniai és a karamániai beglerbég csapatai adták, akik 07. 02-án, amikor a padisah még csak elhagyta a Száva-parti Zimonyt, ők már átkeltek az Eszék melletti Újtónál az áradó Dráván, és Harsány, valamint Siklós térségében táboroztak le.

 

1566.07. 02.  

 

 

ESZÉK(osijek) és ESZÉKTŐL ÉSZAKRA: a Dráván két híd építését kezdte meg Hamza bég. Az egyiket közvetlenül Eszéknél, a másikat pedig valamivel északabbra. Tizenhét napig tartott a munka, mert az áradó Dráva sodrása háromszor is szétszaggatta a már kész hidakat.

 

   
1566.07. 03-04-től 19–20-ig (?)   

 

ESZÉK(osijek) és ESZÉKTŐL ÉSZAKRA:: a diadaléhes oszmán sereg és a szultán átkelését a Dráván hátráltatta az esőzések miatti áradás és a folyam megnövekedett sodra. Az eszéki hajóhíd építésére Hamza pécsi bég kapott II. Szulejmán szultántól szigorú parancsot, aki a környék magyarságát is emberfeletti munkára kényszerítve, s csak 17 nap múltán, harmadszori próbálkozás után (19-én vagy 20-án) érte el célját. A bég nagyon iparkodott a hídépítéssel, mert a padisah egy kendőt küldött neki, mely a nyakára hurkolódott volna, ha eredménytelen marad munkája. E kendőt később Naszuf aga Pécsről titkon eljuttatta Zrínyinek.

 

Szelániki Musztafa, aki mint Szemiz Ahmed pasa korán olvasója és a szultáni udvartartás tagja résztvevője volt az eseményeknek, azt írta krónikájában, hogy a csapatok átvonulása után, július 20-án a délutáni ezán idejére ért át a hídon. „Ezen az éjjelen a török sereggel vonuló önkéntes szabadcsapatok (levendek) és a csőcselék nép a környéken levő falvakat, városokat felgyújtotta és kirabolta. Emiatt a szultán haragjának tüzel lángra lobbant, a kapudzsik kethudjájával, Gulábi agával száz fegyveres kapudszit küldött azon paranccsal, hogy akiket az égő helyeken találnak, koncolják fel. Egyszersmind a nagyvezírhez is küldött szemrehányó írást, meghagyván benne, hogy a csaus basival és a vele lévő csausokkal végeztesse ki azokat, kik e vidéket lángba borították. A kétszeresen kiadott szigorú parancs értelmében a megtalált gonosztevők közül csak kevesen szabadultak meg, igen sok embert kivégeztek.”

 

1566.07. 21.     

 

Befejeződött a két és fél napig tartó átkelés a 4800 rőf (!) hosszú, 118 hajón nyugvó hídon Eszéknél, valamint az Old falutól délre, Újtónál épített hídon. Szemiz Ahmed pasát ruméliai seregével Szigetvár körülzárására, a vár felderítésére és a szultáni tábor előkészítésére vezényelték.

 

1566.07. 21.   

 

SZIGETVÁR: harmadik napja tartott már a török hadak átkelése az eszéki hajóhídon, amikor július 21-én Orosztonyi Péter a következő levelet írta Szigetváron: „Az boszniai pasa immáron által költözött, Siklyosnál vagyon. Az Karaman pasa népe is költözött által, vele kik vadnak hét bék, úgy mondgyák, hogy vadnak nyolc ezrön. Mastan is az terek minduntalan költözik Wythőnél (Újtónál, a Dráva egyik átkelőjénél) által, az sákmányos Soklyós alól Kisasszonyfalváig mind ki jár, ki két kicsin mélyföld ide. Mongyák, hogy az köz terek között az a hír, hogy Zigetre jönnének, de senki bizonnyal nem tudhatja.” Rövidesen újabb levelet írt Orosztonyi Péter: „Ezéknél az hidat csinálják, Hamza bék is ott vagyon, az hidat ő csináltatja; Péchyet (Pécset) az simontornyai bék őrzi, azok vannak itt, az föld népét mind reá verik az híd csinálásra. Az föld népe mind elfut, ki Péchyre (Pécsre), ki pediglen falu helekre. Itt Soklyóst (Siklóson) vagyon egy falka török táborban, vagy három bék, azok őrzik azokat, az kik költöznek Wython (Újtón); az kik költeznek mindjárást mennek mohácsi mezőre Lipó falu mellé, ott szállnak (ti. táborba), Baranyavárhoz közel vagyon. Köz hírrel azt halljok, hogy mikor az had által költözik az mohácsi mezőre, száll híre az, hogy ide Zigethre jő. Ma délkoron hozának az gyalogok hat nyert lovakat, az pécsi Nazuff aga öccse ment ki volt ki egy faluba Diós Herendé, azoktul nyerték, egy tereket is fogtak, de még be nem hozták volt.”

 

   
   
1566.07. (?)   

 

PÉCS→SZABADBATTYÁN: a Pécsnél táborozó erős előhadat alkotó boszniai és karamániai csapatokat Fehérvár előterébe irányították. E sereg – Szokoli Musztafa és oszmán pasák vezetésével – Bottyánnál állította fel táborát, a Győr és Komárom körzetében gyülekező császáriak ellenében; Buda védelmére és a szigetvári szultáni sereg biztosítására. Egyes források szerint később a pécsi szandzsákbég csapataival is megerősítették a bottyáni török tábort.

 

1566.07. (?)

 

SEGESD KÖRÜL: Somogy megye középső térségében, Segesd körül hódoltsági erőt vontak össze, hogy Stájerország, illetve Nyugat-Dunántúl felől fedezzék a Sziget várát ostromló szultáni hadat.

 

1566.07. (?)

 

MOHÁCS: Szál Mohamed pasát az anatóliai seregekkel Mohácsra küldték, hogy az addigi hajókkal szállított török ágyúkat (17 „bedaluska” nagy faltörő és 280 egyéb kisebb-nagyobb löveg) kirakodják és onnét tengelyen Szigetvár alá szállítsák. A sereg lövegeinek a számát Szelániki Musztafa effendi mesébe illő túlzással 297 nagy ágyúban jelöli meg. Ez hihetetlen, mert ilyen tömeg ágyút el sem lehetett volna helyezni a vár körüli sáncokban. Egy a várban harcolt katona szerint II. Szulejmán szultán hadserege 20 faltörő ágyúval érkezett a viadalra, melyet szerinte kb. 200 kisebb egészített ki. Egyes magyar szerzők 60-70-re becsülik a Sziget várát ostrom alá vett oszmán had ágyúinak a számát.

 

 
Nem feledkezett meg a török hadvezetés az ostromműveletekhez szükséges munkáskéz biztosításáról sem. Seregestől hajtották a falvak paraszti népét Sziget alá. Még a messzi Szerémségből is tereltek embereket az ostrom munkáira. A megindult ellenséges nyomás elől ezrével menekült a falvak magyar lakossága nyugat felé. Rövidesen ezer szekér zsúfolódott össze Kanizsán.

 

1566.07-hó végén  

 

 

SZOLNOK ÉS GYULA KÖZÖTT: Schwendi ugyan július végén a tokaji kapitány hadaival meglepett ötszáz törököt, akik Szolnokról Gyula alá indultak (százötvenet vágtak le közülük), azonban ez az akció csepp a tengerben, katonai jelentőségére kár is szót fecsérelni.

 

Egyébként is János Zsigmond király felső-magyarországi hadjárata Schwendit teljességgel elvágta Gyulától. A Tokajt ostromló erdélyi magyar és tatár sereggel szemben Schwendi tehetetlennek bizonyult, még Tokajon sem tudott segíteni és csak Tokaj őrsége kitartásának és az erdélyiek hirtelen elvonulásának köszönhető, hogy Tokaj el nem esett. Miksa király hadai pedig csak Győrig nyomultak s onnan tétlenül szemlélték Szulejmán szultán dunántúli akcióját, Szigetvár ostromát.

 

Miksa király határozatlan volt, nem mert kockáztatni, hiába volt az óriás hadsereg, tettrekész, kezdeményező vezetője nem akadt. Miksa király és környezete egyébként tévesen ítélte meg várai – Szigetvár és Gyula – teljesítőképességét, a ténylegesnél jóval túlbecsülték őket s ez hibás taktikai alapállás megbosszulta magát. Gyula tehát valójában nem számíthatott felmentésre, teljesen magára volt hagyatva. Bíztató leveleknél egyebet nem kaptak s ez pszichológiailag sem közömbös. 1552-ben az egriek, 1566-ban a szigetváriak joggal reménykedhettek felmentő seregben (ha nem is érkezett meg), a gyulaiak számára jószerivel még ez a remény sem maradt! Ez a mozzanat a döntő pillanatokban alapvetően befolyásolhatta a kitartás mértékét.

 

   
1566.07. 31.  

 

 

SZENTLŐRINC KÖRNYÉKÉN: Budina Sámuel feljegyzései szerint a török előcsapatok már július 31-én megjelentek Szentlőrinc körül, valamint a pécsi út mentén. A folyamatosan érkező csapatok elsősorban a pécsi út menti Szemlőhegy magaslatain helyezkedtek el. A vár lovassága több kitörést hajtott végre.

 

1566.08. 01. előtt  

 

 

SZIGETVÁR: Zrínyi Miklós az ellenség közeledtének hírére megtette utolsó intézkedéseit. Kivágatta a vár és a város körüli fákat, nehogy védelmül szolgáljanak a támadóknak. Az ágyúk és a puskák kilövési lehetőségei is javultak ezáltal. Az óváros házainak gyúlékony tetőzetét (szalma, nád, zsindely) leszedette és elégettette. Az újvárosban pedig a könnyen égő anyagot a házak, kertek falai közé hordatta, hogy majd amikor szükséges, az egész település felégethető legyen.

 

Veress D. Csaba: Várak Baranyában c. munkája 104. o. szerint az Ó- és Újvárosban a lakossággal lebontatta a házakról a zsupptetőt, s azt a házakba hordatta, hogy azokat szükség esetén gyorsan fel tudják gyújtani.

 

1566.08. 01.   

 

MOHÁCS: II. Szulejmán szultán a mohácsi táborban „tanácskozást tartott a támadás módjáról. Itt néhány napot nagy vígan töltött addig, míg az egész sereg át nem kelt a Dráván.” Augusztus 1-én a szultán és a vele levő hadak, valamint az ágyúk – melyeket részben ökrök vontattak, részben pedig szekereken szállítottak – elindultak a mohácsi táborból a Töttös, Villány, Nagyharsány, Siklós közti úton.

 

1566.08. 01.   

 

SZIGETVÁR: az első lépcsőben előnyomuló ruméliai had megérkezett Szigetvárhoz és a vártól északra foglalt állást. Augusztus 1-én heves harcok dúltak a vár körül.

 

1566.08. 01. körül   

 

A kapitány feleskette a vár védőit. Erre az eseményre Zrínyi a belső várba hívatta vitézeit, a fegyvert fogott polgárokat, s a városi népet. Istvánffy Miklós elbeszélése szerint így szólt az összesereglettekhez: „Testvéreim… bátor férfiak és igen bátor katonák, a világ azt követeli, hogy készüljünk fel s rettenthetetlen lélekkel, magunk és az egész keresztény világ nevében az ellenséget készen várjuk…”

 

Először a parancsnok tette le az esküt:

 

„Én Zrínyi Miklós megígérem a Mindenhatónak, azután őfelségének és elöljáróinknak s ennek a szerencsétlen vidéknek, azután nektek… akik itt összegyűltetek… hogy bármi történjék is, akár jó, akár rossz, én titeket sohasem foglak elhagyni, hanem veletek fogok győzni és meghalni…”.

 

Azután a katonák és polgárok esküje következett:

 

„Esküszünk… és szentül fogadjuk, hogy hűségesek és szófogadók leszünk, mindenben engedelmeskedni fogunk. Felajánljuk, hogy úgy a legyőzetést, mint a halált elszenvedjük.” Az esküvés Sziget minden rendű s rangú védőjét és lakosát egy testté s egy lélekké kovácsolta az „édes haza” megvédéséért vívandó élethalálharcban.

 

Zrínyi számítva a legrosszabra – halálára is, hogy a vár akkor se maradjon parancsnok nélkül –, gondoskodott utódjáról: „Ha én az emberi szerencse változandósága szerint elesem, akarom, hogy nővérem fiának engedelmeskedjetek.” A várban tartózkodó Alapi Gáspárra utalt.

 

Ezután pedig kihirdette a háborús időkre szóló legszigorúbb rendtartást, hogy ki-ki tudja mihez tartani magát. Minden ellenszegülő fejével felel! Aki felettesének parancsát nem teljesíti vagy annak nem engedelmeskedik, vagy éppen ellenszegül, szolgálatot mulaszt, arra halál vár. Hasonló sors éri azt is, aki a törökök által a várba juttatott levelet magához venné vagy azt elolvasná. Aki ilyet talál, azt haladéktalanul parancsnokának tartozik átadni, akinek azt el kell égetnie. A katonáknak tilos őrhelyüket felettesük engedelme nélkül elhagyniuk, de aki ezt megtenné, legyen az bár nemes ember is, „minden ítélet nélkül felakasztják”. Akinek a városban van családtagja, azt az őrhelyén azok tartoznak élelmezni; akiknek pedig nincs, azt a vár konyhájáról látják el majd koszttal. Akik egymással titkon tanácskoznak és maguk között suttognak, azokat elfogatják és életüket akasztófán végzik. De ugyanez a sors vár arra is, aki haladéktalanul nem jelenti, ha ilyet tud meg. Végül pedig, aki felebarátját akár csak egyetlen fillérrel is meglopná, rögtön megfojtassék.

 

A felesketéssel megszűnt minden nemesi kiváltság és békeidőbeli törvény: a várparancsnok az ostrom alatt a vár területén élet és halál ura volt!

 

A kapitány nagyobb nyomatékul nyomban elrettentő példát is statuált. Egy gyalogost, aki kardot rántott vajdájára, a város utcáján lefejeztetett. Majd pedig a szigetiekkel kegyetlenkedett fogoly Mohamed agával végzett a hóhér pallosa.

 

A vár kapuja elé nagy fakeresztet állítottak, életre-halálra való elkötelezettségük jelképeként.
„Mindenki mutasson fényes vitézséget!
Kétezerháromszáz a keresztyén itten,
Vicsorgó eb senkit meg ne félemlítsen.”

 

„Zrínyi Miklós gróf úr a nagyobb fegyelem és félelemkeltés végett Szigetben, a külsővárban, a kapu közelébe egy akasztófát állíttatott fel, és azután egy gyalogos katonát, aki vajdájára kardot fogott és az hüvelyéből kirántotta, az Óváros piacán lefejeztette. Ugyanazon a helyen fejeztette le Zrínyi gróf (a fogságba esett) Mohamed agát mértéktelen kegyetlenkedéseiért, melyeket útban Sziget felé követett el.”

 

1566.08. 03.   

 

NAGYHARSÁNY: 08. 03-án a szultáni tábort – Szelániki Musztafa szerint –, „minthogy Siklós várának környéke hegyes-völgyes, nádas és tavas mocsár, ezen túl egy füves hely magaslatán állították fel.” Ibrahim Pecsevi krónikája szerint a tábort Nagyharsánynál ütötték fel: „A felséges padisah Arsán (Nagyharsány) nevű ismeretes magas hegy síkságára letelepedvén, két napig ott tartózkodott.”

 

II. Szulejmán szultán főserege Harsány-Pécs-Szentlőrinc útvonalon indult meg Szigetvár ellen. Előbb azonban még, a harsányi hegy lábánál, a padisah lecsapatta a póruljárt Arszlán budai pasa fejét…

 

A szultán, de elsősorban Szokollu Mohamed pasa nagyvezír ide rendelte maga elé Arszlán pasa budai beglerbéget. A véres tettnek az előzménye szoros kapcsolatban állott a szultán hadjáratával (lásd a júniusi eseményeket) A szultáni elképzeléseket veszélyeztető Arszlán kivégzésével megbízott csauszok el is indultak sötét útjukra, de közben a pasa megérkezett a szultáni sereghez, hogy II. Szulejmán szultán bocsánatáért esdekeljen. Azonban még ezt is ügyetlenül tette, ugyanis bűnét még azzal is tetézte, hogy tizenöt vértes lovasával érkezett a szultán táborába. A hír megdöbbenést keltett, mivel a szultán még a belgrádi táborban halálra ítélte a pasát a palotai kudarc, valamint Tata és Veszprém várainak elvesztése miatt. A szultán nem fogadta Arszlánt, hanem egyenesen a nagyvezírhez küldte. A nagyvezír Palota sikertelen ostromával, továbbá Veszprém, Tata, Gesztes és Vitány várának elvesztésével vádolta Arszlánt.

