Zrínyi Miklós születésnapjára… (4.)

"Ne aludjál, ne keresed a gyönyörűséget…"

1637 – 1638

Először – a „haza szolgálatában.”

A Zrínyi fivérek, Miklós és Péter tanulóéveik és – a korszak főrendi ifjaival szemben támasztott kötelező – utazásaik után visszatérve hamarosan szembesülnek a "török béke" realitásával. Zrínyi Miklós már 1637 nyarán, alig átvéve a birtokainak kezelését, rögtön egy török portya kivédésével kellett foglalkoznia: Berzencénél két török pasa serege is gyülekezett, hogy a Muraközre törjenek, látva azonban az éber vigyázást lemondtak szándékukról.

1638 áprilisából ismert egy levele az ifjú Zrínyinek, melyet gróf Batthyány Ádámhoz írt, s melyben egy török elleni portyára tesz utalást (a végrehajtásáról és kimeneteléről azonban semmit nem tudunk): „…most jó módunk volna benne, az módját is megjelenteném, de sok írással menne véghöz.” Így inkább szóban üzeni. Két követének nevét is ismerjük kiket rendszeresen küldött a dunántúli főkapitányhoz: Darabos Gergely és Pandúr Mihály. Azt kéri, hogy Batthyány nyomban üzenjen – „lehet-e vagy nem…” készen állnak e vitézei?

A "haza szolgálata" olyan mindenütt vissza-visszatérő kifejezés Zrínyinél, amelyet nem lehet nem észrevenni. S mindezt a haza szolgálatára való hajlandóságot a gyakorlatban is kamatoztatta. Különösen észrevehető ez az egyéniségéből, személyiségéből fakadó késztetés, ha írásaira tekintünk. Zrínyi ugyanis nem csak kitűnő és bátor katonai vezető, de csodás író is volt egyben. Írásai – akár lírai költészete, akár prózai munkássága – őszintén elárulják nyughatatlan, tüzes és lázas tenni akaró, henyélést, nyugalmat nem ismerő természetét. Nagyon jól látható ez például a Vitéz hadnagy dedicatiojában, ahol az egykori magyar vitézek dicsőségéről elmélkedik, akiknek emlékezete nyugodni nem hagyják őt, s nem csak nappal, de még éjszaka sem adnak neki "nyugalmat". "Ne aludjál, ne keresed a gyönyörűséget…" Szemmel látható az a "romlott haza", amelyet e nagy elődök szüntelen harccal szereztek és oltalmaztak meg. Követni kell az ősök intését, járni kell az útjukat. S Zrínyire az a Sors szabatott, hogy járnia kell ezt a nyugalmat soha nem adó, küzdelmes utat.

A fiatal Zrínyi már 1645-ben Zala és Somogy vármegye főispánja lett, s nem sokára, 1649-ben elnyeri a horvát báni méltóságot is. A horvát rendek nagy bizakodással tekintettek rá, mert azt várták tőle, hogy a határ menti katonáskodó elemek és a parasztság zavargásai miatt forrongó Horvátországban helyre állítja a rendet. Itt azonban nem csupán a saját elképzelései szerint rendezhette a dolgokat, mivel a horvát területek és állapotok sajátos helyzete folytán mind a varasdi és mind a károlyvárosi főkapitányok véleményét figyelembe kellett vennie, de ezentúl olyan, a horvát határoktól távolabbi központokét is, mint Graz és Bécs. Hiszen a horvát határvédelmet jelentős anyagiakkal támogatták – saját jól felfogott érdekükben – a stájer rendek, akik azonban meglehetősen nagy hanggal befolyásolták Horvátország rendjeit. Zrínyi lecsendesítette a forrongó horvátországi területeket. A határvédelmet megerősítette.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat