„Fejétől bűzlik a hal…”,

avagy:

„a mai napot töltsük kellemesen, a holnapnak más gazdája van…”

(Ez a fajta török „carpe diem” okozta volna a birodalom válságát?)

Fordított arányosság: a „baksis” hatalma növekszik, a birodalom ereje hanyatlik. Az Oszmán-török Birodalom hanyatlásának és válságának okairól egy kortárs török szemével: Ķoçi bég reform javaslatai.

Általánosan elfogadott – valójában azonban sokkal bonyolultabb elemzést igényel –, hogy Nagy Szulejmán szultán Szigetvár alatt, 1566-ban bekövetkező halála után az addig oly hatalmas és erős Török Birodalom elindult a hanyatlás útján. Valójában ezt a XVI. század második felében is érzékelték, de különösen nyilvánvaló lett a XVII. század folyamán, s nem csupán a nyugati közvéleményt, a keresztény ellenfeleket foglalkoztatta a gondolat (lásd. pl. „Drábik-jóslatok” – ez a költő és hadvezér Zrínyi Miklós munkásságában és levelezésében is vissza-visszatérő gondolat), hanem a török kortársakat is.

A nyugati terminológiában „királytükrök” műfajába szokás sorolni azon történeti, „államelméleti” vagy politikai művek sorozatát, amelyet törökül inkább az értekezés, vagy „tanácsadó könyv” („risāle,”vagy „naşihat-nāme”) névvel illettek. Ezen munkák sorozat – akárcsak a nyugati, európai rokonai – ugyancsak a helyes kormányzás elveire, az igazságos uralkodás fontosságára, és a mértékletes, bölcs uralomra helyezik a hangsúlyt. Amit az oszmán-török források elsősorban I. Szelim, és fia, I. Szulejmán szultán uralkodásában véltek felfedezni, tehát a XVI. század első felének birodalmi nagyságát és kormányzását tartották követendőnek.

A XVII. századi török „értekezések”, vagy „tanácsadó könyvek” már egyértelműen a jó szulejmáni időkhöz való visszatérést tartja a megfelelő útnak, a gondolatmenet kulcsa: a belső megújulás. Alapvető jellemzője az értekezéseknek, hogy az egész hanyatlásért, amely a hadseregben, a közigazgatásban és egészében a társadalomban is tapasztalható volt, a kortárs török tudósok a hatalom csúcsán beállt negatív folyamatokat tették felelőssé (és úgy tűnik nagyon is helyesen). Az alapvetés az volt, hogy „fejétől bűzlik a hal”, avagy a szultánok ott hibáznak, hogy folyamatosan rossz nagyvezéreket neveznek ki, akik udvaroncok és „tányérnyalók”, érdek-emberek sokaságával veszik körbe magukat, az ő kezükbe összpontosul a birodalom kormányzása. A nagyvezérek érzékelve helyzetük bizonytalanságát pedig egyenesen – ha nem is kimondva, egyfajta törökös „carpe diem” azt vallják: „a mai napot töltsük kellemesen, a holnapnak más gazdája van.” A birodalom kormányzásának, a legnagyobb rákfenéje a „baksis”, a kenőpénz, vagyis a korabeli török megfogalmazás szerint „sáppénz” („rüşvet”). Minden tisztség és poszt árusíthatóvá vált, s így nem a tehetség és az érdem, hanem a törekvő nyerészkedés, a vagyon, és a politikai haszonlesők helyezkedése volt az, mely szerint akár a legmagasabb – kormányzati hivatalokat vagy katonai tisztségeket – posztokat kiosztották. A megvesztegetés általánosan elfogadott lett: „A rüşvet pedig folyamatosan aláássa a birodalom alapjait”.