 

Mint Szelániki írta, elsőnek Arszlán „kapu-kethudá”-ja érkezett a harsányi táborba, s jelentette, hogy a pasa is rövidesen megérkezik, mert jelenteni valója van a szultánnak. II. Szulejmán szultán ekkor azonnal parancsot adott Szokollu Mohamed nagyvezírnek: „Mikor a sátorodba érkezik, arra legyen készen a hóhér is, és a fejét vágja le!” A nagyvezír azonban törvényes formát akart adni a dolognak, s kérte a szultánt: „Rendeld el, hogy diván tartassék, mivel beglerbég volt, azért a parancsodat a divánban hajtsák végre!” Szelániki drámai erővel örökítette meg a továbbiakat: „A déli imádság idejére Arszlán pasa tizenöt vértes és sisakos, erős és derék emberrel hirtelen a nagyvezíri sátorhoz érkezett. A nagyvezír benn volt a sátorban… Mindenki kiment őt (Arszlán pasát) megnézni és nagy sokaság lett ott. Eközben a nagyvezír is kiment és Arszlán pasát meglátva így szólt: Mi újság? Miért jöttél? A sereget kire bíztad? Mit szólsz? A padisah őfelsége neked beglergébséget adott. Szégyen nevedre, őrült vagy-e? A padisah őfelsége kormányzást bízott rád, te pedig meggondolatlanságból az iszlám nép váraiba hitetleneket vittél. Hé! Átkozott! Csaus basi, távolítsd el ezt az istentelent!"A csaus basi derekánál fogva megfogva félre vonta őt, mondván: A padisah parancsa ez! Arszlán pasa mondá: Jelenteni valóm van a Padisahnak! – s egyszerre két jelentést húzott elő, melyeket a nagyvezír átvett. Kászim hóhért azonban nem találták, hanem segédjét, Tor Alit találták. Őt a sátorba hozták s a nagyvezír rákiáltott: Távolítsd el ezt a piszkot! Miközben kivonszolták a sátor elé, valami Ajasz nevű egyén így szólt a pasához: Ezen a múlékony világon semmi sem maradt már számodra látnivaló. Bűnbánattal és egyistenhívőséggel most költözz át a másvilágra!" Én szegény (ti. Szelániki) is jelen voltam ott s hallottam, mikor megfordulva így szólt a hóhérnak (Arszlán pasa): Mester! A veled hozott kardhüvelyt gyorsan ürítsed ki s a kisujjadat erősen tartsd! – S (a hóhér) valóban jól is vágott. Allah irgalma legyen vele! Azon éjjel egy terítőt húztak föléje és várakoztak. Lovát, lótakaróját, szolgáit és övében rejlő pénzét, aranyserlegét és poharait a kincstár számára lefoglalták. Beglerbégségét Musztafa boszniai bégnek (Szokollu Mehmed nagyvezír testvérének) adományozták.”

 

Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 99. old. szerint Szokollu Mohamed pasa nagyvezír a déli ima idején a sátra előtt fejeztette le Arszlán pasa budai beglerbéget.

 

Amint Pecsevi Ibrahim meséli: „A pasa a politika tőrével a vértanúk seregéhez csatoltatott…”

 

Az uralkodó utódjául Szokoli Musztafa boszniai pasát, a nagyvezír unokaöccsét nevezte ki, akit egyébként 12 esztendő múltán ugyancsak szultáni parancsra megfojtottak.

 

   
1566.08.04. (vasárnap)

 

PÉCS: Arszlán pasa kivégzése után a török sereg főerői másnapra, augusztus 4-re Pécs alatti mezőre érkeztek. Itt tábort ütöttek, maja a janicsárok hadteste körülvette a szultáni sátrat, de úgy, hogy előtte kijáratot hagyott. A szultán hadiszemlét tartott felvonuló csapatai felett: „A nagyvezír, Mehmed pasa Őfenségének hadosztálya volt az első, nemes fiai közül Kurd béggel és Haszán béggel. Aztán az ulufedzsi basi, Ferhád aga és a müteferrikák vonult fel öt jóhangú koránolvasóval, akik a hadosztály zászlaja alatt a ’fatihát’ énekelték. A padisah, a hét földöv ura kocsin utazva szemlélte és üdvözölte a sereget.”

 

A hadiszemle után a szultán kiadta a parancsot, hogy „a következő állomás Szigetvár lesz, a poggyász hátramarad, az ezredek pedig előre mennek. 17 badaluska-ágyút és 280 öreg ágyút vontattak szekereken. A régi szabály szerint két órai távolságban elől ment 12 000 vitéz janicsár, utánok teljes számban és rendben a csaus-agák és mütefferrikák, mindnyájan teljes díszben és fegyverzetben.”

 

1566.08.04.

 

SZENTLŐRINC: a fősereg Pécsről augusztus 04-én Szentlőrinc palánkhoz érkezett.

 

1566.08. 05. (hétfő)
1. nap   

 

SZIGETVÁR: ötödikére szoros gyűrűt vont a város és a vár köré. „Az iszlám seregével a síkság és a halmok egészen megteltek, mert oly roppant sokaság volt itt, hogy azt kimondani nem lehetett. Mikor Isten segítségével egy magas halom tetejére felértek, látták, hogy a nevezett vár egy nagy síkságon emelkedő domb tetején fekszik, úgy, hogy minden oldalról nádas és mocsár veszi körül. Épületei, bástyái és falai pedig erődítésnek tökéletes módja szerint épültek. Különösen a belső vár olyan erős, hogy aki csak látta, eszét vesztve elámult és így kiáltott fel: ’Teremtő Isten! Hogyan bír az ember ezen győzedelmeskedni!?’ A hitetlenek egy pillanatig sem álltak tétlenül, működtették a puskákat, a szakállasokat, a zarbuzan, a kolombur és badaluska ágyúkat. Egy percnyi időt nem hagytak, nem engedtek a várhoz közeledni. Midőn a padisah őfelsége leszállt a lováról és sátorába tért, a pokolra való hitetlenek egy nagy golyót lőttek a seregre, mintegy azt mondva vele: „Isten hozott benneteket! Ezután egy még félelmetesebb ágyúgolyót lőttek, mellyel mintegy az volt a szándékuk mondani: Ilyenek a mi fegyvereink, melyekkel veletek harcolni fogunk!”

 

A vitéz legények egy kis huszárcsapata még Szentlőrincnél lesbe állt és heves puskatüzet zúdított az érkezőkre, a vár körül pedig már napirenden voltak a csatározások.

 

A törökök igen rövid ostromra számítottak, mert a pécsi csapatok poggyászukat otthon hagyták, hogy elkerüljék a fölösleges szállítás nehézségeit.

 

II. Szulejmán szultán, a dunai gályákról szállított ágyúk kíséretében, augusztus 5-én érkezett meg Sziget falai alá.

 

Az oszmán sereg elözönlötte vár és a város környékét s megkezdte a táborépítést.
„Megszálla vár körül világrontó tábor…
Senkiben ő nem fél, erejében bátor…”

 

Zrínyi II. Szulejmán szultán „méltó” fogadására néhány bástyára vörös posztót függesztett ki.

 

A törökök az előhad tapasztalatai alapján jelölték ki a sereg egyes részeinek táborhelyeit:
janicsárok középen, a város keleti – Pécsi kapuja előtti –, kulcsfontosságú térségében emelték sátraikat.
A tó partján a várat keletről, északról és nyugatról félkörben megkerülve telepedett le az anatóliai sereg Szál Mohamed pasa beglerbég és Ferhád harmadik vezír parancsnoksága alatt.
Ezek mellett, a tavon átvezető töltés végénél, Ali Portuk nikomédiai bég vezérlete alatt álló műszaki munkálatokban járatos katonaság kapott helyett.
Az ó- és újváros nyugati oldalával szemben a határmenti szandzsákok harcosainak, valamint Naszuh pozsegai bég csapatainak sátrai tarkállottak.
balszárnyat az újvárost délről és keletről körülfogó ruméliai csapatok tábora alkotta, élükön Semisz Ahmed beglerbég és fivére Musztafa pasa állott. (Az európai harcokban a ruméliaiak mindig a balszárnyon helyezkedtek el, az ázsiaiakban pedig az anatóliaiaké volt e kitüntető hely.) „Mind kernyül fekszi Szigetet az török…” – adta hírül egy szökevény pribék.

 

II. Szulejmán szultán fejedelmi sátrát a vár keleti oldalával szemben a tóparton húzták fel, melybe az öreg és beteg padisah ezer km-nyi úttal a háta mögött nyomban megérkezése után megszállott.

 

A védők nem nézték tétlenül az ellenség felvonulását, hanem „minden falon egészen estig harcoltak velük”. De ki is ütöttek és zsákmányt ejtettek, sőt 60 törököt el is fogtak, akiket azután „Zrínyi uram mind nyársba vonatta a kapu előtt”.

 

A vár tüzérsége is munkába állott, s már az első lövéseiket siker koronázta. A szultáni sátrak egyikét találták el a lövedékek.
„Ha az álgyut feljebb vették volna, császár ű magát is elütték volna,…” – mesélte egy szökevény török. E tanulságok után II. Szulejmán szultán sátrait a vártól mintegy 3,5 km-nyire, a Semlékhegyen (a ) állították fel; ott, ahol jelenleg egy kis kápolna áll.

 

Az oszmán táborban nagy harci elszántság uralkodott. Az utolsó gázi is tudta, hogy „azt mondta a török császár, hogy vagy meghal, vagy Szigetet megveszi, addég el nem hagyja”. Szelániki effendi meséli, hogy Zrínyiék „egy pillanatig sem állván tétlenül, szüntelenül lőttek puskáikkal, sőt ágyúztak is, úgy hogy egy percnyi időt sem hagytak,… s így nem engedték az ellenséget a várhoz, városhoz közeledni. Egy jelképes lövést eresztettek „a szultáni hadiszertár” felé is. Valószínűleg erről írt egy jelen volt török krónikás is eképpen:
„Midőn a padisah őfelsége leszállt a lováról, és sátorába tért, a pokolra való hitetlenek egy nagy golyót lőttek ki a hadseregre, mintegy azt mondván vele: Isten hozott benneteket!” A nagyszerű lövést Chontos Pál ágyúmesternek köszönhetjük. (Azt gondolom, hogy a lövés jelképes jelentése egészen más lehetett, de ez biztosan nem.)

 

A török tüzérség a vár és a város keleti oldalán már az első nap felállította ütegeit, s a hadvezetőség riasztó cselhez folyamodott. Naplemente után egyszerre kilövették az ágyúkat és s puskákat, melyek olyan dörgést keltettek, „mintha az ítélet napját jelölné”. S ugyanekkor sok tízezernyi torokból harsant fel az „Allah! Allah!” kiáltás. Ráadásul a harcosok lándzsáik hegyére tűzött gyertyáikat is meggyújtották, hogy a sötét estében világító tengernyi fényből láthassa „Zrindzsik, a magyar vezér”, milyen hatalmas ellenséges sereg jött ellene, hogy végre leszámoljon vele.

 

A szigetiek éjfélkor hasonló ágyú- és puskatűzzel, hangos kiáltozásokkal válaszoltak, sőt egészen reggelig verték a dobokat és cimbalmokat az utcákon.

 

A török hadvezetés felismerte, hogy a vár csakis a két városrész (óváros és újváros) elfoglalása után vehető rendszeres ostrom alá.

 

Az első csapás helyéül önként kínálkozott a leggyengébben kiépített újváros, mely megközelítően az óváros tengelyében úgy települt, hogy csak nyugat felől szegélyezte a tó vize, ám délről és keletről jól megközelíthető volt. Csupán vizesárka és gyengén kiépített, két kis vélhetően óolasz rendszerű sarokbástyás palánkfala védelmezte.

 

Az óváros csak a tőle keletre levő síkságról volt támadható. Ebből az irányból a támadóknak csupán a falat övező vizesárok, a sánc és a kissé távolabb az Almás patak állotta útját. Nyugat felől a 400- széles tó akadályozta a támadást.

 

A tüzérséget és a bonyolult műszaki munkálatokat irányító Ali Portug bég felismerte, hogy az óváros északkeleti szöglete közeléből, a tóparti vizimalom mellől, ágyúzható legeredményesebben az erősség. E pontról ugyanis mind a külső, mind a belső vár elérhető volt. Az itt felállított üteg mintegy 260 m-ről lőhette a délkeleti bástyát, 320-340 méterről a délnyugati és az északkeleti bástyákat. E pont a belső vártól, illetve a kerek toronytól 530 m-re feküdt. E tűztávolságok mind kisebbek, mint a vár nyugati oldalán felállított ágyúké. Például a töltés végénél levő katonai temetőtől 550- volt ez a távolság. Csupán a belső várral szemben eső oldalon volt egy partszakasz, ahonnan kb. 420 m-nyire esett a belső vár, de az egyetlen kőből épített bástyáról erős tűz alatt tarthatták e török ágyútelepet.

 

Ali Portug tudta, hogy a sikeres ostrom egyik alapfeltétele a vártó lecsapolása, a gát átvágása révén.

 

Egy időben rendelték el az újváros, az óváros és a belső vár ágyúzását, hogy megosszák a védők erejét.

 

A szigetváriak részére igen komoly védelmet jelentett a hatalmas tó és mocsár, viszont a védelmi rendszer – az újváros, óváros és a vár – kb. hosszan nyúlt el. Ilyen nagy területet egymástól távoli pontjai ellen intézett támadás széthúzta a 2300 főnyi védősereget, gátolta az erők kellő időben történő átcsoportosítását. Ez azt a veszélyt is magában rejtette, hogy a végsőkig védett részek eleste súlyos ember- és hadianyag veszteséget okoz, viszont a túl korai feladásuk egyenesen megbocsáthatatlan hiba lett volna. S éppen ebben rejlik Szigetvár védelmi lehetőségeinek ellentmondása.

 

Zrínyi arra az egyedüli helyes álláspontra helyezkedett, hogy „az ép város a vár alapja” , azaz a két városrész védelme elengedhetetlen követelmény, mert azok korai feladása a vár gyors elvesztését eredményezné. Az ellenség ugyanis csak azok birtokában veheti a várat intenzív ostrom alá. Ez pedig a támadóknak ember- s anyagveszteséget, a védőknek pedig értékes időnyereséget jelent. És nem kevés, mert a szigeti vár nemcsak azzal teljesíti feladatát, ha megvédi magát, hanem akkor is, ha maximális ideig feltartóztatja a támadókat és felőrli erejüket.

 

1566.08. 06. (kedd)
2. nap

 

06-án folytatták a törökök levonulást a Szemlőhegyről, ahová a szultáni tábor vonult, s a csapatok elfoglalták helyüket az új- és óváros, valamint a vár körül.

 

Napnyugtakor az összes ágyút elsütötték, s a janicsárcsapatok is össztüzet lőttek. „Akkora volt a csattanás és a légnyomás, hogy azt hihette bárki: a menny dörög. Ezután fennhangon hatalmas kiáltással az egész táborba Allahot, azaz Isten nevét kezdték háromszor kiáltani. Ezzel szemben Szigetben a keresztények Jézus nevét kiáltották.”

 

1566.08. 06. körül   

 

BUDA: miközben a török fősereg ostrom alá vette Szigetvárt, az új budai beglerbég elfoglalta hivatalát. Első ténykedése az volt, hogy hadiköveteket küldött Palota várába és a vár kapitányát megadásra szólította fel, s egyúttal követelte, hogy a keresztény hadak azonnal adják vissza az elfoglalt Veszprém, Tata, Gesztes és Vitány várakat. A durva hangú felszólítás olyan felháborodást váltott ki a magyar főtisztek között, hogy Thury György, Enyingi Török Ferenc pápai és Gyulaffy László tihanyi kapitány közös levélben halálos bajviadalra hívták ki Szokollu Musztafa pasa budai beglerbéget. A bajviadalra felszólító levél másolatát elküldték a szultánnak is Szigetvár alá. Musztafa beglerbég a kihívást természetesen nem fogadta el.

 

1566.08. 07. előtt   

 

SZIGETVÁR: A VÁR KÉSZLETEIRŐL: a szórványos adatok gondos összegzése szerint több mint 56 ágyú állott a bástyákon, bár két szállítmány darabszámát nem ismerjük. Összesen hatvanon felüli különböző méretű ágyúja volt a várnak, a zöme azonban csak falkonéta, sugárágyú, falkon vagy mozsár. Nagy ágyúból azonban csak hatnál lehetett valamivel több, bár ismeretlen egy ilyen ágyúkból érkezett szállítmány. A győri császári táborban tartózkodó Forgách Ferenc is 60 ágyúról tudott.

 

 A vár raktáraiban tekintélyes mennyiségű lőport tároltak, de ágyúgolyókkal, valamint a puskák és szakállasok lövedékeinek öntéséhez szükséges ólommal is bőségesen el voltak látva. A viadalban jól használható lándzsából, alabárdból és kopjából is voltak készleteik, de nem feledkeztek meg az ostromlók ellen igen hatásos tüzes szerszámról sem. Puska azonban nagyon kevés (12?) pihent a hadiszertár mélyén.

