„Nem tudhatom” – tényleg csak térkép e táj?!

mottó: Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. (Radnóti Miklós)

Földanyánk Mars páncéljának terhét viseli: táj- és népföldrajz… és ami mindent felülír: a HÁBORÚ

Néhány gondolat a türbe-építető budai pasa látogatása kapcsán, avagy miért ekkor épült fel a Szulejmán-türbe…

1577. május közepén – egészen pontosan május 12-én – egy Bécsbe küldött jelentés tudósít arról, hogy Musztafa budai pasa Szigetvárott van, hogy a „Szulejmán szultán sírkápolnáját vizsgálgassa.”

De hát mikor is? Erről pontos információ nincs (avagy eddig nem került napvilágra). Néhány lényeges momentumot azonban felsorolhatunk annak a megvilágítására, hogy miért is lehetségesek a későbbi – 1570-es évekhez kapcsolódó évszámok.

Az első, amit figyelembe kell vennünk az a korabeli terület táj- és népföldrajza, vagy másként természet- és gazdaságföldrajza. Ennek nagy része a forrásokból (pl. várgazdasági iratok, adójegyzékek, defterek stb.) visszakövetkeztethető. A dél-dunántúli régió ezen része (a Dél-Zselic, a Dráva-mente) már ekkor is sűrű településhálózattal bírt. Ezt a természeti viszonyok kedvező volta határozta meg. Ami azonban ezt gyökeresen megváltoztatta és felülírta, az maga a végvári mindennapok valósága volt (ezt pedig a várkapitányok levelezéséből ismerjük legjobban – számos esetben hoztuk is ennek példáját). A környező tájra és népre tehát súlyos teherként nehezedett a török-magyar végvidékké válás minden keserve. A potyák, a rablások, a kötelező ingyenmunka, a fuvarozás, a katonaság ellátása, a régi és új uraknak járó adók (azaz: a kettős adózás gyakorlata), a „lárma” – a mindennapos készültség a túléléshez (a portyázók elöli futás, és visszatérés kényszere)… De mindez semmiség volt ahhoz, amikor nagy háború közeledett. Mint 1566-ban.

Másodszor tehát: a „szablya jogán” – azaz: a győztes mindent visz?
Már tíz évvel azelőtt – a kisebb ostromnál, 1556-ban – tudjuk, hogy az ostromlók (azaz: a törökök) az ostromműveletekhez nagyszámú jobbágyot, paraszti népet terelt össze (erőszakkal). Egyrészt a hódoltsági falvakból (pl. Tolna vármegyéből), ahová hatalmánál fogva a falusi bíróknak megüzente, hogy gyalázatos kínhalál („lofat” – karóba vonás) terhe mellett állítson ki ennyi és ennyi munkás(keze)t. Innen nyilván nem mindenkit, mert az saját „hátországának” adóját és ellátmányát veszélyeztette volna. Ugyanakkor a királyi területekre érve – azaz jelesül itt: Szigetvár környékére – már erőszakkal összefogdoshatott és rabszolgaként az ostrommunkálatokra hajthatott mindenkit, aki mozgott (és akit elért). De mindez hosszútávon annak sem kedvezett, aki a győzelem gyümölcsét learatta (mert nem maradt valójában szántó-vető-aratója).

Harmadszor a „katasztrófa” – a névtelen sokaság, a gyalogáldozat, akik nélkül azonban semmi sincs.
A korabeli források mindkét ostrom – 1556 és 1566 esetében is – beszámolnak elnéptelenedett, elpusztult („pusztává lett”) falvakról. Hobol elpusztult 1556-ban, aztán újra benépesült, hogy tíz év múlva újra elpusztuljon, ilyen pusztahely lett akkor Zsibót is, s mindezen sors várt a környékbeli falvakra. Hogy értsük! Aki nem menekült el, az munkásként az ostromtöltések, az árkok feltöltésén, a „kastélyok” építésénél dolgozott – ahol irgalom nélkül lövöldözték őket halomra a várvédők (saját véreik) – kicsit sarkítva, de nem is teljesen valószínűtlenül apjukat, anyukat, testvéreiket pusztíthatták tűzzel-vassal a védelem katonái. Hogy ez mennyire így volt, azt legjobban csak a későbbi adatokból tudjuk kikövetkeztetni. Mert a kisebb ostrom (1556) után a környék falvai – viszonylag – hamar újranépesültek, valójában azért, mert az elmenekült lakók visszaköltöztek. Addig a tíz évvel későbbi, nagy ostrom után már nem volt, aki visszaköltözzön.