Itt most egy 1631-ben született munkára, Ķoçi bég „emlékirat”-nak titulált opusára tekintsünk. Ő már a cselekvés sürgető szükségét hangsúlyozza és reformok bevezetésével a „régi rend” – a Nagy Szulejmán-i idők – visszaállítását szorgalmazza. „Ķoçi bég gondolatmenete nagyjából a következőben foglalható össze: bár sok szempontból ideális kornak állítja be, mégis Szulejmán idejében véli fölfedezni a saját korában kiteljesedő bajok gyökereit. A döntő változások sorát a szultán visszahúzódása nyitotta meg a közvetlen ügyintézéstől, s a hárem befolyásának megnövekedése a nagyvezér hatalmi pozícióit is megrendítette. A 17. század elején a nagyvezérek teljesen a ’belső emberek’ függvényei lettek, azok pedig növekvő mértékben kezdtek beavatkozni a kinevezésekbe és a birtokadományozásokba. Mindez legsúlyosabb következménnyel a ’birodalom nagy tartó oszlopára’ a timáros hadseregre nézve járt, ugyanis azáltal, hogy a megüresedett javadalmakat az udvar kezdte kiutalni, a hagyományosan zárt szpáhi-réteg sorait és anyagi alapjait elrombolták.

A timárok, illetve általánosabban a javadalmak többségére egyfelől a ’nagyok’ („ekābir”), az udvari tisztviselők, és a hárem hölgy tagjai tették rá a kezüket – akik kíséretük tagjai és szolgáik nevén is számos javadalmat birtokoltak, másfelől az „idegenek” („ecnebi”), vagyis a ráják, akiknek kiválása a termelésből komoly problémát okoz, ugyanakkor katonailag használhatatlanok. Ilyen körülmények között a birodalmat létrehozó szpáhi-sereg lényegében megsemmisült („yoķ oldu”), s a vezetés kénytelen volt a zsoldoshadsereg aránytalan megnöveléséhez folyamodni.” A válság mintegy dominó-elven döntötte össze a török hadsereg egykori erejét; a szpáhik és a janicsárok sem jelentették már azt az erőt, mint egykor. Katonai értékük egyre hanyatlott – ami a szerző véleményével mondva – az állandó vereségekben jelentkezik (ne feledjük, a munka 1631-ben született, s a válság és a vereségek kiteljesedése a XVII. század végére a leglátványosabb). A birodalom adóterhei is oly aránytalanul növekedtek meg, hogy a ráják belerokkannak és tönkre mennek. Ķoçi bég így mondja: „jelenleg a rájákra nehezedő nyomás soha egy uralkodó országában sem fordult még elő Ķoçi bég szerint a tudomány embereinél, a tudósok rendjénél sem kedvezőbb a helyzet, mint a hadseregnél: itt is az érdemtelenek jutnak előre – s mindez a tudomány hanyatlását okozza.

Mindezek hosszas sorolása és bemutatása után Ķoçi bég a következőkben látta a birodalom válságából kivezető utat: „Javaslatainak központi eleme a timáros hadsereg részleges visszaállítása és a zsoldoshadsereg létszámának jelentős csökkentése. Ennek véghezvitelére vonatkozó tanácsai általában az adott rend keretei között maradnak, egy ponton viszont lényegesen túlmutatnak azon. A problémák magvát ragadja meg, amikor kifejti, hogy a megvesztegetés, a pozíciókért való tülekedés és harácsolás mögött az értelmiségi és katonai elemek túltermelése húzódik meg, s amíg a pozíciók nem stabilak, az előbbiek sem szüntethetők meg. Ezért, továbbá – mint egy másik passzusából kivehető – más országok tapasztalatai alapján a kormányzói (beglerbégi, szandzsákbégi) posztok élére az állandó adományozást javasolja, s egy zárt szpáhi-réteg létrehozásával vagy újjáteremtésével, amelyben a javadalom apáról fiúra, szükség esetén a legtávolabbi rokonra száll, lényegében a timár birtokok örökössé és örökölhetővé tételét indítványozza. Az így létrejövő szpáhi-réteg Ķoçi bég szerint megfelelő ellensúlyt alkotna a zsoldossereggel szemben, s a termelés is fellendülne, mivel a „ziámet- és timár-birtokosok rájáikat úgy védik és óvják, mint gyermekeiket.” Aligha véletlen, hogy Ķoçi bég több, a gyakorlatba átültetett javaslatai közé ezek nem kerültek be.”

Az "idill": a Topkapi Szeráj I. Szelim (Nagy Szulejmán atyja) szultán idején. egykorú török miniatúra.

Lásd. Fodor Pál: Szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemből. Bp. 2001. 160-162.