 

Zrínyi Miklós gondos gazdához illő nagy körültekintéssel és alapos gazdasági szervező munkával hatalmas élelmiszerkészletet gyűjtött össze a várhatóan tartós ostrom idejére. Sok vágóállat (marha, sertés) állott az istállókban, ólakban; füstölt húsból, szalonnából, sózott halból, főzelékféléből (borsó, lencse, bab) és sóból sem volt hiány. Elegendő kenyérgabonáról (búza, rozs) is gondoskodtak s azt részben őrletlenül, részben liszt formájában tárolták. Zrínyi uradalmaiból ezer csurgói köböl mennyiségű lisztet szállítottak a belső várba. A bor sem hiányzott a pincék mélyéről.

 

Azért kellett ilyen bőségesen élelmet felhalmozni, mert a katonák ellátását biztosítani kellett. Akinek ugyanis nem volt családja a városban, az a vár konyhájáról kapta a napi kosztját. Akinek azonban hitvese vagy édesanyja élt Szigeten, azt a család tartozott élelmezni, de ha nem volt lisztje, húsa, sója, ecetje vagy bora, akkor kapott a vár raktáraiból, de pénz ellenében.

 

A huszárok lovainak takarmányozására sok zabot és szálastakarmányt is szállítottak a külső vár majorságába. Egyébként a szénát és az asztagokban álló gabonát, tűzvédelmi célból, marhabőrök százaival gondosan befedték.
  Méltán üzenhette tehát Zrínyi egy hírnöke útján Miksának a Győr alatti táborba, hogy Szigetvár annyira el vagyon látva a szükségesekkel, hogy akár 4 hónapig is bátran dacolhat a törökkel.

 

A VÁR FEGYVERES EREJE:
Istvánffy Miklós szerint 2500, Forgách Ferenc szerint pedig csak 2000 volt, de a helyi viszonyokkal remekül ismerős kortárs Budina Sámuel 2300 főről szóló adata a leginkább hitelt érdemlő.

 

Nem hiányoztak a vitézek mellől a védelem mesteremberei sem: lakatosok, ácsok, kőművesek, kovácsok, stb. A vár gazdasági szervezetének teljes személyzete – a kulcsártól a pékekig, a szolgáktól a lovászokig – felkészült az élethalálharcra. Egyes kutatók szerint a magyarok mellett mintegy 20% délszláv, elsősorban horvát fogott fegyvert Szigetvár védelmében. A tisztek közül egynéhányan már az 1555. évi ostromkísérletben is a várban szolgáltak, többen pedig Horváth Márk keze alatt 1556-ban állották ki a viadal kemény próbáját.

 

A városban maradt nőket és gyermekeket a kortárs Forgách Ferenc mintegy 2000-re becsülte. Sok volt a városban lakó családos katona, s ez fokozta a küzdőszellemet, mert az ilyen vitézek lelkében a vár és a haza sorsa legközelebbi szerettei sorsával olvadt eggyé. Jellemző, hogy például Szekcsődy (Székcsői) Máté hadnagy hitvesével és kilenc gyermekével maradt a körülzárt várban.

 

Zrínyinek tehát, amikor az ország egyik legfontosabb végvárát védelmezte, legalább 4300 ember sorsa is a kezében volt.

 

Joggal merült fel tehát korábban a szigeti őrség létszámának 6000 főre való felemelése. Ilyen hatalmas kiterjedésű területen ilyen kevés katonával, az egész térséget egy időben érintő ellenséges támadási taktika mellett Zrínyinek nem nyílhatott eredményes manőverezésre lehetősége.

 

A szultáni sereg ezzel szemben semmiben sem szenvedett hiányt. A török hadvezetés Sziget ellen ostromművészetének valamennyi bevált módszerét felhasználhatta. Alkalmazta a tömegrohamokat, a réslövő és romboló ágyútüzet, az aknarobbantást, a gyújtó lövedékeket, a vártó lecsapolását és a hatalmas ostromtöltések építését, stb.

 

SZIGETVÁR VÉDELMI RENDSZERE:
a szabálytalan, nyújtott négyszög alaprajzú külsőtornyos, belső, középső és külső várból álló vár az Almás-patak által közrefogott, mocsaras területből alacsonyan kiemelkedő, a XIII. században Lázár-szigetnek nevezett részen épült

 

Sziget egységes védelmi rendszere több egymáshoz szorosan kapcsolódó erődített helyből tevődött össze. A várhoz tartozott a megerősített város, az ellenség csak ennek elfoglalása után kezdhette meg a vár rendszeres ostromát.

 

A leghatékonyabb védelmet az Almás patak tóvá duzzasztott vizének védőgyűrűje jelentette. A vár körüli mély fekvésű, valamint mesterségesen kimélyített terepet az északkeleti irányból érkező patak vize megtöltve, hatalmas kiterjedésű tavat és mocsaras ingoványt képezett, melyből a vár valóban szigetként emelkedett ki, délkeleti partjához pedig a város simult.
„Ziget vára vagyon nagy ingovánba,
Két szélek felel vagyon egy hajós vízben,
Minden felel mély vizárok köziben…”

 

Az optimális vízszintet gátakkal és zuhogókkal biztosították, így nagyobb csapadékmennyiség esetében sem emelkedhetett túlságosan magasra a tó; nem veszélyeztethette a vár és a város palánkjait, a földtöltéses falakat, nem fenyegethette elöntéssel a várost vagy várat. Viszont nyári szárazságban sem apadhatott le annyira a víz, hogy védelmül ne szolgált volna. A vízszint tartását több, egymással összehangolt berendezés, építmény révén oldották meg. A legfontosabb a város nyugati oldalánál épített azon kb. 650- hosszú, széles földtöltés volt, mely az Almás patak víztömegét felfogta a vár körül és a város északi fele mentén hatalmas tóvá duzzasztotta. A vízállás délkeleti szögletében pedig, ahol a patak medre kiszakadt a tóból, egy gát, illetve zúgó szabályozta a víz szintjét és biztosította a fölösleges víz elfolyását, melynek sodrát azután malom hajtására kamatoztatták. A várost védő árokba ömlő víz mennyiségét is a tónál gáttal szabályozták. A patak hajdani medrét a város keleti oldalán ma is egy hosszan húzódó árok jelzi.

 

A tó a vártól nyugatra 420-600, keletre 260-440 m-nyire terjedt, északi irányba a 700 m-t is elérte; északkeletről, az Almás patak völgyében még terjedelmesebb lehetett. A tónak azonban csak a központi fekvésű – mesterségesen kimélyített – része volt szabad vízfelület, a távolabbi áthatolhatatlan mocsaras ingoványt alkotott. Egy igen pontos korabeli ábrázolás szerint a vártól északra egy bizonyos távolságban levert cölöpfallal szabtak határt a mocsárnak és akadályozták meg a várat övező víz eliszaposodását, vízinövényzettel való benövését.

 

Jól fejezik ki a vár és környékének régi állapotát egy mai geodéziai felmérés egymáshoz viszonyított számadatai. A belső vár járószintje 114,2 az északkeleti bástya udvaráé külső várudvaré ; a várat övező tó feltöltődött legmélyebb feneke pedig 111,4-. A várat és a várost keletről, nyugatról, illetve délről környékező terep tehát alig emelkedett a tó tükre felé. A hajdani vízállással szomszédos északi, északkeleti és északnyugati térség is pusztán 116,9- magasan fekszik!

 

A szabálytalan négyszög alapterületű vár három részből állott: a külső várból, s az északnyugati szögletben levő, vizesárokkal elválasztott, középső és belső várból.

 

A várat a várossal egy kb. 80-160(?) m hosszú a tóban cölöpökön nyugvó fahíd kötötte össze, közepén egy kis toronyszerű építménnyel, mely valószínűleg őrhelyül szolgált, de egy felvonóhíd is növelte itt a vár biztonságát.

 

A külső vár „magyar módra” készült vastag, mintegy 7 méter magas, földtöltéses palánkfallal volt övezve, s kapuja a délkeleti szögletbástya tövében nyílott. A kapu mellett egy templom állott. Emiatt említik a külső vár főbejáratát, mint a „templom melletti kapu”-t.

 

A külső vár falai mentén négy kerek bástya és egy bástyának (védműnek) említett falszöglet volt található. Az északkeleti sarkon állott a keleti bástya. A keleti várfalat a pécsi vagy liget felé való bástya szakította meg. Ezt egyébként a vár korszerűsítő átépítése során, mint fölöslegessé váltat megszüntették. A külső vár két déli bástyáját szögletbástyának, a délnyugatit pedig néha „Görösgal felé való bástyaként” emlegették. A külső vár északnyugati szögletét, a középső vár vizesárkának kiindulásánál, 1553-ban védműként vették számba és nyugati bástyának hívták. E bástyákat a későbbi években ugyan itt-ott név szerint is említették, de ma egyértelmű határozottsággal nem azonosíthatók az elnevezések. A bástyákon az ágyúk és szakállasok tüzelőállását az időjárás viszontagságai ellen zsindellyel fedett tetőzet védte.

 

Rendkívül érdekes és egyedi létesítménnyel találkozunk a déli fal közepe táján. Ez a három fallal határolt építmény úgy simult a palánkhoz, hogy magassága a fal koronájáig ért és a külső vár belső tere felé öblösödő bástya formájában jó lőállásként szolgálhatott az óváros felőli, legveszélyesebb irányból érkező támadások kivédésében és elhárításában. Ezt nevezték feltehetően a magyarok „hegynek”, s a mellette levő egyik déli bástyát pedig hegy-bástyának. Jelentőségét később a törökök is felismerték, mert ugyanezen a helyen építették meg az Ali-pasa-bástyáját, a „dzsenki-zádé”-t, melyet Evlija Cselebi „hegydarabhoz hasonló”-nak jellemez.

 

A külső várban kapott helyet az egyik száraz malom és a majorság és különböző lakó-és gazdasági épületek. Itt állott a raktárak egy része is. Az itteni sarokbástyákat a belső várhoz hasonló és építésű földfal kötötte össze.

 

A külső várat északnyugat felé a derékszögben megtört ?alakú, 15 méter széles, 3,5 méter mély vizesárok határolta, ezen ívelt át a középső és belső várba vezető kapuhoz egy kis fahíd.

 

A belső és középső vár szerves együttese – a vár egészének északnyugati szögletében – közel négyzetes alapterületet foglalt el.

 

A belső vár magját a görög származású és birtokos Anthemi család egyik tagja, Antheminus Oswald vetette meg, aki a sziget északnyugati részén 1420 körül egy átmérőjű, falvastagságú, három emeletes magas, tetőzet nélküli, kerek, feltehetően pártázatos tornyot épített. Ezt egy erős fapalánkkal keríthette, melynek erősített kapuja keletre nézett. A palánkfalon belül épült még egy kis méretű lakóház vagy palota, ahol a vár akkori ura lakhatott, valamint lőszer tárolására kisebb épületek és egy szárazmalom. A belső várat északnyugatról az erősség egyetlen kőbástyájának két fala határolta. Egy okmány 1561-ben óvár néven említi, jelezve, hogy ez Szigetvár legősibb része. Itt állott az említett háromemeletes kerek torony, tetején haranggal és órával. A szűk területen csak kis terecskét hagyván szabadon, egész sor építmény zsúfolódott össze. Itt találjuk a vár másik száraz malmát, valamint lőpor-, ágyú- és puskagolyó-, valamint fegyverraktárt. Itt állott a vár egy „nagy palotája”, mely ekkor már ágyúsházként szolgált. A kerek torony közelében levő téglával kirakott kút szolgáltatta az ivóvizet, itt rendezték be a börtönt is. Miként a többi várrészben, itt is építettek pincét.

 

A belső vár bástyákkal kialakított sarkait összekötő falak földfalak voltak, kétsoros gerendázattal, sövénnyel fonva, melyek közét keménnyé döngölt föld töltötte ki. A földfalak tetejére még egy gerendákból rótt fal is épült, kettős fonott sövénnyel. Ezeket vaskapcsokkal fogták össze, közüket pedig szintén döngölt földdel töltötték ki.

 

A belső várhoz csatlakozott keletről és délről a középső vár, mintegy 25méter széles sávja, melyet a külső vártól vizesárok választott el. A belső várral az ősi lovagvár fennmaradt kapuja – a külső várral az a vizes árkot átszelő kis híd – kötötte össze, melyen 1566-ban Zrínyi csapatával kirohant az ellenségre. A középső vár bár szoros egységet alkotott a belső várral, 1551-54-ben, sőt még 1561-ben is külön-külön megjelöléssel írják össze; a fennmaradt kapu is azt bizonyítja, hogy e két részt fal (palánk, sövény?) választotta el egymástól. Tehát e kettős vár északi és keleti oldalán a tóvá bővített Almás-patak vize és a környező mocsaras rész, míg a déli és nyugati oldalát az Almás-pataktól táplált vizesárok védte, melynek szélessége 15-20 métert, a mélysége pedig a 4 métert is elérte.

 

Az ?alakú középső vár három szögletes bástyával rendelkezett: az északi és nyugati, kissé a falsík felé ugró, védművek között a vár délkeleti sarkán a harmadik. E területen csupán a várkapitány lakóházát, a „vár kúriáját”, közelében az ebédlőházat, a konyhát, a kincstárházat, a jégvermet és egy pincét ismerünk. A külső várba vezető kaput magába foglaló építmény erős és magas volt, felső szintjén lakott az alvárnagy és fegyvereseket is raktároztak itt; a teteje ágyúval és szakállas puskákkal felszerelt lőállásként szolgált. A kapu közelében volt a várnagy lakása - itt lakott később gróf Zrínyi Miklós is - és ettől kissé távolabb egy gazdasági épület helyezkedett el.

 

Az óváros úgy foglalt helyet az Almás patak és a tó között, hogy északi és nyugati oldalát a tó határolta, déli és keleti oldalát pedig a tóból táplált vizesárok védelmezte a szárazföld felő. A város mintegy hosszú, délen 220, északon pedig széles téglalap formájú területen feküdt, s „magyar módra” készített 6- vastag, körüli magasságú palánkfal övezte. A városnak a várral szembeni északi oldalán azonban nem emeltek falat, hiszen abból az irányból nem érhette támadás.

 

A városfalon három kapu nyílott. Az északi kapun a várba vezető hídra lehetett jutni. A nyugati vagy Patai-kaputól az út a vártavat elrekesztő gát tetején Pata, Babócsa és a távolabbi Kanizsa vára felé futott. A város legjelentékenyebb kapuja keleten volt, a Pécsi-kapu, melyet egy erős és magas, toronnyal is ellátott építmény alkotott. Az út innen Pécs felé vezetett. A városnak a kutatások szerint délre nyíló kapuja nem volt, azt csak az 1566 előtti években az újváros kiépülése során nyitották meg az óvárostól délre.

 

A városfalak szögletein bástyák állottak, de ezzel kapcsolatban még több körülmény tisztázatlan. Így bár tudjuk azt, hogy 1551-ben a városnak még öt bástyája volt, az 1556-os várostromnál – később is ezek maradtak meg – csupán három: a városfal két déli szögletén a Késás- és a Henyei-bástya, az északkeleti sarkon a Bagothai-bástya. A korábbi két bástya egyike valószínűleg az óváros északnyugati szögletén állott, a másik pedig feltehetően nyugaton a Patai-kapunál lehetett, ahol a fal egyenes síkja megtört s így innen biztosíthatta a rendkívül fontos gátat.

 

A városbástyák eredetileg körbástyák voltak, melyeket azután az 1566. évi török ostrom utáni Mirandola-féle nagy átépítés során feltehetően ó-olasz típusú szögletes bástyákká építettek át. Az óváros északi oldalán boronapalánk, a többi oldalán magas és 4- széles, sövénnyel fonott, sárral tapasztott faszerkezetű földtöltés épült, melyet kettős, 12 illetve körüli szélességű vizesárok kerített, minden égtáj felé egy-egy kapuval.

 

Az óváros védelmét szolgálta a keletről és délről szegélyező széles vizesárok külső partján földből hányt magas sánc is. Itt az ellenséges gyalogság áthatolását még egy karó-, dorong- és boronafából készített kerítés, a latorkert is nehezítette.

 

1566.08. 07. (szerda)
3. nap     

 

A törökök megkezdték az újváros ostromát. A könnyű siker reményében, sebtében készített sáncokból megnyitották az ágyúzást, s a janicsárok tömött sorokban indultak támadásra a palánkfal ellen. A védők azonban felkészültek az akcióra: sűrű ágyú- és puskatűzzel árasztották el az ellenséget, kivált délen a Siklósi kapunál.

 

Az újváros tüzérségi védelmét a két déli szögletbástyán felállított könnyű ágyúk csak részben biztosították. Az óváros két déli, főleg délkeleti sarokbástyájáról már hatásosabban tüzeltek a védők. A súlyponti fekvésű délkeleti szögletben felállított nagyobb löveg nemcsak dél, de délkelet és északkelet felé is jó kilövési lehetőségekkel rendelkezett.

