1644 - Batthyány Ádám tábori rendtartása

„szükség kívánja, fölülhessenek”

Batthyány Ádám dunántúli főkapitány tábori rendtartása. - és egy külön hangsúlyos momentum: a nők kitiltása a magyar katonai táborokból...

A végvári harcmódban a portyázó harc – az állandóan hullámzó és váltakozó erejű küzdelmek sorozata – megkövetelte a gyorsaságot, és az állandó éberséget, s ha kellett a gyors táborba szállást. Például 1644-ben gróf Batthyány Ádám dunántúli főkapitány adta parancsba a hadnagyságainak, hogy Győrből kapta a hírt, hogy Budán a törökök nagy erőkkel gyülekeznek, noha szándékuk még nem ismert, Batthyány szigorúan megparancsolta: „...igen szükséges, hogy vigyázásba legyünk.”

 

Minden főtisztjét utasította, hogy minden katonáját, mindenki készenlétben tartsa és őket sehova elmenni most ne engedje, hogy mire a következő parancsa megérkezik, addigra, ha kell, az összevont és rendbe fogott csapatok azonnal megindulhassanak, akár a közös gyülekező helyre, akár a kinek-kinek kirendelt állásokra, helységekre: amikor a szükség kívánja nyomban „felülhessenek.”

Batthyány és a győriek is ekkor úgy sejtették, hogy a budai pasa erejét a Rábaköz felé eresztené ki...

A tábori életre állandóan őrség vigyázott. S különösen az éjszakai őrség volt nagyon szigorú és alapos rend alá fogva. A Batthyány-féle rendtartás a hadnagyok kötelességévé tette, hogy amikor a lovasaikat felsorakoztatják „...előhívatván, Jézust kiáltsanak és mód szerint strázsákat rendeljenek s az mi udvari népünk lovaira szorgalmatosan figyelmezzenek.”

 

Az őrségnek a legszigorúbban meghagyták, hogy a kijelölt posztjukon maradjanak, a hadnagyok pedig minderre jól felügyeljenek, mert minden kárvallásért ők fizetnek meg.

„hogyha éjjel sokan vagy kevesen a táborba esnék bejövések, ha az strázsa megszólítja és aztán megmondja, hogy megálljon, ha ezer lóval valának is megálljanak, azzal mutatván és választván magokat az ellenségtől.”

Az ellenségtől való távolság egyáltalában nem volt mellékes, hiszen, ha az még messze járt, s előhadai, portyázói sem jelentettek veszélyt – ezt a táborozó sereg szintén kibocsátott portyázói, cirkálói mindig figyelték, akkor a nagyszámú lovat is a tábor mellett „fűre bocsátották.” Más volt azonban a helyzet, ha az ellenség közel járt: ekkor más senki engedély nélkül saját akarata szerint nem mozoghatott:

„az lovát fűre táborhelytől ki ne vigye. Az is, aki mikor kiviszi, azon parancsolat alatt meghagyattassék, a strázsát senki meg ne haladja..., mert az ellenség, aki leselkedvén béáll... a strázsán kívül könnyen nyelvet foghatnak...”

 

Ilyenkor ha a lovasok füvelésre mentek, akkor mind az őrláncon belül maradtak, s többen mentek egyszerre, nagy számmal, többedmagukkal, ráadásul kantáron vittek vezeték lovakat is felnyergelve, hogy ha váratlan rajtaütés történne, akkor maguk is gyorsan nyeregbe és harcba szállhassanak.

Követjáráskor is kettőzött őrséget adtak, hogy a tábori élet éberségét megmutassák a bejövő ellenséges követeknek, mert mint mondja a rendtartás: „...minden szem arra vigyáz, azt tudakozza, hogy a strázsát bejövésében és kimenésében mennyi erővel, micsoda vigyázásban láthatta.”

Más kérdés – talán kevésbé ismert ma már – de alapvetően határozta és különböztette meg a magyar katonai rendtartásokat, a tábori regulát az a nyugati-európai seregektől, hogy a magyar hadakból a nőket szigorúan kitiltották (ellenben a nyugati zsoldos hadakat nagy számmal kísérték nők, markotányosok, gyakran a zsoldosok feleségei, ágyasai, szeretői, és nagy számmal örömlányok).

A hadba szállt magyar seregnél ilyenről szó sem lehetett. Nem csak a rendtartások, de törvény is rendelkezett róla pl. az 1595. évi. 34. törvénycikk – mely már írásban is rögzítette azt a régi magyar hadi szokást, hogy a hadba szállt táborban nem tűrtek nőket: „a nemzetünkhöz tartozó asszonyok üzérkedés és egyéb dolgok miatt a táborba ne menjenek, hanem minden üzérkedést a férfiakra hagyjanak. Azt, aki ez ellen cselekszik, varrják zsákba, vessék vízbe, merítsék alá.”

lásd. Magyar Törvénytár 1526-1608. évi törvénycikkek.

vö. Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi dunántúli nagybirtokon. Bp. 1981. 144-145.