Ezt – a kényszer- ostrommunkálatokra hajtott falvak lakóit – a vár alatt ért vérveszteséget a hódítóknak éveken át nem sikerült pótolnia. Pontos adatok természetesen nem állnak rendelkezésre, de úgy tűnik, hogy a nagy ostrom előtti népesség viszonyok Szigetvár környékén, csak az 1570-es évekre álltak vissza, vagy normalizálódtak. Ezt egy részt az elbujdosó népesség visszatérése csak kis részben kompenzálta – hiszen ők voltak legkevesebben. Aki elmenekült (és nem csak a határban lévő erődig és mocsárig bujdokolt) az már nem tért vissza. Tudjuk, hogy 1566-ban egész szekérkaravánok zsúfolódtak össze Kanizsa környékén, rajtuk azokkal a szerencsétlenekkel, paraszti családokkal, kis motyójukkal, akik a háború vihara elől menekültek nyugat felé…Az ostrom után tehát az új uraknak – a törököknek – serény munkáskezekre volt szükségük, akik most már az ő asztalukra termelik a mindennapi kenyeret. Ezt csak úgy tudta megtenni, ha egész falvakat hajtott el a királyi területekről a saját hatalma alá (ilyen is volt), avagy a balkáni területek felől csábított magához „honfoglalókat” – érkeztek is szép számmal bosnyákok és rácok (szerbek).

Negyedszer – tehát – az az agrárkultúra, amely a háborús pusztítás előtt virágzott, csak lassan épülhetett ki.
Éppen ezért, noha Szigetvár elfoglalása után a törökök szinte a romokon – a krónikák tanúsága szerint – felépítették a néhai nagy szultán emlékét és győzelmét hirdető Szulejmán-dzsámit (a várban), a belső szerveink (zsigereinek) nyughelyére épült sírhely azonban csak jóval később – feltételezéseink szerint az 1570-esek évek folyamán – épült fel. Vagy épült ki… Szándékosan fogalmazok így. Meggyőződésem – noha spekulatív úton – hogy az első szigeti bég, Iszkander „vakuf”-ja, kegyesalapítványa, „gyümölcsös kert”-je mindenben összefüggést mutat a nagy szultán, Szulejmán földi maradványainak nyughelyével, noha akkor még a díszes síremléke, türbé-je nem épülhetett fel. És éppen azért nem, mert az ostrom utáni agráriumban az erőforrások erre még nem álltak rendelkezésre, magyarul: nem csupán új „kaszaba” (pláne „szent város”) kiépülése nem képzelhető el, hanem még a szigeti török őrség és a lakosság ellátási viszonyai is borotvaélen táncoltatott. Nem is beszélve itt – a háborús időktől teljesen független – rossz mezőgazdasági hozamú évektől, amely nem csak Szigetvár, de Kanizsa környékén is dokumentált (így az 1550-es évek derekán és ’70-es évek elején), mindez pedig azt is alaposan meghatározta, hogy mennyi népességet tudnak a hódítók – ha szép szóval (adókedvezmény), ha erőszakkal (ez csak a szokásos) – a maguk oldalára állítani. In summa: nem lehetett véletlen, hogy a nagy szultán, I. Szulejmán síremléke, csak az 1577-es évre dokumentált (először). Nem azt jelenti 1577, hogy ekkor épült, volna. Ekkor már kész volt, hiszen a – leghosszabb ideig „basáskodó” – budai pasa, a neves bosnyák klánból való, Szokolli (vagy Szokollu, eredetileg: Szokolovics) Musztafa éppen ekkor látogatott el ide és rendelkezett a díszes építményről és a kiszolgálásáról…

Közismert tény, hogy Nagy Szultán (1520-1566) utolsó magyarországi hadjáratában, Szigetvár ostromakor halt meg, s néhány nappal a vár eleste előtt, melyet nagy ellenfele, Zrínyi Miklós és vitézei oly páratlan hősiességgel és önfeláldozással védelmeztek…

Azt is tudjuk, hogy sátra helyén, tiszteletére „türbé”-t emeltek, amely egy nagy hársfa mellett állott volt. A vita e türbe-nek a helyéről folyik, amit a kutatások még nem tudtak minden kétséget kizáróan feltárni.