 

Az ostrom első napja Zrínyi vitézeinek a sikerével zárult, s az ellenség kénytelen volt visszavonulni, pedig a janicsárok már-már az újváros faláig jutottak.

 

Az ostrom megindulásakor az óváros keleti (pécsi) és nyugati (patai) kapuját földdel vastagon betömték, hogy elejét vegyék az áttörésükből származó veszélynek. Az újvárosban megmaradt kerítéseket és már fölöslegessé vált mindennemű faanyagot felégették, hogy ezzel is csökkentsék a belőtt gyújtólövedékek veszélyét.

 

1566.08. 08. (csütörtök)
4. nap     

 

08-án kora reggel ismét megkezdődött a török tüzérségi előkészítés, s három irányból lőtték az Új- és Óvárost.

 

 
Augusztus 08-án, a törökök már jobban előkészített és szervezett ostrommal rontottak Szigetnek. Az újváros két szögletbástyájával és kapujával szemben egy-egy ágyútelepet építettek s három helyről kezdték meg a déli városrész lövetését. A szigetiek erős elhárító tüzére való tekintettel pedig a puskásoknak megközelítő futóárkokat készítettek. A janicsárok már nem pusztán az újvárost, de a keleti térségben ásott árkaikból az óvárost is szakadatlan puskatűz alatt tartották.

 

Az ostrom előkészítéseként ugyanekkor Ali Portuk bég a vár délkeleti szögletével szemben, a tó partján, a viadal egyik legfontosabb ágyútelepét készítette el. A futóárkokban megközelíthető, sáncokkal és kosarakkal jól védelmezett helyre még aznap 5 nagy és néhány kisebb ágyút vontattak.

 

1566.08.08.    

 

NAGYKANIZSA: a bizonytalankodó uralkodónak a képe rajzolódik elénk abból a levélből, amelyet egy szökevény török vallomása nyomán augusztus 8-án írtak Kanizsa várából:
„Amikor a török császár az Dráva hidára jutott volt, híre ment az török császárnak, hogy az keresztyén császár (Miksa) reá megyen és megví vele… Annyira megijedt vót az török császár, hogy hátra akart menni. Hanem szóltak vót az császárnak urumeli (ruméliai) beglerbég és Mehmet (Szokoli Mohamed) basa, hogy mondták: Mi van, asszonyember vagy, hogy futni akarsz? Hanem jüvel és ví meg véle…”

 

Amikor a Szerémségben haladtában a padisah értesült csapatai esztelen dúlásáról, szigorúan megtiltotta azt, sőt „az égetésért és pusztításért sokaknak fejét vétette az császár és kegyetlen halállal öleti érette”. A fejedelmi parancs azonban nem csillapította le az iszlám „oroszlándühösségű vitézeinek vér- és zsákmányszomját”.

 

A kanizsaiak feszült figyelemmel kísérték Szigetvár ostromát, de legnagyobb igyekezetük ellenére sem tudtak segítséget nyújtani Zrínyi Miklósnak. Ebben az időben ugyanis Tahy Ferencet a várőrség nagyobb részével az uralkodó a győri táborba rendelte. Zrínyi György vicekapitány, a szigetvári hős fia sem indulhatott apja megsegítésére, mivel neki akkor Kanizsa védelmét kellett irányítania.

 

1566.08.08.   

 

CSURGÓ: a haditanács súlyos mulasztását mutatja, hogy még szerény segítségével is elkésett. 600 nehéz német lovast küldött Zrínyinek, de azok még augusztus 8-án is, amikor pedig már folyt Sziget viadala, még mindig Csurgón vesztegeltek, s az ostrom hosszú hetei alatt a kisujjukat sem mozdították.

 

1566.08.09. (péntek)
5. nap.   

 

SZIGETVÁR: hajnalban öt nagyobb ágyúval és több kisebb tarackkal a vár délkeleti szögletével szemben, a tó partján épített ágyútelepből kezdték meg a vár és a belső vár lövését. Az egyik cél a mintegy 530 m-re levő háromemeletes kerek torony volt, melynek tetejét el is találták, s az itt elhelyezett harang és óra elpusztult. Több ágyúgolyó pedig a belső vár udvarába csapódott. A topcsik ebből az állásból egész nap szinte megszakítás nélkül ágyúzták Sziget várát.

 

A vár lövetése alatt tovább dúlt a kb. 1 km-nyire délre fekvő újváros ostroma. Ágyúkból, puskákból két oldalról zúdult a vas- és ólomeső a falakra s vitézekre egyaránt. Zrínyi az esti órákban elérkezettnek találta az időt arra, hogy háromnapi súlyos harcok után visszavonja katonáit az újváros területéről. A kiürítésre este vagy éjjel (és hajnalban), a házak és a palánkfal felgyújtásának a fedezete alatt került sor. A kapitányt döntésének meghozatalára több tényező késztette. Elsősorban az újváros gyenge védelmi kiépítettsége: a „magyar módra” készült vékony palánkfal, tartós katonai védelmet nem tett lehetővé. De mint Budina írja: „több ágyúja” is tönkerement és súlyos volt az elszenvedett emberveszteség. Nem ismerjük, hány katona védelmezte az újvárost, s hány áldozta ott életét. Akadt, aki 6-700 főre becsülik a veszteséget. Bende szerint „legalább” 300 szigeti vitéz pusztult el az újváros falai között.

 

1566.08.10. (szombat)
6. nap     

 

Még égtek a házak, amikor az oszmán csapatok „győzelmi örömmel” rontottak az újvárosba, de az óvárosba már nem jutottak tovább, mert a két városrész közötti széles és mély vizes árkot átívelő hidat is elhamvasztották a visszavonulók. A „hitetlenek” amennyire lehetett eloltották a tüzet és a sikertől sarkallva készültek a viadal következő szakaszára.

 

Zrínyi helyesen cselekedett, amikor az újvárost a lehetőségek végső határáig oltalmazta, hogy ezzel értékes időt nyerjen és lehetőséget adjon a királyi felmentő hadak megérkezésére. Pedig éppen a déli városrész felégetése nyomán vetette Bécsben papírra Chantone spanyol követ II. Fülöp királynak szóló jelentését: „Zrínyi gróf szigetváron igen vitéz ember és jó katona és a hada is a javából való. Jó is lesz, ha magán segít s önnön erejére támaszkodik inkább, mintsem innen (Miksa császártól) várjon segítséget, mert innen nemigen adnak, és csak Ístenben és a télben bízhat…” Zrínyi és vitézei egyre tisztábban látták, hogy csakis saját erejükre, kitartásukra és bátorságukra számíthatnak. Amíg ők a vérüket ontották a haza védelmében, addig a késedelmeskedő hadvezetés által tessék-lássék küldött 600 német zsoldos ijedt tétlenségben Csurgón vesztegelt, több tízezer pedig Győr és Komárom térségében táborozott.

 

A törökök az újváros birtokában megkezdték az óváros rendszeres ostromát, mely a kapitányt nehéz döntés elé állította. Istvánffy Miklós szerint Zrínyi az óvárost is a védők csekély számára való tekintettel fel akarta gyújtani és megmaradt katonáival a várban kívánta felvenni a harcot a támadók tömegével. De Szekcsőy Máté vajda és a gyalogosok „igen kérték, hogy bízzék bennük s hagyja őket még néhány napig az óvárost védve az ellenséget a vár oltalmában feltartóztatni… mivel már Stančić Markó alatti ostrománál is vitézül küzdöttek, s a tapasztalatuk nem csekély értékű. Megengedte tehát, noha kelletlenül, amit annyira kívántak”.

 

Az óváros védőinek számát nem őrizték meg az iratok, így csak feltételezésekre támaszkodhattunk. Istvánffy Miklós ugyan 600 katonáról beszél, ami kétségtelenül igen kevés, illetve az akkor még csak ágyútűzzel támadott várban így túlzottan sok aktív fegyveres maradt volna kihasználatlanul a viadal e kritikus időszakában. Feltehető, hogy az óváros kezdetben valóban ilyen kis erő védelmezte, de a küzdelem hevessé válása során egyre több és több vitéznek kellett bekapcsolódnia a védelmébe. Ezt az is igazolni látszik, hogy Forgách Ferenc szerint az óváros elveszte után 800 ember maradt csupán a vár védelmére. Ha elfogadjuk, hogy kb. 3-400 fegyveres veszett el az újvárosban, akkor az óvárosban, mintegy 1100-1200 vitéz vette fel a harcot az oszmánokkal.

 

A törökök folytatták az eddigi – hagyományostól eltérő rendszerű – harcukat, melyek során a klasszikus várvívás több szakasza egy időben, egymás mellett folyt. Gondosan megtervezett módszeres támadásokban a sánc- és ágyútelepítések, az óváros ellen megindult tüzérségi és gyalogsági támadások, a vár ágyúzása, a tó lecsapolása s a medrén átvezető töltés építése, az óváros és a vár ostroma egybefolyt.

 

Zrínyiék nehéz helyzetbe kerültek. Nemcsak a katonák száma volt kevés, de az óváros védelmi kiépítettsége is komoly problémákat vetett fel. Az óváros keleti fala hosszan nyúlt el, s így a két végén álló szögletbástya ágyúi egymástól túlságosan távol lévén nem védelmezhették kellő hatékonysággal a fal középső szakaszát.

 

A vár kevés ágyújából nem sok juthatott az óváros bástyáira. Minden bizonnyal a két keleti bástyán tüzeltek a nagyobb, ha nem is a legnagyobb falkonok. Így tehát különösen fontos szerepet kapott a szakállas puskák és a tüzes szerszámok.

 

Az ellenség tüzérsége az óvárost három oldalról lőtte. A jól kiépített keleti ágyútelepeken 10 nagy űrméretű réslövő, illetve ostromágyú állott. 2. Az elfoglalt újvárosból is lőtték a város déli részét. tó nyugati partjáról az óváros északnyugati szögletét és térségét, valamint a vár délnyugati bástyáját tartották tűz alatt.

 

A nyugati oldalon a fal előterében ostromárkot ástak, hogy a falak megvívására készülő gyalogság biztonságosan közelíthesse meg a várat.

 

10-én elszabadult a pokol. A török tüzérek, a topcsik „a mennydörgő hangú, sárkánytorkú, bástyaromboló nagyágyúk”-kal a badsaluskákkal, „a sárkányhangú, kígyótestű, tüzet okádó” zarbuzánokkal, a messzehordó kulumurokkal, s a kisebb ágyúk hosszú sorával három oldalról megnyitották a tüzet a óváros ellen. Elsősorban a 100-200 m-nyire megközelíthető nyugati oldalon lőttek igen hevesen. Az előkészítő ágyúzás a palánkfalat iparkodott rombolni, a sövényfonatot s a gerendavázat felszakítani. A következő ütemben a réslövő nagy ágyúk vették összpontosított tűz alá a hosszan elnyúló nyugati fal közepe táját, távol mindkét szögletbástya lövegeitől. A „rés”-re szükség volt, hogy a török gyalogság a várba hatolhasson. A falak vastag földtöltésén támadt keskeny rést már augusztus 11-én eget verő diadalkiáltás közepette rohamozták meg a győzelemre éhes oszmán csapatok, míg végül is a rés mögé állított ágyú kartácslövései széles rendet vágtak a sűrű tömött sorokban. Az ostromárkokból előrontó egyik hullám követte a másikat, de minden eredmény nélkül.

 

Ismét a tüzérek vették át a szót és további erős ágyútűzzel iparkodtak tágítani az éjjelenként meg-megjavított rést. A falak tetején a hősiesen védekező szigeti vitézek puskákkal, szakállasokkal és tüzes szerszámokkal támadták a rohamozó ellenséget, mely rőzsével, gallyakkal és fahasábokkal temetve be a város vizesárkát és az Almás patak medrét, egészen falakig hatolt.

 

A tüzérségi tűz oltalma altt a teljes török tábor megkezdte az Óváros és a belső vár körüli mocsarak feltöltését. E munkák zavarása céljából a szigetvári katonák kitörések sorozatát hajtották végre. A harc példátlanul kíméletlen és brutális formát öltött. Zrínyi kétszáz török hadifoglyot nyilvánosan felakasztott a sáncokon, majd ugyancsak az ostromlók szeme láttára két janicsárt húzatott karóra. Ennek természetes következménye az lett, hogy a törökök ugyancsak azonnal karóra húzták a fogságukba esett katonákat.

 

1566.08.12.   

 

BÉCS: mikor augusztus 5-án a szultán letáborozott Sziget falai alatt, még mindig semmi sem történt Bécsben a birodalmi seregek táborában. Csak 12-én – mikor a török a szigeti újváros elfoglalása után már az óváros falait törette – indult el a sereg jóvátehetetlen késedelmeskedéssel Bécsből, de 15-én Óvárnál (Mosonmagyaróvár) még 24-ig tétlenül vesztegelt.

 

1566.08.12-e körül (hétfő)
8. nap   

 

SZIGETVÁR: az óváros elleni heves rohamok kezdete idején – tette meg Ali Portug bég előkészületeit a várat övező és védelmező vízállás lecsapolására. A duzzasztógát átvágására készült, hogy száraz lábbal férkőzhessenek a várhoz. A gát Sziget óvárosának Patai-kapujától kiindulóan vezetett nyugat felé. (Az utca keleti fele úttestének megfelelően.) Tetején egy széles út volt.

 

A mozgolódásra felfigyeltek a szigetiek. Radován Jakab, valamint Dandó Ferenc vajdák engedélyt kértek Zrínyitől egy kiütésre, hogy megsemmisítsék a gát átvágására tett előkészületeket. A várparancsnok ezt megtiltotta, mondván, hogy „az csak nagy veszéllyel hajtható végre… s az ilyen vállalkozáshoz semmi reményt sem lehet fűzni. Elég veszély van még hátra, elég munka. Lesz még alkalom vitézségüket megmutatni… nehogy a szerencse vállalkozásunknak nem kedvezvén, azt megbánják, vagy odavesszenek”. A hadnagyok azonban egyre sürgették Zrínyi hozzájárulását, aki azt végül három nap után megadta.

 

1566.08.13. (kedd)
9. nap   

 

 

II. Szulejmán szultán már az óváros ostroma harmadik napján (!) nyugtalanná vált, s egy heti Szigetvár alatti tartózkodás után, az augusztus 13-i meddő roham feletti dühében, az anatóliai pasát fővesztéssel fenyegette meg. Amikor pedig már egy héten át minden óváros elleni roham kudarcba fulladt, „a szultán hadait lelkesítendő maga is részt vett az ostromban, kétségbeesve afelett, hogy szándékát nem tudja végrehajtani,…” – számolt be II. Fülöp spanyol királynak követe Bécsből.

 

A padisah idegességét fokozta, hogy a kínosan elnyúlt ostrom alatt 4000 anatóliai lovasát kellett hazaküldenie, hogy a perzsákkal fellobbant viszályt elfojtsák.

 

1566.08.14.   

 

GYŐR: Nádasdy Kristóf Győrnél már 14-én úgy vélekedett: célszerű lenne a fehérvári török tábor megtámadása, „hogyha az fejedelemnek (Miksának) kedve volna hozzá és erre jó móddal reá választana… ezt megvehetnénk. Ha pedig az meglenne, kétségkívül megzavarodik a török császár”. Chantone, a bécsi spanyol követ is úgy tudta, hogy „a császárnak annyi embere van, hogy kétannyi töröktől sem kellene félnie, annyival is inkább, mert szedett-vetett népség s a legnagyobb része fegyvertelen”. Méltán kérték tehát a Győrnél táborozó Zrínyi Györgyöt, hogy járjon közbe az uralkodónál: küldjön Sziget megsegítésére 30 000 főnyi felmentő sereget, „mert nyilván… a török császár elhagyná Szigetet”.

 

1566.08.15. körül (csütörtök)
11. nap   

 

SZIGETVÁR: az óváros védelme során Zrínyi katonái többször is kitörtek az ellenségre, nagy pusztítást végezve közöttük. Először mindjárt az újváros elvesztése után, Szekcsőy Máté vezetésével, „a janicsárokkal hosszan viaskodva azokból sokat megöltek és megsebesítette, de övéikből csak egyet vesztettek”. Későbbi kitörésük során is derekasan „vágták a pogányt”. II. Szulejmán szultán muszlim harcosai fanatikusan vad rohamaikban rendkívül súlyos veszteségeket szenvedtek: „rakva velek”, azaz hulláikkal a vár árka. Zrínyi egy leveléből tudjuk, hogy az augusztus 15. körüli két roham során 1600 muzulmánnal, közte 600 janicsárral, végeztek a szigetiek. Az óváros viadala utolján hét ostromban, melyek közül három igen nagy volt, ötezer törökök küldtek a halálba, közte 1500 janicsárt.

