„Török császár nem adhatóját adta, mivel miénk ez a föld és ország, ti csak jövevények vattok benne.”

1608 (-1646)

Ne osztogasd azt, ami nem a tiéd!
Kinek a földje ez? Magyaré-e vagy töröké-e?

Sok forrásban felhoztuk már példaként, hogy a hivatalos török hatalmi-ideológiai felfogásban a szultán „szablya jogán” szerzett területnek tartotta Magyarország egészét. Arra is példát láttunk, hogy a magyar politikai nemzet ebbe semmi szín alatt bele nem nyugodott. Még a XVII. század derekán is úgy emlékeznek meg a török historikusok, hogy a magyar urak még mindig úgy beszélnek Budáról, mintha az a királyságuk fővárosa lenne, s abban a magyar király ülne…

1608. május 30-án kelt levelében Illésházy István írta a budai pasának:

„…azt is meggondolja Nagyságod, hogy a magyaroktól hatalommal és erővel vétették el azokat az falukat, de az ország egynéhányszáz esztendőtül fogván az magyaroké volt, nem a törököké, és azért ne csodálja Nagyságod, hogy azok, kiknek közök apjoktól s igazságtól igazán maradott jószágok vagyon oda, hogy bírni akarják.”

Vagyis: az egykori nádor arra utal, hogy a hódoltsági területeken falvakat adóztató magyarok csakis a sajátjukból takarnak, hiszen mindezt a török csak bitorolja.

Amikor – később – 1620 után vita támadt a „békében” élő hatalmak („két nagy császár birodalmi közt”) Vác birtoklása kapcsán, a budai török hivatalos álláspont szerint, melyet a magyar nádornak írtak, erősítették, hogy nem ők (ti. a törökök) a békesség bontói, mindent elkövetnek, hogy a „frigy” meg- és fennmaradjon.

„Mi azonban azt (vagyis az elvett jószágot) mindig vissza szoktuk küldeni, s a tetteseket megbüntetjük, daczára annak, hogy 5-6 év óta, mióta e határokat lakjuk, részetekről elkövetett károsításoknál felirataink daczára kárpótlást nem nyertünk; pedig mi maradtunk e hely urai. Ti pedig ezt válaszoltátok: ’hát ti ama 7-8 év alatt megszereztétek országunk jogait? S mi azonfölül, hogy az elvett jószágot visszaadjuk, talán még néhány emberünk fejét is levágassuk, vagy őket illetékeiktől megfosszuk, s magunkat a világ előtt így megalázzuk?’ Ily gúnyos szavakkal illettek bennünket.”

1646-ban amikor a kanizsai pasa egyik tisztje, Ibrahim szpáhi és a had zászlótartója, magát úgy titulálta „örökös szpáhi” (ami török szempontból is értelmezhetetlen, hiszen a szultáni hatalom akkor fosztotta meg timárbirtokától amikor csak akarta…) írt a dunántúli főkapitányhoz, gróf Batthyány Ádámhoz bizonyos zalai falvak hódolásának ügyében, a magyar válasz sem késlekedett. Ugyanis az „örökös szpáhi” azt panaszolta fel Batthyánynak, hogy a két falu népe a magyar ura engedélye nélkül nem hajlandó meghódolni (valós és keserves dilemma volt ez a föld népe számára).

Batthyány Ádám így felelt:

„Megértetted, hogy faluinkat hogy be nem engedjük hódulni. Megértettök, hogy az török császár azért adta Musztafa odabasának, hogy adózzanak. Török császár nem adhatóját adta, mivel miénk ez a föld és ország, ti csak jövevények vattok benne. Más az, hogy a békesség előtt a’ kik hodulttak voltak, azoknak behodulásokat mi sem ellenezök, de hogy békesség alatt holdultassatok, azt meg nem engedjök! Hogy penig Pécs és Koppán táján sok falukat hódétottunk volna meg, azt nem helesen fogjátok reánk, mert mi nem hódétottunk, hanem mi atyáinknak az császárunk adta és fiúrúl-fira maradt. Nem úgy vagyon nálunk, mint nálatok, hogy pénzen adják az jószágot, hanem az mi császárunk pénz nélkül adja, és valameddig az a’ nemzetség fönntart, mindaddig bírja.”

Alsó-sztregovai és rimai Rimay János államiratai és levelezése. szerk. Ipolyi Arnold. Bp. 1887. 163-164.
Mohamed budai pasa levele Esterházy Miklóshoz. 1626. július. 28. Török levelek a kismartoni levéltárból. Kiad. Velics Antal. Történelmi Tár 1885. 574-579.
MOL Batthyány. cs. lt. P 1313/248. cs. Török vonatkozású iratok I. N. 45. Batthyány Ádám levélfogalmazványa kanizsai Bas Hasszán agának (1646).

vö. J. Újváry Zsuzsanna: Nemzeti identitás és a törökkel tartandó béke kérdése a 17. század első felében. Esterházy Miklós 1641. évi opiniója. In: Identitás és kultúra a török hódoltság korában. szerk. Ács Pál és Székely Júlia. Bp. 2012. 387-388.