„…mindazok a városok, mezővárosok és várak, amelyek e könyvben előfordulnak, adózzanak a törököknek, hogy katonái ebből élhessenek.”

„Halil könyve.”

1568 ( - 1591)

A drinápolyi béke valósága és mindennapjai. (1.)

Egy országról (ti. Magyarországról), amely „elvesztette a békét”; azaz a régi igazság: „Jaj a legyőzötteknek!”

A „bécsi király” – azaz a Habsburg uralkodó – Miksa követjárása(i) Szigetvár elfoglalását követően az új szultánnál, II. Szelimnél, a békefeltételekről tárgyaltak – a ruméliai Drinápolyban meg is született a béke…
Azonban milyen béke volt ez?

Már a követség tagjai is felháborodottan írtak az erősebb fél – az oszmánok – mohóságáról és szégyentelen követeléseiről. Ha elolvassuk a dokumentumot, pontosan érzékeljük, hogy ennek az expanzív, hódító katonai nagyhatalomnak, világbirodalomnak, az oszmán államnak létérdeke volt az újabb és újabb területek megszerzése.

Stephan Gerlach feljegyzésében olvasható: „Amikor 1568-ban Miksa császár a szigetvári háború után Szelimmel Adrianapolisban a békéről tárgyalt, a pasa (ti. Szokollu Mohamed nagyvezír), a követek, az esztergomi érsek, Tiefenbach úr és Albert Wise úr elé egy nagy könyvet felüttetett, ebben sok falut, mezővárost és várat írtak be, mely néhány mérföldnyire Őfelsége földjén fekszik, ahová a török soha sem jutott el. Mégis azt akarják, fogadják el, hogy mindazok a városok, mezővárosok és várak, amelyek e könyvben előfordulnak, adózzanak a törököknek, hogy katonái ebből élhessenek. Császárunk, őfelsége területének tisztviselőit utasították arra, hogy ezt az adót a török császárnak évente küldjék meg. Ha a könyvbe beírtakat nem fogadják el, akkor a béke nem érvényes. Tehát a császár nem csak Szigetvárt veszítette el, hanem odáig jutott, hogy évente 100-ezer forint ajándékot kell Konstantinápolyba küldenie, ami még egyre nő. Így e könyv átkozott írója – a könyvet Halil bég könyvének nevezik – tollával nagyobb területet rabolt el mint karddal. A törökök egyáltalán nem hajlandók e könyvtől eltérni. Azok a falvak, vagy várak melyeket beírtak mind fizessenek adót. (…) Ráadásul néhány százan naponta kivonulnak összegyűjtik az adót, elhurcolják egész falvak lakosságát.”

1568 óta hivatalosan béke volt Bécs és a Porta között. Mégis: ez az időszak volt az ún. "kisháború" korszaka, amelyben szinte mindennaposak voltak a török és magyar végházak vitézeinek összecsapásai. Számos alkalommal panaszolják a budai pasák a bécsi Udvarban a magyar végbeliek csatározásait, mindenért őket okolták, s főképpen, hogy ők azok, akik a békétlenséget szítják. Sőt, a két uralkodó közti követjárásoknak is állandó témája az ellenfelek egymással való csatározása. Noha mind a szultán, mind a császár a másik felet vádolták a békebontással. A forrásokból számtalan példával élhetnénk, a bécsi követ munkatársa ezt jegyzi fel egy helyütt naplójában:

„A szigeti bég néhány hónappal ezelőtt, mint erről már beszéltem, császárunk sok falvát török adó alá hajtotta, s messze Kanizsán túl földünkre becsapott. A falvak Budához tartoznak, az ottani pasa könyvébe vannak beírva. Az ottani falvak lakói szabadon jöttek a török végházakhoz. Meghódoltak, védelmet és oltalmat kértek tőlük. Ez nyilvánvaló hazugság – fakad ki a keresztény krónikás majd így folytatja: szegény embereket gyakran tűzzel-vassal kényszerítették meghódolásra. Van a törököknek egy könyvük. Sok falvat, várost és várat írtak be abba, hogy ez az övék, ami korábban soha sem volt tulajdonuk. De mind hosszabban, mind közelebb nyomulnak, egyiket a másik után rabolják el császárunktól. (…) az elmúlt év utolsó három hónapjában kilenc vagy tíz várat és erősséget bevettek Horvátországban, minden méltányossággal szemben, sőt az esküvel fogadott béke ellenére.”

Másutt ugyancsak ezt olvashatjuk: „…a budai pasa tizennégy falut kiraboltatott a bányavárosok vidékén, meghódoltatta őket a török császárnak. Kétezer lelket fogságba vitetett, mégis azt írta a császárunknak, úgy panaszkodott, hogy mieink szegik meg a békét.” 1576-ban így írt a budai pasa, Musztafa az uralkodónak Bécsbe: „(…) mindenképen azon leszünk, hogy a frigy épen maradhasson. Viszont arra kérjük Nagyságodat, hogy a végbelieknek, főképen a győri, komáromi, tatai, veszprémi, pápai, palotai, egri és mind a körülvaló kapitányoknak parancsolja meg Nagyságod, hogy maradjanak veszteg, kiknek sem éjjel, sem nappal ragadozásuk meg nem szünik.”

Ezeknek a panaszoknak nem sok foganatja volt. Amint erről elkeseredett hangon számol be a budai pasánál tartózkodó császári követség: „…uram a pasánál volt, panaszt tett neki, mekkora károkat okoznak a törökök Magyarországon és Horvátországban, hány falut égettek föl, mennyi embert és állatot hajtottak el, emellett néhány várat bevettek. A pasa a régi lantot pengette újra, így szólván: A mieink a bűnösek, mert kicsapnak rabolni, az övéi utánuk erednek. Amit útközben találnak, falvakat, kastélyokat, azt meghódoltatják. Ha már bevették, ott imádkoztak, törvényeik szerint nem adhatják vissza. A pasa elkezdett kiabálni, hogy a mieink bevették fél Magyarországot, sok helyen gyújtogattak, de egyetlen helységet nem tudott megnevezni. Ők, akik várakat, falvakat, országrészeket és embereket elragadnak, bűntelenek, és ráadásul minket kigúnyolnak. Uram nagyon szomorúan jött haza, és azt mondta, már az élethez sincs kedve.”

Igaz ugyan, hogy a pasa azt mondta, avagy írta, ő maga a saját felügyelete alá tartozó vitézeket a portyától mind eltiltja, de úgy tűnik, hogy sem a budai pasa, sem az uralkodó tiltásának nem volt oly visszatartó ereje, amely a vitézek zsákmány utáni vágyát, avagy csak a verekedő kedvét megzabolázhatta volna, vagy annak gátat szabott volna.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. Ford: Kovács József László. Bp. 1986. 137-138., 192-194.
Magyar Leveleskönyv I. szerkesztette: Balogh József és Tóth László. Szekszárd. 2001. 128.