 

Az átforrósodott küzdelem hevében a szembe álló felek mindegyike kíméletlen brutalitással pusztította a kezébe került foglyokat. Amikor a szigetváriaknak egy alkalommal 200 törökök sikerült elfogniuk, Zrínyi a falak tetején valamennyit felakasztatta. Máskor meg két janicsárt húzatott karóba, minek viszonzásaképpen az oszmánok a kezükbe került szigetieket vonták nyársba.

 

A vár védői foggal és körömmel védelmezték az óváros egyre jobban és jobban lerombolt falait, de a bécsi spanyol követ szerint nem azért, „mintha nagy súlyt fektettek volna rá, hanem csak azért, hogy több időt pazaroltassanak el az ellenséggel.”

 

A törökök emberfeletti erőfeszítéssel folytatták a harcot. Akadt olyan ostrom, mely egyik nap délelőtt 11 órától másnap délig tartott, éjjel sem szűnő, csupán lanyhuló tempóban, „hogy a várbeliek ki ne pihenhessék magukat”. Szigetből kiszökött hitvány áruló azt tanácsolta az ellenségnek, hogy „az erős Szigetvár elfoglalására más mód nincsen, az őrség folytonos nyugtalanításánál, hogy saját maguk lássák be: tovább nem folytathatják”. De ezzel a taktikával sem tudott felülkerekedni a védőkön a török.

 

Amíg dúlt az óvárosi ostrom, azalatt a török tüzérség a várat is ágyútűz alatt tartotta, hogy ott se találjanak nyugodalmat a védők. A tó nyugati partján felállított ágyúk erről az oldalról is tűz alá fogták az erősséget.

 

Ali Portuk a gát nyugati részét hamarosan átvágta. Megkezdődött a várat környékező tó víztömegének lecsapolása. Természetesen ezzel egy időben, a várostól keletre, a patak vizének természetes lefolyását biztosítani kellett, hogy a tófenék vízmentessé váljék.

 

A tó vize mintegy 2-3 nap alatt lefolyt a város melletti mocsaras vizállásba, s az iszapos mederben intenzív erővel megkezdődött két magas töltés építése, mellyel eddig csak hasztalan próbálkoztak. Az egyik töltés a tó nyugati partjáról indult és a külső vár délnyugati sarokbástyája felé épült; a másik a külső vár délkeleti bástyájának vette az irányt a malom s a környékén levő török ágyútelep tájékáról. Még javában folyt az óváros ostroma, amikor sok ezer magyar jobbágy, a munkára rendelt oszmánok ezreivel kiegészítve, megkezdte a környező erdőkből a gally, a rőzse és a hasábfa kitermelését. A faanyagot tevék, málhás öszvérek és lovak, valamint kocsik tömege szállította a tópartra.

 

A két töltésnek alapjaként az iszapos mederfenékre vesszőfonatos lapokat terítettek, melyekre sorjában hasábfákat, gally- és rőzsekötegeket fektettek, egyre beljebb vive kezdetben az utat, majd pedig a belőle egyre magasabbá formált ostromépítményt, melyek fokozatos emelkedéssel a bástyák magasságáig, sőt azon felül is értek, s a gyalogság rohamtöltéseként, valamint magas lőállásként szolgálták a támadókat.

 

Az óváros ádáz lövetése súlyosan megrongálta a falakat és bástyákat. A résekben gyilkos küzdelem bontakozott ki a végváriak és az iszlám harcosai között. Zrínyi már érezte, hogy közeledik az a pillanat, amikor fel kell adnia az óvárost is, hogy megmaradt katonai erejével a várba vonuljon vissza. Utolsó levelében arról értesítette az uralkodót, hogy miután hét kemény ostromot már kiállott a város, azt felgyújtani és elhagyni szándékozik, mert a folytonos gyilkos védekező harcban katonái közül sokan elestek és megsebesültek, miért is attól tart, hogy nem marad elegendő fegyverese a vár védelmére. Keserűen panaszolta, hogy nem kapta meg a kért és megígért segítsége, mellyel talán karácsonyig kitarthattak volna.

 

1566.08. 15.     

 

Augusztus 15-én került sor végül arra is, hogy a két vajda – Radován Jakab, valamint Dandó Ferenc – naplemente előtt, 200 huszárral kiszáguldott az óvárosból, a töltésen át. Egyik részük az ágyúknak esett, néhánynak a gyújtólyukát sikerült is beszögezniök; más vitézek pedig az ott strázsáló és a sáncok mögött megbújt janicsárokra vetették magukat. A harci zajra nagy tömeg török katona futott társaik segítségére. Kemény, véres küzdelem bontakozott ki, melyben a lassan-lassan hátráló szigetiek mindkét parancsnoka halálos lövést kapott. A legények még néhány társuk híjával tudtak csak visszajutni Szigetre, de a közelharcban több magas rangú török tiszttel végeztek.

 

A sikertelen akció után Zrínyi minden további kitörést szigorúan megtiltott, mert azok az amúgy is csekély katonai létszámot tovább apasztották volna, s nem jártak volna figyelemre méltó eredménnyel. A törökök a két vajda levágott fejét lándzsára szúrva az ágyúállás sáncára tűzték ki, hogy lássák a várbeliek.

 

   
1566.08. 15.   

 

MOSONMAGYARÓVÁR: 15-én Óvárnál (Mosonmagyaróvár) a német birodalmi sereg még 24-ig tétlenül vesztegelt.

 

1566.08.19. (hétfő)
15. nap   

 

SZIGETVÁR: az erős török ágyúzás végül is megérlelte a gyümölcsét. A réslövő ágyúknak annyira sikerült kiszélesíteniük az óváros keleti falán tört nyílást, hogy – Budina szerint az augusztus 19-én rohamra hömpölygő oszmánok többször is visszavert, de meg-megújuló hullámainak sikerült a város területére törniük. Budina, Cserenkó elbeszélése nyomán közölt időpontjával szemben mások 21-re teszik a város elestét. Irgalmat nem ismerő kegyetlen közelharcra keltek a védők a fehér nemezföveges janicsárokkal, de az óriási nyomás elől végül is kénytelenek voltak visszavonulni a várba vezető északi városkapu irányába, útjukat mindenütt hullákkal jelezve.

 

Éppen ebben az időpontban sikerült a nyugati oldalon támadó csapatoknak is betörnie az óvárosba és futólépésben a várba vivő kapu felé rohantak, hogy elvágják a védősereg elől a menekülés útját. A kapunál, sőt még a keskeny hídon is véres kézitusára keltek a küzdőfelek, melynek a kimenetele azonban sajnos nem lehetett kétséges. Szigetvár védőinek sok kiváló vitéze áldozta ekkor életét. A visszavonulókat fedező Szekcsőy Máténak mindkét térdét találat érte, de a mozgásképtelenné vált hadnagyot hűséges katonái kézben vive kimentették a halál torkából.

 

A sors ezen a napon kegyetlen volt Szigetvár hőseihez. Az óváros védelmében Istvánffy szerint 300 végvári katona esett el, ami mindenképpen valószínűtlenül kis szám. Forgách közlése hihetőbb, aki úgy tudta, hogy Zrínyi csupán 800 fegyveresével zárkózott be a várba, tehát az újváros és az óváros védelmében mintegy 1500 ember veszett el. Ha 3-400-nak fogadjuk el az újvárosi áldozatok számát, akkor az óváros védelmi harcai kb. 1100-1200 emberéletet követeltek. Hogy ez a szám megközelíti a valóságot az is mutatja, hogy Kanizsa várába 12 nap múltán olyan hírek jutottak, hogy „immáron felénél több elveszett az ott benn valóknak”. Szinte az összes tiszt hősi halált halt, köztük Bosnyák Márton, Botos Péter, Batha Péter, Balázs deák, Mátyár György, Szekcsődi Mátyás. A törökök vesztesége ennek a többszöröse volt. Csupán az utolsó nap harcaiban háromezer muszlim nyerte el a „vértanúság koszorújá”-t, s az összes veszteségüket tízezerre tette egy török szökevény.

 

Az óváros ostromának török hőse kétségtelenül Ali Portug, Nikomédiai szandzsákbégje volt, akit II. Szulejmán szultán 200 arany jutalomban részesített. De a sors nem sokáig engedte élvezni a keresztény származású tehetséges török tisztnek, hogy Szigetvár viadalának dicsfényében sütkérezzék.

 

Budina az óváros véres vesztét „borzalmas vész”-nek, „igen súlyos csapás”-nak nevezi, s a várba zárkózottak „igen nagy szomorúságá”-ról és gyászáról emlékezik meg. Az áldozat azonban nem volt hiábavaló, mert a két városrész védelmével 13 nap tartamára sikerült féken tartani Zrínyi katonáinak a nagy tervekkel várukra tört oszmán haderőt. Ez a tragikus siker előre jelezte: a török szultán olyan késedelmet szenved, hogy nem lesz módja a haditervben szereplő további hódításokra. Sőt hátra volt még magának Sziget várának az ostroma, melyet Zrínyi Miklós „feje álltáig tartani akar”.

 

Az óváros megszerzése lehetővé tette az ellenség számára, hogy megkezdhesse a vár ostromát. Ali Portuk bég tüzérségi és műszaki ostromterve most már teljes perspektívájában kibontakozhatott.

 

A vár két északi szöglete táján – a vár két déli bástyájától csupán 150, illetve távolságnyira – egy-egy sáncokkal biztosított ágyútelepet létesítettek, ahonnan hatásosan támogathatták a két bástya irányában készülő töltés munkálatait. A vár e két szögletbástyájáról ugyanis a védők ágyúk és szakállas puskák tüzével zavarták a munkát.

 

II. Szulejmán szultán, Szokoli Mohamed nagyvezírnek elrendelte, hogy készenlétben tartván a tüzérséget „okos terv szerint egyöntetűen” kezdjék meg a vár intenzív ostromát. „Újabb rohamot most nem engedélyezek – parancsolta a padisah –, jelenleg a legfontosabb és legcélszerűbb az, hogy a hadvezérek előbb biztosítsák a rohamhoz szükséges eszközöket és csak miután az összes intézkedésekben egy véleményre jutottak, akkor induljanak útra… Ez a vár az én szívemet égeti, ezért kívánom, hogy az is égjen a tűzben.” Ettől kezdve Mohamed pasa minden idejét az ostrom körültekintő előkészítésével töltötte. Egyik szemleútja során a hadállásban csak úgy menekült meg a biztos haláltól, hogy egy ágyúgolyó becsapódása elől titkos tanácsosa elrántotta.

 

A töltések építését a törökök csak egyre erősebb tűzbiztosítás fedezete alatt végezhették. Egy szökevény rabszolga elbeszélése szerint csak azáltal vált lehetségessé a támadók részére a töltések elkészítése, hogy a munkálatok alatt nagy tüzérségi fölényükkel a szigetváriak védelmére szorították.

 

A töltések legalább széles, a tóparttól fokozatosan a várfal s a bástya mintegy 7 m-es magassága fölé emelkedő, több tízezer köbméternyi fa- és földépítmények voltak, melyeket a végváriak méltán „hegy”-nek emlegettek. A tetejükön kialakított fedezékből jó kilövési lehetőség nyílott a bástyára. A jól értesült kortárs, Budina meséli: „Egészen erődítmény benyomását keltették… A janicsárok itt takartan és fedezékben állottak s innen úgy támadták a falakat, hogy azokon a szüntelen ágyúzás miatt senki sem maradhatott.” Egy kém szerint onnan „behajigálhatnak, lűhetnek rájuk, s onnan belül nappal nem lűhetnek, csak éjjel amit lűhetnek. Mert nappal sok számtalan lövés esik onnéjt, onnéjt belül csak egyet lűnek.”

 

Már-már elkészültek a töltések, amikor a leleményes Ali Portug bég hozzákezdett egy különleges gördülő ostromállás összeállításához. Úgy erősíttetett 42 nagy szekeret láncokkal és gerendavázzal egységes szerkezetté, hogy 14 egymás mögötti sorban 3-3 szekér volt egymás mellett, s a mozgatható alkalmatosság ledeszkázott tetején biztonságos fedezéket nyújtó lőállást képeztek ki. Ezt az ördöngös instrumentumot jobbágyok tömegével tolathatták a töltés tetején előre, és róla akartak egy erős fegyveres csapattal behatolni a vár bástyájára. Ali Portugot, a feltalálót, azonban egy várból kilőtt ágyúgolyó halálra súlytotta, s utódjául II. Szulejmán szultán Szeiffeddint nevezte ki a tüzérség és a műszaki munkálatok élére.

 

Az egyik ilyen a Hegy-bástyánál indított rohamnál halt hősi halált Medvei Benedek és Poki Gergely is. Éppen azt akarták megakadályozni, hogy a törökök a bátya alját kibányásszák, kapcsaikat eltörjék, gerendáikat szétszedjék. Lándzsával döfködték a falat rongálókat, amikor a törökök hosszú, hegyes vascsáklyáik horgával mind a kettőt lerántották s megölték.

 

Ilyen ostromtöltéseket használt már Khadim Ali budai pasa is a vár 1556. évi ostrománál, bár eredménytelenül. De kisebb változatukkal 1552-ben Eger vára ellen operáltak a törökök, ahol azokat Bornemissza Gergely deák csakúgy felégette, mint 1556-ban Horváth Márk Szigetváron. De Málta szigete megvívásánál is találkozunk vele, akár a ciprusi Famaguszta ostrománál.
„Mint sívó ördögök ostromnak idején,
Várják vitéz törökök az harcnak jelét,
Kívánják, szomjúhozzák jó Zrínyi vérét,
S ő vérével együtt az több keresztényét.”

 

1566.08.20. (kedd)
16. nap

 

Augusztus 20-án már teljes erővel folyt a belsővár ostroma. Miután a tó vize lefolyt, a török csapatok több ezer környékbeli parasztot arra kényszerítettek, hogy rőzsével, fával és földes zsákokkal töltsék fel a tó fenéket.

 

Sziget pattantyúsai igen erős ágyútűz alatt tartották az épülő török ostromtöltéseket, s nem lehettek tekintettel arra, hogy az oszmán hadvezetés ezt a veszélyes munkát is magyar jobbágyokkal végeztette, hiszen életkérdéssé vált számunkra a fenyegető építmények elkészítésének a lehetőség végső határáig való késleltetése. „A nyomorult ellenség a várból annyira ágyúzott és bombázott – írja a szultáni táborban jelen volt Szelániki Musztafa –, amint még egy vár ostroma alkalmából sem történt.” Zrínyit annyira felháborította, hogy „a pogányok” e veszélyes munkára a meghódított területek keresztény lakosságát hajtották, hogy elrettentő megtorlásként – amint azt Ortellius említi – a vár sáncán lecsapatta 300 török fogoly fejét.

 

1566.08.24.   

 

MOSONMAGYARÓVÁR: a német birodalmi seregek e napon indultak el Óvárból, de a haditanács minden konkrét elképzelés nélkül kelt útjára s a katonai akció tulajdonképpeni célja felett Óvárban is csak dilemmáztak.

 

Bár maga az uralkodó először a sereget a Dráva irányában kívánta küldeni, elállottak e tervtől, mert féltek egy a Habsburg-császári tekintélyt esetleg érhető kudarctól. Az Óvári haditanácskozáson még három alternatíva merült fel. Vonuljanak Győrbe, ahol majd döntenek a csapatok az uralkodó nélkül Sziget felmentésére való küldése felett. További tervként a Szigetet ostromló had elvonulására Esztergom várának, illetve a Fehérvár melletti Bottyánnál táborozó oszmán csapatoknak a megtámadását javasolták.

 

1566.08.24-25. (szombat, vasárnap)
20-21. nap 
  

 

SZIGETVÁR: bár már az óváros birtokbavétele óta folyt a vár ágyúzása, de augusztus 24-25-én az összes ágyú támadást előkészítő, védőket megbénítani szándékozó tüzet zúdított a vár déli felére: a délkeleti és délnyugati bástyákra, valamint a nyugati és keleti falakra. Zrínyiék jól felkészültek a várható roham kivédésére.

 

1566.08.26. (hétfő)
22. nap  

 

   

Megkezdődött a vár rendszeres ostroma. A kora reggeli órákban a délnyugati töltésen át a vár ellen indult első támadást Zrínyi az uralkodónak küldött jelentésében kétórás „általános roham”-ként jellemezte. A rohamozók zöme „a sárkány támadású, tigris rohamú, erős szívű puskás janicsárok” voltak, kik sűrű lövöldözés és „Allah! Allah!” kiáltozások közepette tömött, egymást érő hullámokban törtek a töltésen át a délnyugati bástya ellen.