Lényeges momentum azonban, hogy a Haditanácshoz küldött jelentések egyik, 1577. május 12-én keltezve arról szólt, hogy a budai pasa, Musztafa Szigetvárra ment, hogy Szulejmán „sírkápolnáját vizsgálgassa.” Takáts Sándor – a korszak neves (de romantikus szemlélettől sem mentes) kutatója – vélelmezi, hogy a Szulejmán mauzóleum megépíttetője is, azontúl, hogy a központi hatalom, a magas Porta egyértelmű akarata volt, éppen e Musztafa budai pasa lehetett.

Takáts azon a véleményen van, hogy túl azon, hogy Musztafa pasa remek ízlésű művészetpártoló mecénás is volt egyben, valójában hálás is lehetett Nagy Szulejmánnak, hiszen ő helyezte a budai helytartóság élére, valamint ezzel a tettével, vagyis a Szulejmán türbe építésével, az utódnak, Szulejmán fiának, II. Szelim szultánnak is kedvezni kívánkozott. Akárhogy is, amikor a síremlék teljes pompájában – fehér márvánnyal burkolva állt – akkor már 26-27 főnyi személyzet – természetesen katonaság is – őrizte (ezt a XVI. századi defterek dokumentálták). Bizonyosan állítható, hogy a Szokolovics-klán (legjelesebben: Mohamed pasa nagyvezír és Musztafa budai pasa) tündöklése Nagy Szulejmán uralkodásának utolsó harmadára és végső szakaszára, illetve fiának, II. Szelimnek uralkodására tehető, tehát a budai Szokolovics Musztafa személyes indíttatása a türbe építetésével kapcsolatban teljességgel elfogadható.

Azonban – ahogy már egy írásomban bemutattam – a díszes és zarándokok által látogatott „kegyhely” továbbra is a „veszélyes zóná”-ban; azaz a végvidéken maradt. Később még nagyobb őrséggel bírt. Számos esetben van arról tudomásunk, hogy a magyar portyázók is célpontjuknak tartották, bár soha sem sikerült sikeres akciót végre hajtani ellene. A 15-éves háború idején valósággal háborús övezetté vált újra e vidék.

1594-ben Zrínyi György horvát bánnak is azt javasolják, támadja meg. Később a szigetvári hős dédunokája, 1664-ben a téli hadjárat során (január 27-én) elvonul Szigetvár mellett, érintve a türbé-t is. Feljegyezték róla, hogy noha katonái javasolták, elpusztítani nem engedte, kijelentvén: „nem halottak ellen, hadakozunk.” Ekkor a Zrínyi seregében lévő Esterházy Pál rajzolta le és hagyta ránk a türbe alaprajzát.

Így – ezen ismérvek alapján – teljesen kizártnak tartom egy eddig ismeretlen „város” – törökök által lakott város – meglétét (csak ezeket az indokokat sorolom), nyilván lehetnének más érvek is (mellette, s ellene – nem sokat hallottunk egyikről sem). A források azonban semmilyen esetben nem említenek ilyen „várost” – ez a föld azonban nem „terra incognita” ismeretlen terület – miért lenne róla ez a hallgatás?

Sokkal érdekesebb és valós momentum azonban – s erre már Takáts úgy hívta fel a figyelmet, hogy szerint az addigi kutatók figyelmét elkerülte – az a tény, hogy Szulejmán szultán Szigetvár melletti türbéje (vö. Turbék) a török Hódoltság idején a magyarországi hadjáratra érkező nagyvezéreknek, vezérpasáknak etc. szinte „kötelező protokoll” meglátogatandó „szent helynek” számított. Az biztos, hogy amikor Kara Musztafa 1683-ban a bécsi hadjáratára vonult – a Nagy Szulejmán-i időket ismétlő szándékokkal és hatalmas ármádiával – akkor megállít itt a szultán türbé-je előtt (1683. júniusában) – és fel kívánta vértezni magát a hatalmas uralkodó emlékének karizmatikus jegyeivel; Bécs alá ment, vereséget szenvedett – a történelem más irányba fordult. A magyarországi török uralom elolvadt – szétmállott s vele Nagy Szulejmán-türbé-je is. Eltűnt vele együtt – hosszú századokra végérvényesen – az emlékezete is.

Talán van valami jelképes ebben…

Szerecz Miklós