A keresztény válasz: propaganda és haditervek.

A Német-Római Császárságban és nem csupán Ausztriában különösen éberen figyelték az esztendő eseményeit. Az 1566 tavaszán ülésező birodalmi gyűlésen is nagy figyelmet szenteltek a magyarországi híreknek, hiszen féltek Nagy Szulejmán támadásától. Bár a német rendek a nem voltak egységesek a török hódítás veszélyének megítélése tekintetében, főként a dél-németországi területek tartottak ettől, de abban mind reménykedtek, hogy az oszmán áradat megállítható mielőtt elérné a császárvárost, vagy a német területeket. Miként megtörtént ez 1532-ben a hősies kőszegi védelemmel. A németek ténylegesen úgy látták, hogy Magyarország a német nép legközelebbi elő fala, amelyen megtörhet a muszlimok ostroma (Die nächste Vormauer der teutschen Nation), amiként a vár eleste után, arról írtak, hogy Szigetvár hosszú vívásánál Bécs menekült meg.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Nem felejthetjük el azt sem, hogy a korszak egyik „forradalmi” vívmánya a nyomtatás, s így nem elhanyagolható a kifejtett német propaganda hatása sem 1566-ban. Mindezt Gálffy Zsuzsanna egy alapos elemzésben vizsgálta. Megállapítása szerint 1566-ban (és egy évvel később is) röpiratok tömege jött ki a német (és a nyugat-európai) nyomdákból – melyek egy része régebbi illusztrációkkal operált – s ezekben igyekeztek a „közvéleményt” meggyőzni, felébreszteni a török hódítás veszélye kapcsán.

És ez nem is volt esélytelen, hiszen a németországi emlékezetben még elevenen élt – éppen Nagy Szulejmán vezette – a török támadások (1529, 1532) és Buda elveszítésének emléke; az ellenség a kapukon belül volt.

Mindazonáltal ezen török-ellenes propaganda egyszersmind morális célzatú is volt: túl azon, hogy a „horror-igény”-t kielégítendő hosszan és részletesen sorolta a törökök (vélt vagy valóban elkövetett) kegyetlenkedéseit, az olvasókban a bűnbánat és a megtérés sürgősségét és elengedhetetlenségét is felébresztette volt – hiszen a török veszedelem Isten büntetése a keresztény világ megosztottságáért és tévelygéseiért (igaz: a katolikusok éppen a protestantizmus eretnekségét, míg azok emezek eltévelyedését tartották minden rossz forrásának).

Ugyanakkor ezen propaganda-anyagokban már fellelhetőek voltak praktikus figyelmeztetések és tanácsok is. Példának okáért – szinte kivétel nélkül – hangsúlyozzák, hogy a törökök ereje abban rejlik, hogy egységesek, és feltétlenül engedelmeskednek vezetőjüknek. Ezzel szemben a keresztények viszályaik miatt képtelenek az összefogásra.

Gálffy Zsuzsanna tanulmányában megállapítja, hogy a fellelt és vizsgált röpiratok tekintetében 1566-ban 19-ből 16 Szigetvár ostromával foglalkozott, míg a második téma Gyula vívása volt (14 esetben), eztán a keresztény tábor (Győr alatt) híre következtek (11 hír) és végül Schwendi generális harcai (a felső-magyarországi fronton).

Nem véletlen kiemelten Szigetvár dominanciája e propaganda tekintetében, hiszen itt személyesen a szultán volt jelen. Másrészt – a küzdelem végeztével annak eredményének tükrében – a szigetvári hősök magatartása és áldozata mintegy példává emelkedett, s a propaganda igyekezett is ezt kihasználni: lám, Zrínyi gróf az életét áldozta, míg a német rendek még az anyagi segítséget is sajnálják a császáruktól… summázták.

A propaganda azonban csak egy kezdetleges „fegyver” volt (ekkor még) a német császár kezébe, hogy az alattvalóit a cselekvésre buzdíthassa. Szükséges volt konkrét és gyors katonai döntésekre is a védelem megszervezésére.

Az Udvari Haditanács 1566 tavaszán és kora nyarán egészen biztosan nem tudhatta a felvonuló török szultán támadási szándékát. I. Miksa király (II. Miksaként német-római császár) úgy vélte, hogy a török főerők a nem régiben kiújult Habsburg-erdélyi konfliktus miatt Felső-Magyarországot fogják megtámadni, s vélhetően Szatmár, Nagybánya, esetleg Kassa elfoglalása lesz a céljuk.

A töröknek azonban nem ez volt a terve. Felső-Magyarországra rászabadította a krími tatárokat akik, mint „baráti segítség” érkeztek János Zsigmond hadai mellé. Ennél többet azonban egyenlőre nem ott kívánt elérni a török katonai vezetés. Gyulát már vívták, de a főerők tekintetében felmerült mind Eger, mind Szigetvár megvívása. Amikor kikülönített csoportosításokat helyezett el az oszmán-török vezérkar mind az észak-dunántúli régió, Székesfehérvár térségében, s a délnyugat-dunántúli területek, Segesd környékén, tudható volt Szigetvár a célpont.

A lassan gyülekező keresztény erők táborában nem volt ilyen egyértelmű és elhatározott terv. Jobbára azt várták, hogy mit is tesz az ellenség. Forgách Ferenc váradi püspök – az királyi tanácsban – javasolta, hogy Esztergom ellen indítsanak támadást, és kíséreljék meg visszafoglalását. Ezzel majd elvonhatják a szultán erőit Szigetvár alól. Ezt azonban a katonai vezetők elvetették – mondván –, hogy Esztergom ostroma kockázatos, sok emberéletébe kerülhet – s ez végveszélyt okozhat ilyen nagy török támadás idején (ebben nem kételkedhetünk).

"Iam tua res agitur, paries tuus ardet ab alto, Culmine tota domus collabefacta ruit. Sigetum periit. Non vilia castra supersunt: Extremum metuit moesta Vienna diem Pannonias non esse vides tua moenia? Turcus, his ruptis, in Marte furente ruet." De Sigetho Hungariae propugnaculo opusculum. Witenbergae. 1587. Vö. TERBE. 323.

vö. Gálffy Zsuzsanna: A török 1566. évi magyarországi hadjárata a német újságirodalom tükrében. In: Tanulmányok fél évezred magyar történelméből. Pázmány Történelmi Műhely. Történelmi Tanulmányok. szerk. Fejérdy György. Piliscsaba. 2002. 28-68.