 

Zrínyi vitézei szapora ágyú- és puskatűzzel árasztották el „az vízként rohamozó hadsereg”-et. Kivált nagy pusztítást végeztek soraikban a belső várból a „nagyenyészeti bástya” lövegei, melyek oldalba kapták a nagy iramban előretörő „gyaurvadászó harcosok”-at. A szigetváriak a szó szoros értelmében halomra lőtték a támadókat. A menekülőket pedig a vitézek golyói kapták hátban. Akik pánikszerű menekülésükben letértek a töltésről, azokat a tófenék ragadós iszapjában vergődve érte utol halálos lövés. Zrínyi Miklós kétezernél többre becsülte az első roham török áldozatait, kiknek a javarésze janicsár volt. Egy sor parancsnok is ekkor nyerte el „a vértanúság koszorúját”, az egyiptomi pasával és több béggel az élen. A menekülő Ali aga a kirontó végváriak fogságába került, kit ezután a várparancsnok azon melegében karóba vonatott. Két bíbor zászlót is zsákmányoltak a vitézek, melyeket a bástyák ormára szántak az oszmánok.

 

Így omlott össze véresen a szigetvári hősök csapásai alatt, a nagy gonddal, hosszú munkával és fáradsággal előkészített első roham. A fényes siker jeléül Zrínyi diadalmasan megfúvatta a kürtöket, a katonák pedig örömtüzeket gyújtottak.

 

Az ostrom után a várban sürgős és fontos munkákra került sor. Az augusztus 24-25-i török ágyútűzben a délnyugati szögletbástya egyik oldala beomlott, így szükségessé vált, hogy a bástya torkát egy földdel töltött harántirányú palánkfallal elzárják az ellenséges behatolás elől. A biztosítására pedig előtte a bástyaudvarban egy árkot ástak. Az új fal és az árok közötti térségben nagy mennyiségű lőport ástak el a föld alá azzal a célzattal, hogy ha az ellenség netalán behatolna a megromlott bástyába, annak felrobbantásával állják majd útját a vár felé. Akkor még nem gondolta senki, hogy az elásott rengeteg robbanóanyag nem Szigetvár védelmét fogja szolgálni.

 

1566.08. 26.   

 

GYŐR: az uralkodó a birodalmi sereggel e napon Győrnél táborozott le.

 

08. 27-28. (kedd-szerda)
23-24. nap  
 

 

SZIGETVÁR: a törökök a következő két napot, a nyugati töltés bástya felőli végének jelentékeny megmagasítására fordították. Ekkora befejezték a délkeleti bástyáig nyúló másik töltés építését is. A vár körüli török ágyúk a munkák fedezésére és a másik nagy roham előkészítésére a két déli bástyát s a nyugati várfalat tűzzel árasztották el. A töltések fedezékei mögül a janicsárok a bástyákon és a falakon mutatkozó szigeti katonákat ugyanannyira lőtték, hogy azok nappal nem mutatkozhattak. A török támadásnak az időjárás is kedvezett. Istvánffy Miklós szerint a beköszöntött melegben felszikkadt a tó sáros medre s járhatóvá vált, úgyhogy töltés nélkül is megközelíthették a várat.
„A hétfői nap után naponta rohamozták és gyengítették a törökök a belsővárat – írta Budina Sámuel –, egyre erősebben három helyről: a Hárserdő felől (északnyugatról) és a két bástya felől” (délnyugati és délkeleti irányból). Ezekben a harcokban a délnyugati szögletbástya egy része leomlott. A bástya nyitottá vált torkát a védők ideiglenes harántfallal és árokkal igyekeztek elreteszelni, s az új fal és az árok között több hordó lőport elástak, hogy egy újabb török áttörés esetén az egészet levegőbe röpíthessék.

 

A második, és minden eddigit messze felülmúló, döntőnek szánt támadást augusztus 29-ére tűzte ki II. Szulejmán szultán, mert ettől a naptól babonás rajongásában biztos sikert remélt, hiszen öt fényes diadal fűződött hozzá:
1521-ben Nándorfehérvár meghódítása,
1522-ben Rodosz szigetének elfoglalása, ez a nap hozta meg számára
1526-ban a mohácsi csatamezőn a győzelmet,
1529-ben és 1541-ben is augusztus 29-én vonult be a meghódított Budára.

 

1566.08. 28.   

 

GÖNYÜ: végül az uralkodó seregével e napon Gönyünél – Győr és Komárom között – építette ki táborát, ahol azután már fel sem merült, hogy csapatokat küldjenek az ostromlott Szigetvár felmentésére.

 

08. 29. (csütörtök)
25. nap  
  

 

SZIGETVÁR: az augusztus 29-i ostrom három bázisról, a külső vár három pontja ellen indult. Ez volt a legnagyobb erejű török roham. A három támadás a várvédők ellenállását erőfölénnyel és a különböző irányokból ható rohamok erőmegosztó hatásával kívánta összeroppantani. A támadás célpontjait a hosszú ágyúzással már erősen megrongált délkeleti, délnyugati bástyák, valamint a nyugati várfal voltak. Sőt a küzdelmet megelőzően egy új ágyútelepet is létesítettek a nyugati fal ellenében, a tóparti Hárserdőnél.

 

Az általános rohamra az egész hadseregből vezényeltek csapatokat, de sok volt közöttük a győzelem esetére ígért jutalom reményében az önkéntes harcos, a szerdengecsdi is.

 

Elsőnek a janicsárok lendültek rohamra a súlyosan összelőtt délnyugati bástya ellen. Őket a Hárserdő felől a lovaikról leszállott hűbéres szpáhik követték, akik a tó felszikkadt fenekén át a külső vár nyugati falát rohamozták meg. Végül pedig a délkeleti bástya elleni akció következett. A három roham egymással gondosan koordináltan, egységes támadássá olvadt össze. „Az oroszlándühösségű vitézek” s „gyaurrontó, ellenségzúzó és hadbontó ifjak” „úgy rohantak a várra, mint az éhes farkas siet a juhok közé”. De az erősen megfogyatkozott szigeti védősereg, ereje emberfeletti megfeszítésével, a veszélyes rohamokat sikeresen visszaverte. Sőt „a győzhetetetlen sereg” négyezer katonája maradt holtan a várfalak alatt, a sebesültek száma is magas volt. „A harc vására nagyon élénk lévén, kelendő volt a lélek portékája!”

 

A rohamokban elesett török katonák hulláinak ezrei és sok elhullott állattetem a meleg időjárásban hamarosan bomlásnak indult, s oly förtelmes bűzt, „nehéz szagot” árasztott, hogy amíg eltakarították, fél mérföldnyire () hátra kellett vonni a vár körül felsorakozott csapatokat. A támadások hat napig szüneteltek.

 

A hatalmas Török Birodalom seregét ért súlyos veszteségek aggodalommal töltötték el a szultánt és a hadvezetőséget. Már-már az a gondolat is felmerült, hogy mit sem törődve a keleti végek sorsával. Utolsó menedékként a mindenható Allahhoz fordultak. Giacomo Soranzótól –  Velence törökországi követétől – tudjuk, hogy mivel Szigetvár „bevétele körül naponként újabb és újabb nehézségekre bukkantak, ami miatt az egész tábor elégedetlen, nagy lévén a halandóság is,…” Isztambulban „rendkívüli imák”-at rendeltek el.

 

1566.09-hó elején   

 

GYŐR-GÖNYÜ: szeptember elejére a királyi csapatok létszáma mintegy 25 ezer lovas és 80 ezer gyalogos katonára növekedett. Az új budai beglerbég, nehogy elődjének sorsára jusson, állandóan szemmel tartotta a Győrnél gyülekező császári-királyi hadakat. Parancsot adott Mahmud fehérvári szandzsákbégnek, hogy a gyülekező császári erőket állandóan figyelje, és azok minden mozdulatáról azonnal értesítse őt. A beglerbég joggal tartott attól, hogy a gyülekező császári hadak Szigetvár felmentésére vonulnak. A fehérvári szandzsákbég mintegy hatszáz lovasával a győri tábortól fél mérföldnyire (kb. ) lesben állt.

 

   
1566.09.03. (kedd)
30. nap 
  

 

SZIGETVÁR: a viadal 30. napján a törökök a várak megszerzésének egyik jól bevált módjával az aknarobbantással próbálkoztak, s „a földtúró” lagumdzsik munkáját lendületes janicsárrohamokkal fedezték.

 

Egy török szökevény elbeszélése szerint „a janicsárok benn vadnak a palánkba, az tültésbe ásták magukat három helyen,…” azaz három helyen kezdték meg az aknaépítést: a kapu melletti délkeleti, a súlyosan megrongált délnyugati bástyákba, valamint az erőd „napenyészet felül való falába”. Az aknaüreget azonban az erősen vizenyős talaj miatt nem süllyesztették a mélybe, hanem csak a falak aljában, a talaj szintjén bontották ki a palánk sövényfonatát és a gerendaváz között vájták azt ki. Hogy azonban védve legyenek a várfalak tetejéről támadó szigetváriak „kőhajigálásaitól”, a lezúdított forró víztől s puskalövéseiktől, nedves marhabőrrel fedett tetőzetek (tárgyak) védelme alatt végezték munkájukat.

 

A legjelentékenyebb akna a súlyosan sérült és a vár felé már utólagosan harántfallal elzárt délnyugati szögletbástya aljában készült. Adatok híján azonban nem ismerjük a másik két aknaásási kísérlet sorsát.

 

Amíg a lagumdzsik dolgoztak, a török sereg válogatott csapatai egymást érő hullámokban rohamozták a várat. Egy a babocsai várba szökött török vallomásából tudjuk, hogy „usturom” (ostrom) gyakorta volt, de igen kevés ideig tart, mert nem állhatják a törökök. Zrínyiék okosan takarékoskodtak a lőszerrel, mert „üreg ágyúval csak az ustrumkor lűnek,…” de akkor aztán annál hevesebben. A védők „tüzes szerszámokval igen vesztik ide ki” a támadókat, sőt vashorgokkal be is rángatták a közelebb merészkedő törököket. A kimerült védők segítségére siettek az ostrom legkritikusabb perceiben a nők: „Az asszonynépek forró vízzel üntözik,…” melytől a rohamozó „megsül, ki miatt sok ugyanott meghal, az kik eljühetnek itt künn is meghalnak”. Szigetvár hősi ellenállásának eredményeként a szökevény török úgy summázta véleményét az ostromról, hogy „hó leestéig meg nem veheti” az ellenség a várat.

 

1566.08.30-09. 04.
26-31. nap  
   

 

Az augusztus 29-i ostrom után hatnapi viszonylagos szünet állott be. Közben eleredt az eső is, mely napokra használhatatlanná tette az ostromlókat. Az ágyúk azonban tovább lőtték a várat, sőt gyakorta még éjjel sem hallgattak. De Zrínyi pattantyúsai sem maradtak restek. Egy ilyen tüzérségi párbajban sikerült fájdalmas veszteséget okozniuk az oszmánoknak. Jól irányzott golyóbisukkal telibe találták azt a nagy ágyút, melyet a török sereg még 1537-ben Katzianer generális szétvert hadától zsákmányolt, s melyet az aradi várból szállítottak Sziget ostromára.

 

Mielőtt nyomon követnénk az egyre mozgalmasabbá és forróbbá váló katonai eseményeket, nézzünk kissé körül a török táborban: milyen a helyzete a Bécs meghódítására indult, de immár negyedik hete Szigetvár falai alatt megrekedt szultáni seregnek? A bajok már a had balkáni felvonulása alatt felléptek: „Sok török hal meg,…” – írták. Ember, állat szűkölködött az élelemben, s ráadásul nagy szegénység uralkodott a katonák között. A balkáni felvonulási út állomásaira gyűjtendő lisztet erőszakkal kényszerítették ki a lakosságtól. Az elhúzódó ostrom alatt a helyzet súlyossá vált. A szigeti török táborban járt francia követ szerint az ostrom napról napra nagyobb nehézségbe ütközik. A szultáni hadseregben egyre jobban megnyilvánuló elégedetlenség ütötte fel a fejét, nem csupán a katonai sikertelenség miatt, de mert nagyon szűkében voltak az élelemnek, és mert csapataikat Zrínyi Miklós katonáin kívül a vérhas is tizedelte. A járvány még szeptemberben is derekasan szedte áldozatait, „nagy lévén a halandóság”. S mindezt csak tetézte az élelmiszerhiány miatti drágaság. A táborban 1 kile (kb. ) búza ára 2 aranyra szökött, hisz messze környéket felélte már a hatalmas tömeg. Pedig az éhezésnél a harcoló katona semmit sem szenved el nehezebben! Tudnunk kell ugyanis, hogy a kincstár csakis a zsoldosokat élelmezte, a többi oszmán harcos a sajátjából látta el magát.

 

1566.09.02-04. (szerda)
31. nap 
    

 

A délnyugati bástyában az aknavájattal három nap (szeptember 2-4) alatt átfúrták a falat. Két szigeti katona észrevéve a veszélyt lándzsákkal támadt a lyukban felbukkanó törökökre, de azok horgas végű rúdjaikkal berántották őket az üregbe s végeztek velük. Zrínyi értesülve a fejleményekről tüzes szerszámokat s lőporral töltött kis hordókat vettetett a bástya aljában nyüzsgő ellenségre, de az elesettek helyét hamarosan újabb harcosok foglalták el.

 

A török lagumdzsik a bástya aljába mélyített üregben több hordó lőport helyeztek el, könnyen gyúló rőzsével, száraz fával és szalmával vegyesen, majd az akna külső száját földdel vastagon betömték, lefojtották. Készen állott minden a robbantásra.

 

   
1566.09.05. (csütörtök)
32. nap 
  

 

SZIGETVÁR: kora reggel „óriási recsegés-ropogás hallatszott, s a bástyák föld- és faanyaga egészen a csillagos égig röpült”. A hatást fokozta, hogy a török akna felrobbantotta a kisegítő palánkfal alá elásott nagy mennyiségű lőport is.

 

Füst és lángnyelvek csaptak a magasba, s rövidesen hatalmas tűzcsóvák jelezték, hogy az ellenségnek sikerült a bástya favázának és sövényfonatának a felgyújtása. A bástyán állott 4 ágyú is megsemmisült. „Az erőd egy része tüzet fogván égni kezdett – írja Istvánffy Miklós. A tűz mindent, ami útjában állott elpusztított, és segítve a reggel fújni kezdő déli széltől annyira dühöngött, hogy már az ostrom során megsérült rések kijavítására összehordott gerendákba és rőzsébe is belekapott. A mieink a veszély nagyságán elrémülve mindnyájan az oltáshoz fogtak, s nem csupán a már igen leapadt őrség, de a parasztok, nők s a nagyobb gyermekek is merítették és hordták a kéznél levő vizet a belső vár árkából, hogy a tüzet elojtsák. De az elhatalmasodott tűz gyorsabban terjedt, amint azt elmondani is lehet, azokat pedig, akik rocskákban vagy bőrvedrekben a vizet hordták a janicsárok biztos puskalövéssel leterítették, s így a megfeszített munka meghiúsult.”

 

Amint a tűz biztosan befészkelte magát a palánk faanyagába, a tó keleti és nyugati partján, valamint az óváros két északi szögletén megdördültek az ágyúk, és másfél-két órán át ontották a tüzet a külső várra, hogy megakadályozzák az oltási munkát és előkészítsék a falakat a rohamra. A két töltés fedezékei mögül pedig a janicsár puskások pásztázták végig a külső várat. „A golyók esőként csapódtak a várba” – meséli Budina Sámuel.

 

A meleg déli szél a mindent felemésztő lángtengert egyre a külső vár belsőbb térségei felé hömpölyögtette. Az oltás reménytelenné vált.

 

Amint elhalt az ágyúk eget verő dörgése az ostrom harmadik lépcsőjeként a törökök rohama indult meg a súlyosan megrongált falak és bástyák ellen. „A falak nagy része leromboltatott, amiből remélik, hogy a várat néhány nap alatt elfoglalják, bár őrsége hősiesen védelmezi magát,…” – jelentették.

 

A támadás súlypontja, a lemorzsolódott várőrség erejének megosztása és a lángok oltásának lehetetlenné tétele miatt, a tűz fészkével ellentétes, keleti oldalon volt. Az aknával felrobbantott, lángoló és izzó délnyugati bástyán át lehetetlen volt a rohamozóknak behatolnia a várba.

 

A rohamozók a leghevesebben a kapuval szomszédos délkeleti sarokbástya ellen törtek, itt a kiépített ostromtöltés is segítette őket. A várkapitány minden erejét a betörés elreteszelésére összpontosította. „A véres tusában Zrínyi mint rettenthetetlen vezér vett részt – olvassuk Istvánffy Miklósnál –, s övéit nemcsak szóval lelkesítette, de karddal a kézében harcolva is példát adott. Az első ellenséget, ki a falat meghágta, saját kezűleg döfte át.” A szigetvári vitézek ezt, és a várba tört második gyalogos rohamot is, eredménnyel szorították vissza. A gyilkos közelharcban a törökökkel nem csupán golyó, szablya vagy buzogány végzett, hanem a perzselő lángok is, melyekbe a védők a két roham során belehajtották a betolakodókat, bár a szigetvári vitézek is sokan fizettek életükkel a harcban.

 

A terjedő tűztől egyre jobban és jobban fenyegetett védőcsapat visszavonulása nyomán végre is ezen a bástyán át sikerült az elsöprő túlerőben levő ellenségnek betörnie a vár területére. A külső vár elestéről hallgassuk meg ismét Istvánffy Miklóst: „A külső várban a tűz dühöngvén… Zrínyi övéinek maradványával nem az ellenségtől való félelem, hanem az olthatatlan tűz dühöngése miatt végső szükségre jutott és a belső várba vonult, olyan hevesen  űzetve az ellenségtől, hogy alig maradt ideje az előnyomulók előtt a kaput bezárni.” Sokan azonban a külső várban rekedtek, akiket az oszmánok részben legyilkoltak, részben azonban a kézre került nőkkel és gyermekekkel egyetemben fogságba hurcoltak. A betegen ágyban fekvő Szekcsődy Mátéval 9 gyermeke és hitvese szeme láttára végeztek a muzulmánok. A fejét vették, és diadalittasan kopjára tűzték.

 

Mire 1566. szeptember 5-én a nap leáldozott, Sziget külső várának rommá lett bástyái, falai és házainak üszkös maradványai fölött a törökök zászlóját lengette a szél.

 

Zrínyi 200 fő körüli megmaradt katonájával a belső várba zárkózott; nőkkel, gyermekekkel, parasztokkal egyetemben – Istvánffy Miklós szerint – 600-an lehettek.

 

A külső várat birtokba vevő harcosok vad mohósággal vetették magukat a foglyul ejthető személyekre, de mivel csak nagyon kevés ilyen volt, ádáz dulakodás, veszekedés támadt értük. A külső várban rekedt vitézek zöme azonban véres bosszú áldozatául esett.
A belső vár a külsővel egyetemben képezett egy védelmi egységet, de pusztán a belső vár nem volt tartós és hatásos védelemre alkalmas. Az ellenség kezén levő külső vár felé a 15- széles és 3,5- mély vizesárkon kívül nem volt semmiféle védműve. Az élelmiszerraktárak is a külső várban voltak, így mindenük odaégett. Súlyos vízgondokkal is küzdöttek, mert csupán egy kút adott vizet a perzselő melegben szomjúhozóknak. A belső várban csak 2-2 nagy ágyú és mozsár, valamint 14 kisebb ágyú volt, a többi odaveszett.
A tragédia előrevetette sötét árnyékát. Idő kérdése lett, hogy meddig tarthatják még magukat a védők, de megingathatatlan bátorságuk, forró hazaszeretetük és meg nem alkuvó ellenséggyűlöletük visszautasította a törökök megadási felhívását.

 

A nagyvezír ravasz cselfogással elevenen akarta „Zrinszki”-t kézre keríteni. Kapóra jött, hogy a portyázók elfogták Zrínyi Miklós fiának, a Muraközben táborozó Györgynek, egy trombitását. A nála talált családi zászlót aztán a várból jól látható helyre kitűzték. Majd Zrínyi György nevében egy levelet küldtek a vákapitánynak, melyben „György” előadta, hogy súlyosan sebesülten a törökök kezén van és Szokoli Mohamed nagyvezír igen jól bánik vele, s azt tanácsolja általa apjának, hogy „mondjon le a makacs ellenállásról és önfejűségről… mit használ… ez a makacs ellenállás… Most már jöjjön ide.” Sőt megígérte a pasa, közbenjár a szultánnál, hogy az Zrínyi Miklósnak adja a magyar trónt, a királyságot. A levelet nyíllal lőtték be a törökök a belső várba.

 

A várkapitány látván a családi zászlót, hitelt adott a levélnek és nyomban válaszolt is fiának egy hasonlóan nyílvesszővel kilőtt levélben: „Szemem fénye, szívem vére, kedves fiam…! Amit írtál tudomásul vettem és mindent megértettem. Te tudod azonban, hogy a mi családunk a bátorság szilárd talaján áll, s nekünk nem illik beszélni senkinek sem gyengeségről és tehetetlenségrő, mert ez gyávaság lenne tőlünk. Ilyen élet nekem nem kell! Amíg élek, a pasa a várat nem kaphatja meg tőlem!”

 

Zrínyi egyébként egymás után bocsátotta ki az ostrom folyamán futárjaival a jelentéseket, sürgető leveleket, és nem csak a győri táborba, de jóakaró barátainak is írt, Batthyány Kristófnak, Gyulai Jánosnak, Szentgyörgyi Gábornak, és még sok másnak. Batthyány Ferenc bánnak például több levelet is küldött. Székely Márton deáknak azt írta: „Nyissátok ki szemeteket, s lássátok az ellenség törekvését. A veszedelem a nyakunkon van.”

 

1566.09.06. (péntek)
33. nap   

 

 

Megkezdődött a végső küzdelemre való felkészülés. A törökök kihordták a külső várból a sok magyar és török holttestet s eltakarították az ostromműveleteket akadályozó üszkös épületromokat. E napot az iszlám hit harcosai pihenésre, a parancsnokok pedig csapataik rendezésére fordították.

Katib Mohamed Zaim így számolt be Szigetvár ostromáról és II. Szulejmán szultán végnapjairól:

„A világ padisahja az Eszéken túl épített s a tejúthoz mérhető nagyságú hídon átszállítván seregét, amint az ellenséget vadászva Mohács környékére érkezett, értesítést kapott a bécsi királyhoz tartozó s az égig érő várak között szilárdságuk miatt a világ csodáinak mondható Gyula, Szigetvár és Komárom várainak erősségéről. Mivel annak is hírét vette, hogy mindegyikben egy-egy híres gyaur bég van a szerencsétlen király megbízásából, Gyula várának elfoglalására a tapasztalt vezérek sorából az Arisztotelész bölcsességű vezért, Pertaf pasát küldte nehány ezek kapu kulival, janicsárral s több más harcossal a győzelmes hadseregből; Szigetvár ellen pedig személyesen szándékozván indulni a hadsereg többi részével, hadjáratának gyeplőjét nyomban a nevezett vár ellen fordította. S szerencsés időben odaérkezvén, miután a legyőzhetetlen hadsereg körülzárta a várat, négy oldalon ágyúkat és várbuzánokat, faltörőket állíttatott fel, és lövetni kezdte a várat. Szigetvár védelmét az emírek egyike, a király tanácsában hősi nevet érdemlett horvátországi bán, Izrin bég fia, János (Zrínyi Miklós) vállalta magára, aki a gyaurok között a király tanácsában éles elméjéről és bölcsességéről híres, rettenthetetlen és vitéz hírben vala. A vár ostroma idején a világhódító uralkodónak drága egészsége gyönge lévén, ágyba feküdt. Mivel eközben a vár elfoglalása ideig-óráig késett, a páratlan szultán egészsége rosszabra fordult. Panaszkodott és siránkozott fekvőhelyén, egyrészt, mivel a gyöngeség és betegség megtörte testét, másrészt azért, mert a nevezett vár legkevésbé sem félt a hit harcosaitól, és elfoglalása oly sokáig elmaradt. Betegsége napról napra erősödött, mind nyugtalanabb lett a vár el nem foglalása miatt, s nyugtalanságában végül is azt a hő óhaját bocsátotta ki szájából: »Hát még mindig nem gyújtatott fel és foglaltatott el ez a tűzfészek…«

 

E napon II. Szulejmán szultán „az örökkévalóság honába költözött”. „Távil Mohamed pasának gondja volt rá, hogy amennyire lehet, titokban tartsa ezt, s így még a vezérek sem értesültek róla”, csupán 5 ember tudott II. Szulejmán szultán haláláról.

 

A padisah tetemét sátrában bebalzsamozták. Szivét, a belső szervekkel együtt, a sátor talajában elásták. E helyen később szép mauzóleumot, türbét emeltek. Azonnal gyorsfutár ment Szelimhez, a trónörököshöz, közölve vele atyja halálhírét, kérve, hogy sietve jöjjön a sereghez, „máskülönben Allah annyi szolgája és Allah prófétának zászlója az ellenség kezében marad”. Tudta, hogy a nagyon elhúzódott ostrom eredménytelensége, az éhezés, nélkülözés és a járvány miatt elkeseredett fegyveres tömeg körében az uralkodó hirtelen halála súlyos zavargást kelthet.

 

   
1566.09.07. (szombat)
34. nap 
  

 

SZIGETVÁR: Szokoli Mohamed pasa nagyvezír II. Szulejmán szultán állapotáról hamis jelentést bocsátott ki, imígyen: „Hála Istennek, a szultán egészsége már javul és napról-napra jobban van, noha annyi küzdelem, veszteség és nélkülözés után sem sikerült még a várat elfoglalni. Ezért megparancsolja, hogy a várat még a mai nap birtokba kell venni. Ennek értelmében elrendeli, hogy a vezérek és mindenféle bégek a cél eléréséhez mindent megtegyenek, különben szigorúan meg lesznek büntetve.”

 

A divánon pedig ismertette a szultán szigorú parancsát: „A padisah és iszlám vallás magasba emelésének a napja és perce érkezett most el. Ma van az a nap, ma jön el az idő, amikor mindent meg kell tenniük.”

 

Sőt, hogy az uralkodót látni óhajtó tömeg kívánságának is eleget tegyen, a bebalzsamozott testet trónra ültették, „régi szokás szerint” fejére vörös turbánt tekertek s arca elé fekete fátylat kötöttek. A holttest mögé bújt Kuzu Ali aga, aki karjait hátul a halott köntöse ujjába dugta, s amikor Szokoli Mohamed nagyvezír a tömeg előtt félrehúzta a függönyt, a halott II. Szulejmán szultán „kézfelemeléssel” üdvözölte katonáit.

 

E napon betelt Szigetvár és hős védőinek tragikus sorsa. Az egész török tábort mozgósították, s ameddig a szem ellátott, muszlim harcosok sűrű tömege öntötte el a vár környékét. Nincs adatunk arra, hogy a török tüzérséget most bevetették volna. A parancsnoki kar a viadal során már sikeresen használt emésztő láng fegyverével kívánta megszerezni a belső várat is, akárcsak az óvárost, valamint a külső várat. Tüzes nyilakkal és tüzes golyókkal árasztották el a vár területén álló épületeket, s a gyúlékony sövényfonatot. Evlia Cselebi szerint önkéntes vállalkozók, a szerdengecsdik a vár aljába lopakodva kikezdték a palánkfal faanyagát, melyet azután szurokkal, kátránnyal és naftával meggyújtottak. Egyetlen forrás sem említi, hogy a kicsiny, mindössze 8000- területre összeszorult szigeti katonák szembeszálltak volna a pokoli fölényben ellenük zúdult oszmán haderővel, hiszen egymás után kaptak tüzet az épületek, s hamarosan lángtengerré vált az egész belső vár. Elsőként a kapu melletti kapitányi lakot gyújtották fel, melyet a középső vár felől szinte semmi sem takart. Étlen-szomjan, a forró, fojtogató füstben és lángok között szorongó maroknyi védősereg tudta, hogy elérkezett számukra az utolsó óra.

 

Zrínyi látta, hogy képtelenek magukat tovább tartani. Elhatározta: miután maradéktalanul megtették mindazt, ami saját erejükből Szigetvár védelmében tellett, hősi gesztussal feláldozták önmagukat a haza oltárán. Inkább választották a magasztos hősi halált, mintsem a megadás gyalázatát.

 

Amíg katonái hívó szavára összegyülekeztek a vár kicsiny terén, azalatt ő selyem díszruháját öltötte magára, kócsagtollas, fekete föveget tett fejére. Száz-száz aranyat tett mentéje zsebeibe, hogy aki majd hulláját kifosztja ne panaszkodhasson, hogy „semmi zsákmányt vagy nyereséget” nála nem talált. Majd a vár kulcsait vette magához, mondván: „Bízvást higgyétek el nékem, hogy amíg kezemet mozgatni tudom és életemet karddal megvédelmezhetem, senki sem jut e kulcsokhoz!” Szablyái közül azt a finom művűt választotta, melyről megjegyezte: „Ez egyike a legdrágább kardjaimnak, ezzel a karddal érdemeltem ki a legnagyobb dicsőséget és tiszteletet és mindent, amit bírok vele szereztem.” Kerek pajzsával a karján lépett a végső küzdelemre várakozó vitézei elé.

 

„Testvéreim és bátor katonák!… Ellenségeink tűzzel kerekednek felibénk és győznek le. Nem annyira a hatalmuk és sokaságuk, mint inkább a tűz és a lángok okozta veszteség sújt és tipor el minket… Tisztán látjuk, – mondotta –, hogy noha akarunk, de három okból kifolyólag hosszabb ideig megmaradnunk nem lehet. Az első az, hogy ezek a lángok és az égés megemészt bennünket, azután hogy már nagyon kevesen vagyunk. A harmadik pedig az, hogy az élelemben hiányt szenvedünk s gyermekeitek és anyáitok az éhségtől és szomjúságtól pusztulnak el. Miért akarjunk mi e tűzben elégni? Ezért megyünk a külső várba katonák és megcsúfoljuk az ellenséget s velük bátor kézzel megküzdünk, hogy a pusztulás és a halál után mindegyikőnk magának örök hírt és dicsőséget szerezzen… Ezért én mindenki közül az első akarok lenne, ti előttetek kitörni, és amiként én cselekszem, ti is ugyanúgy tegyetek… Kedves testvérek, maradgyatok velem a megsemmisülésig…”

 

„Mi vitézül éltünk, vitézül meghaljunk,
Egész az világnak evvel példát hagyjunk…”

 

Kinyittatta a belső vár kapuját s parancsot adott utolsó pattantyúsának, Szerecsen Márknak, hogy lője ki az ágyút a kapu előtt a külső várba tolongó ellenségre. Leeresztették a vizesárok feletti felvonóhidat s a következő pillanatban egy török puskagolyó leterítette a tüzért, de a helyére ugró Horvát György elsütötte a kartácsra töltött ágyút, mely széles utat vágott az oszmánok sorában. Az ágyúlövés nyomán támadt füstben és zavarban Zrínyi és vitézei szablyát rántva rohantak ki a hídon a törökre. A kis csapatban az ifjú Jurisics Lőrinc magasba emelten vitte Zrínyi dunántúli főkapitányi zászlóját. „Jézus! Jézus!” és „Allah Allah” kiáltások szálltak az ég felé, s a kis csapat halálra szántan vetette magát az ellenségre. Zrínyi Miklós a hídon átrohanva egy az első sorban álló török tiszttel végzett s tovább küzdött, amíg csak egy golyó az oldalába nem fúródott és földre nem terítette. A nagy tolongásban még volt annyi ereje, hogy felemelkedjék és bátorítsa az őt védőgyűrűként körülvett katonáit. De egy jobb halántékát ért puskalövés végzett vele. A helyszínen jelen volt Szelániki Musztafa effendi szerint Zrínyi testét, melyben még volt élet, a janicsár aga elé hurcolták, aki a Katzianer-féle ágyúra fektette és fejét vétette.

 

A szigeti vitéz legények zöme életét adta az utolsó tusában. Alapi Gáspár nagy hirtelen szolgaruhát öltött magára és így félrevezette a hódítókat, akik neki mint egyszerű cselédnek megkegyelmeztek, s Cserenko Ferenccel (Zrínyi kamarása, apródja) együtt fogságba került, ahonnan azután parancsnokuk fia, Zrínyi György később kiváltotta őket. Örsics Istvánnal is végezni akartak a feldühödött várfoglalók, de csodával határos szerencséjére egy hirtelen felbukkanó Hasszán nevű török harcos – aki korábban rabszolgája volt, de jól bánt vele – élete kockáztatása árán megmentette a biztos haláltól. A megmenekültek sorában találjuk többek között Siklósi Miklóst is, a későbbi marosi református prédikátort, aki latin nyelvű epigrammájában így idézi fel az emlékezetéből kitörölhetetlen eseményeket:
„Láttuk a réteket ott sok vértől csapzani akkor,
S láttuk a holttetemeknek nagy tömegét a mezőn…”

 

A nőkkel és gyermekekkel egyetemben fogságba esett katonák elbeszéléséből tudjuk, hogy hosszú éveken át kegyetlen kínzást szenvedtek el. A török harcos a hadjárat során ugyanis nemcsak gyilkolt és rabolt, de iparkodott foglyot is ejteni. Az az oszmán harcos, aki a háborúból 1-2 fogollyal tért meg otthonába, máris megtalálta fáradtsága gyümölcsét, hiszen egy közönséges rabszolgáért 200-2500 akcsét, ha pedig fiatal, erős és szép volt, a dupláját is megkapta a rabszolgapiacon. Akadt olyan szerencsésebb szigeti katona, akit már egy év múltán kiváltottak fogságából, de például Ormán János, Forró Balázs és Zimáni Pál csak 6 esztendei gályarabság után vergődött haza, miután egy tengeri ütközetben (Máltánál?) keresztény katonák kiszabadították egy török hajó evezőpadja mellől.

 

A diadalmasan üvöltöző török csapatok sűrű rajokban özönlötték el a várat és a tűz elől megmenekült értékek után kutattak. Elevenen kerítették kézre Zrínyi néhány belső emberét, akiktől a pénz- és kincsvagyon után tudakozódtak, de eredménytelenül. Közben két magyar katona a háromemeletes kerek téglatoronyban keresett menedéket, de hamarosan velük is végzett a tengernyi iszlám túlerő.

 

Váratlanul hatalmas robbanás rázta meg az egész belső várat s ősi kerek torony összeomlott. A benne tárolt lőpor ugyanis a vad kavargásban valamiképpen tüzet fogott. A robbanás Istvánffy Miklós túlzó adata szerint 3000 igazhitű harcost pusztított el, kit széttépett, kit maga alá temetett az összeomló magas építmény, kit pedig a légnyomás messze a tó medrébe röpített. „A belső várnak még csak nyoma sem maradt – olvassuk Szelániki effendinél –, minden semmivé lett.”
„A vár bejáratánál olyan sok török s a védősereg katonájának holtteste hevert, – írja Budina Sámuel –, hogy másként a várba menni, mint a tetemeken keresztül gázolni és azokat megtaposni, nem lehetett. A külső várban is a meggyilkolt emberek tömege szerteszét hevert, úgyhogy a kiömlött vért könnyen meregetni lehetett.”

 

Körülzárásának 34., és az ágyúzás 32. napján, hősi küzdelem után, a felmérhetetlen túlerővel szemben elbukott a szigeti vár, de a sors nem engedte meg, hogy II. Szulejmán Szultán megízlelje e győzelem örömét.

 

Minekutána felhangzott a „győzelmi zeneszó”, Szokoli Mohamed pasa nagyvezír összehívta a divánt és úgy döntöttek, hogy a szokásos győzelmi jelentést, a fethnámét megküldik a birodalom valamennyi beglerbégjének s a szövetséges baráti uralkodóknak is.

 

Szigetvár apokalipszisa véres tragédiáján átizzó igazságot a horvát Krnarutić így énekelte meg:
„Tudja meg a világ, hogy itt a pogánnyal,
Vitézek virága viaskodott bátran.
S bármiként jöttek ránk, itt ők nem győzhettek,
A várat otthagyni csak tűzzel űzhettek,
Vitézségünk híre örökkévaló lesz,
Fájdalmainknak becsülete fényes.”

 

Szelániki Musztafa így örökítette meg a kirohanást és az utána következőket:
„Szombaton reggel Zirindsik a belső vár hídja fölött levő kaput kinyittatta, s 300 embernyi puskás, kardos és dzsidás hitetlent maga előtt bocsátván, „Haj, huj!” kiáltással és puskatűzzel kirohant az iszlám seregére. Fején aranyhímzésű bársonyföveg, mellén aranylánc, kezében aranyos markolatú szablya volt. Mivel a szemközt felállított janicsárágyúból egy ötdrachmás golyó mellen találta, hanyatt esett, összes katonái pedig egy pillanat leforgása alatt lekaszaboltattak. A janicsárok legvitézebbjei tüstént fölkapták az átkozottat, fejökre emelték, s még mielőtt gonosz lelke kiment volna tisztátalan testéből, a janicsáraga elébe vitték, hol arccal lefelé Kocsián ágyújára fektették, s egy janicsár levágta fejét a nyakáról. Szerencsétlen fejét a muhzir aga, bársonyfövegével és aranyláncával együtt janicsárjaival a szultán sátrához vitette. Itt sem maradt azonban sokáig, mert a nagyvezír, miután a fejet a maga sátorában rendelte, megparancsolta Gulabi agának, hogy küldje el azt a császár táborába.”

 

DIVÁN:
Sziget várát már az elfoglalása napján tartott divánon „mind a külső, mint a belső vár, más, a kívánt legjobb módon megerősíttetni rendeltetett. A mély árok, bástyák és lőrések más méretek szerint lesznek”. A munka nagy iramban haladt.

 

ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLA UTÁN:
Zrínyi Miklós holttestét egykori foglya, Vilics Musztafa, banjalukai bég tisztelete jeléül eltemettette. Szokoli Mohamed vezér pedig a levágott fejet, más vitézekével egyetemben, karóra szúratta s a szultáni sátor előtt, a zsákmányolt szigetvári zászló és lándzsák társaságában közszemlére állította. A török sereg harcosai egész nap hosszú sorokban vonultak el a haditrófeák előtt. Ugyanekkor pedig azokat az oszmán katonákat, akik levágott szigeti fejet szolgáltattak be, 10-10 arannyal jutalmazták.

 

Később a nagyvezír Zrínyi fejét vászonba varratta, karmazsin tafotába burkolta és elküldötte unokaöccsének Musztafa budai pasának, aki azt gróf Salm generálisnak a komáromi táborba továbbította. A beglerbég szemforgató kétszínűséggel indokolta meg tettét Miksa király és császár előtt: „…mert énnékem jó szomszédom volt, és az ű halálán most is bánkódom, akit azzal is bizonyítottam, hogy az ű feje karóban ne álljon, azért küldöttem fel, tisztességet tettem nékie, testét is eltemettettem, kár volna, hogy olyan vitézlő úrnak testét az madarak ennék…”

 

A Zrínyi-főt fekete bársonylepellel borított kocsin, ünnepélyes katonai díszpompával, a győri nagytemplomba kísérték. A gyászkocsit 1200 magyar huszár és három német ezred követte, a sort olasz lovasok zárták be. A menet két szárnyán pedig német nehéz lovasok haladtak. Olyan volt a gyászmenet, „mintha még élt volna a hős és a katonákat támadásra vezetné”.

 

 
       

1566.09. 07. után   

 

A SZIGETVÁRI VÁR AZ OSTROM UTÁN:

A törökök a vár elfoglalása után a súlyosan sérült, leégett várat helyreállították. A bástyák és a falak palánkműveiben az ágyúzás és az emésztő tűzvész pusztításait kellett helyreállítani, illetve a teljesen megsemmisült részeket újjáépíteni. A cél az volt, hogy a szultáni had hazatértéig a véres áldozatok árán megszerzett erősség visszanyerje védelmi kiépítettségét és alaposabb átépítéséig maradéktalanul betölthesse a fontos török végvár szerepét.

 

A TÖRÖK HADSEREG VESZTESÉGEI SZIGETVÁR ALATT: 

A török hadsereg Szigetvár viadala alatt rendkívül súlyos vérveszteséget szenvedett. Salamon Ferenc szerint II. Szulejmán szultánnak európai hadjáratai során Zrínyi vára alatt pusztult el a legtöbb embere. (!) A budai janicsár aga 25 000-ben (18 000 szpáhi és 7000 janicsár) jelölte meg „a vértanúk” számát, nem tekintve a zsoldjegyzékbe fel nem vett önkéntes katonák számát. Hogy a viadal alatt hány magyar jobbágy halt meg, azt örök homály fedi. Habsburg Miksa király 20 000-nyi török veszteségről tudott, akárcsak Istvánffy Miklós. Ortellius 26 000, Forgách, Zsámboki, Verdier és Birken 30 000-re teszi az oszmánok veszteségét. Ruzsás Lajos 1976-ban úgy vélte, hogy a Szigetvár alatt harcolt 60 000 főnyi török katonaságnak mintegy 42%-nyi, azaz 25 000 főnyi vesztesége volt.

 

A Török Birodalom felfelé ívelése Szigetvár elfoglalásával megakadt és lassú hanyatlás vette kezdetét. Az oszmánoknak Zrínyi és vitézei ellen vívott küzdelmében éppen az az aktív mozgatóereje kezdett egyre inkább elapadni, mely pedig államukat oly rendkívüli katonai eredményekre és teljesítményekre tette képessé.

 

A SZIGETVÁRIAK ÉLETE AZ OSTROM UTÁN:

Az ostrom előtt elmenekült városi lakosok, köztük a viadalban veszett férfiak hitvesei és árvái, otthontalanul maradtak. Ezek a mindenüket vesztett emberek még két esztendő múltán sem találtak új otthonra. Sem a Magyar Kamara, sem a király nem talált lehetőséget letelepítésükre! Hol a Moson megyei Pellen-pusztán, hogy Magyaróváron, hol meg a Sopron megyei fraknói uradalom falvaiban próbálkoztak elhelyezni őket, de eredménytelenül. 1568 utolján már Sopron város Szent Farkas nevű földje került szóba, mint amely „a magyar királyoktól arra a célra tartatott fenn, hogy a menekült országlakosok ott a lábukat megvethessék és lakhassanak”. Ez a terület azonban kicsinek bizonyult az otthontalanná vált szigeti lakosok számára. Ma még titok fedi, hogy végül is hol teremtettek új otthont maguknak a török kézre került Szigetvár megmenekült lakosai, özvegyei és árvái.

 

A SZIGETVÁRI VIADAL ÖSSZEGZÉSE: Zrínyinek a vár megoltalmazására csupán 2300 fegyveres állt rendelkezésére. Egyes szerzők Zrínyi hibájául róják fel, hogy túl sok katonáját vesztegette el az új- és óváros védelmében, s hogy nem alkalmazta kellő mértékben az aktív védelem leglényegesebb elemét: a kitörést. A vádak alaptalanok. A két városrésznek nem a maximális lehetőségek végső határáig való védelme megfizethetetlen előnyökhöz juttatta volna II. Szulejmán szultán harcosait. Viszont a városrészek oltalmazása miatt 13 napot, az egész ostrom 40,6%-át kitevő időt használt fel az ellenség és súlyos emberveszteséget szenvedett! Szigetvár vesztét nem Zrínyiék hibás védelmi taktikája eredményezte, hanem tűz, s ha feltételezzük, hogy nem 800, hanem a vitézek zöme vette volna fel a kettős várban a küzdelmet a támadókkal, a sikeres gyújtogatás után az olthatatlan lángtenger ellen mit sem használt volna a magasabb létszám. A tűzvészt pedig az támogatta, hogy nemcsak a falak és a bástyák palánképítménye, de a házak túlnyomó többsége is fából készült.

 

Ami az ostrom alatti kitöréseket illeti, azzal kapcsolatban tudnunk kell, hogy az rendkívül kétes fegyver volt. Bár súlyos veszteségeket okozhatott az ellenségnek, de a várból kitört vitézek is érzékeny veszteségeket szenvedhettek, amit még az is súlyosbíthatott, hogy ezekben az akciókban csak válogatott tisztek és katonák vehettek részt. Éppen ezért állította le Zrínyi is a kitöréseket, hogy az amúgy is csekély és egyre pusztuló védőrséget ezzel tovább ne apassza. A sikeres várvédelemnek nem feltételszerű követelménye volt a kitörések nagyobb száma. Például az eredményes 1552. évi egri viadal során egészen minimális kitörésre került csupán sor! A védők katonai aktivitását mi sem jellemzi jobban, mint az oszmán hadsereg igen magas vesztesége.

 

A védők 1-1 napi embervesztesége – ha eltekintünk néhány megmenekült katonától –, az újvárosban és a belső várban egyaránt 100-100, az óvárosban pedig 120 fő volt. A külső várban 35-36 ember halt meg napjában, mivel a kimerült ellenség az esős időben a 17 nap alatt jelentékenyebb mértékben nem rohamozott. Az ostrom 32 napján a napi átlagveszteség 72 szigeti katona volt. Rendkívül tanulságos képet mutat, ha a védelmi rendszer egyes részeiben a 100 m²-re eső emberveszteségeket tekintjük. Eszerint az újvárosban 0,8 az óvárosban 1,4, a külső várban már 4,3, végül a legsúlyosabb veszteség a belső várban esett 4,6 halottal. Ez kétségtelenül igen súlyos véráldozat, mely azonban a védők teljes magára hagyásának és az ellenség vitathatatlan katonai fölényének egyenes következménye volt.

 

 

 

                                                ÚJVÁROS           ÓVÁROS     KÜLSŐ VÁR          BELSŐ VÁR

ELESETTEK SZÁMA                        300                 1200             600                      200
    SZÁZALÉKA                                 13                  52,2             26,1                     8,7
        FŐ/m²                                    0,8                   1,4              4,3                       4,6
NAPONTA ELESETTEK SZÁMA         100                  120             35,3                    100
        SZÁZALÉKA                           33,3                  10                5,9                       50
    NAPOK                                        3.                    10.               17.                        2.
    IDŐ ARÁNY                                9,2%               31,4%          53,2%                  6,2%

 

     
Zrínyi és katonasága megteremtette a lehetőségét egy felmentő vagy legalábbis egy hatékony tehermentesítő katonai vállalkozás megszervezésének és végrehajtásának. Miksa király és a bécsi haditanács azonban nem éltek ezzel a súlyos emberáldozattal megalapozott lehetőséggel.

 

Izgalmas kérdés maradt még megválaszolatlan: vajon miért nem próbálkozott meg Zrínyi is a két ostromtöltés felgyújtásával? Valószínű, hogy nem volt olyan gyakorlott szakembere, mint 1556-ban Horváth Márknak Pribék Lázár vagy Dobónak Bornemissza Gergely hadnagy.

 

A szigeti vitézek maradéktalanul eleget tettek a végvári rendszerben rájuk rótt feladatnak: kifárasztották, felőrölték, demoralizálták a szultán seregét, s felemésztették hadjáratra alkalmas idejét. A Török Birodalom számára Sziget elfoglalását elsősorban az indokolta, hogy annak birtokában továbbfejleszthesse támadásait Nyugat-Dunántúlon át Bécs elfoglalásáig. Szigetvár védői pedig a török hadvezetés e döntőnek szánt célkitűzését hiúsították meg.

 

Az 1566. évi hadjáratban II. Szulejmán szultán nagy álma, Bécs elfoglalása, füstbe ment, de nemzetünk ezt Sziget és Gyula várainak s vitézeinek elestével fizette meg. Méltán írták az ostrom utáni egyik jelentésben: „Mert míg a világ áll, Zrínyi dicsősége élni fog.”

 

   
1566.09.15.   

 

BUDA: Szigetvár török kézre kerülését követően 1566. szeptember 15-én Musztafa budai beglerebég Zrínyi Miklós levágott fejét Budán és Komáromban meghurcolva II. Miksa császárnak küldte el, aki udvari orvosával bebalzsamoztatta.

 

1566.09.18.   

 

KOMÁROM: Zrínyi levágott fejét itt is megmutatták. Zrínyi Miklós halála Európa-szerte megdöbbenést, hősi tette elismerést keltett. Chantone spanyol követ így írt uralkodójának: „Bizonyára minden magyar siratja a halottat, ki az egész ostrom alatt oly vitézül viselte magát.” Giacomo Soranzo, a Velencei Köztársaság követe, így kommentálta az eseményt: „Zrínyi nagy nevet hagyott maga után az egész nemzetnék.” Schaeseus így magasztalja Zrínyi Miklóst:
„A te híred terjed s majd ragyog át az időn.
Eközben te pihensz hamvvedred csendes ölében.
S isteni hősök elé kell besorozni neved.”

 

1566.09.18. után   

 

NAGYKANIZSA: a levágott fejet Kanizsára vitték, ahol a Ferenc-rendiek templomában három napig közszemlére tették, majd veje, Batthyány Boldizsár, nagy pompával a Csáktornya melletti Szentilonára szállította és a családi sírboltban hitvese, Frangepán Katalin grófné mellé temették.

 

   
1566.09.28.   

 

SZIGETVÁR: elkészült a vár közepén a Szulejmán dszámi épülete.

 

1566.09.29.   

 

 

„NAGY DIVÁN”:

Miután elkészült a külső vár közepén ma is álló Szulejmán dzsámi, Szokoli Mohamed nagyvezír közölte a diván tagjaival a szultán halálának hírét. Ugyanekkor elhatározták, hogy tovább folytatják a hadműveleteket és a szigetvári sikert további hódításokkal a lehetőségek végső határáig kiaknázzák. De azért is szükségesnek mutatkozott a harcok felújítása, hogy ismét le legyenek kötve a harcosok, nehogy a pihenés hosszúra nyúló időszaka bomlasztólag hasson a nélkülöző, az ostromban és a járványban megritkított csapatok moráljára.

 

A „nagy diván” után a janicsár aga már egyenesen II. Szulejmán szultán akaratára hivatkozva parancsolta meg katonáinak a munka mielőbbi befejezését.

 

1566.10.04.   

 

SZIGETVÁR: János Zsigmondot Szokollu Mehmed nagyvezér – a szultán halála miatt – a felső-magyarországi hadjárat beszüntetésére szólította fel.

 

   
1566.10-hó derekán   

 

SZIGETVÁR: a ruméliaiak háromhetes akciójukról október dereka táján tértek vissza szigeti táborukba. Akkorra a vár helyreállítása már befejeződött. Erős helyőrséggel látták el, s élére Iszkander béget állították.