„Az katonák, mind fejenként könyörögnek Nagyságodnak...,”

„...megnyomorodtunk is, nem vagyunk senkinek jobbágya fiai,...”

„Se pénz, se posztó” továbbra is „magyar romlás saeculumjá”-ban.

Példák a magánföldesúri vitézek fizetetlenségére a XVII. századból.

1646 kora telén a nyugat-dunántúli Battyhány-birtokot védelmező vitézlők állapotáról siralmas tudósítás érkezik. Tonka János vajda és Francsics Gáspár írták meg a dominus-nak, „kenyéradó” uruknak, gróf Batthyány Ádámnak, hogy a körmendi katonaság közül már oly nagy a nyomorúság, hogy némelyek a fegyvereiket adják el, hogy a feleségüknek és gyermekeiknek enni adhassanak...

Ugyancsak Batthyány szervitorai, bizonyos Teveli és Palonyai hadnagyok írták, hogy a vitézek: „...mind fejenként könyörögnek nagyságodnak, mint uruknak, az hópénzt nagyságod megküldené nékik, mert magunk is látjuk megfogyatkozott állapotjokat, kinek lábbeli nincs, némelyeknek csak annyi költsége sincs, hogy a lovát tudná patkoltatni.”

Nagyon gyakran – a forrásokra figyelve – emlékeztünk meg a „se pénz, se posztó” - a katonák fizetetlenségének és elnyomorodásának állapotáról – ez eddig a királyi zsoldban állt vitézekre hozván a számtalan sok példát (akár a XVI., akár a XVII. századból). Megemlítettük azt is, hogy egy zsold nélkül hagyott had (értsd várőrség, etc.) elkeseredésében gyakran kilépett a király szolgálatából és vagy csavargásra, rablásra – a szabadlegények életére adta a fejét (a társadalom perifériájára sodródva), vagy jobb esetben az „urak” zászlai alá állt, vagyis valamely országos főúr magánhadseregébe, bandériumába szegődött. Itt sokkal biztosabb fizetés és megélhetés – egyszóval egzisztencia várta, mint „állami” szolgálatban.

Már most azért itt sem volt mindig teljesen egyértelműen rózsás a kép. Már a XVI. század folyamán is vannak források, melyben a katonák panaszaikat sorolják földesuruk, a dominus ellenében, aki járandóságukat, kialkudott, megszegődött bérüket etc. nem folyósította.

Nem is akárki ellen van például egy ilyen dokumentum. 1556-ban a nádornak, Nádasdy Tamásnak írta egyik szervitora, bizonyos Kalauz Márton:

„...mindez időtől fogva az én jargalásomban nagyságod én nékem nem adott többet két forintnál. Nagyságod szolgálatában vesztém volt lovaim. Nem vagyok bujdosó, hol peniglen nagyságod meg nem adja, nincs mit tennem, bujdosóvá kell lennem.”

Azt is tudjuk, hogy a kanizsaiak akkor is igen panaszkodtak, mikor még nem a király, de Nádasdy szolgálatában állottak. Mégis ezek a hangok ekkor még nem általánosak, a dominus és szervitor között kiegyensúlyozott a viszony, s úgy tűnt a magánhadseregekben érdemes szolgálatot vállalni, hiszen a földesúr birtokainak védelme – egyben honvédelmi feladat (hiszem a legtöbb nagybirtok a határokon feküdt, kitéve az állandó török támadásoknak), ami az előrelépés lehetőségével is kecsegtetett mind a katonai ranglétrán, mind a társadalmi státuszon.

A XVII. század folyamán – a véres 15-éves háború kimerítő küzdelmei után mindenképpen – itt is változások állottak be. Zrínyi szavaival élve a „magyar romlásnak saeculumjában” a vitézlők sorsa a főúri hadakban is rosszabbra fordult. Ha hihetünk a korabeli panaszoknak és forrásoknak.

Még zajlott a veszedelmes nagy háború 1599-ben, mikor a zalai végekről, Szentpéterről felírtak Batthyány Ferenc vitézei uruknak, hogy a fizetetlenségük miatt „fölvisszük nagyságod zászlóját, mert nem tudunk hová lennünk.”

Később – 1614-ben – ugyancsak ellene panaszkodnak a csákányiak (Somogy vármegye – fontvonalban a törökkel szemben):

„...immár látjuk, hogy nagyságodat nem szolgáljuk, ha nem fizet. Noha az nagyságod szárnya alatt az nagyságod jószágában megnyomorodtunk is, nem vagyunk senkinek jobbágya fiai, kik lakik penig közülünk ott s ki nem.”

Már most a szervitorok kiszolgáltatottsága, a magánföldesúri katonaság fizetetlensége inkább írható egy-egy rossz évre (avagy sovány mezőgazdasági hozamra), kemény télre, mint a dominus, vagyis az uraság kapzsiságára (de ez sem kizárható). Ugyanakkor az Udvar sok esetben azt is elvárta ezen gazdag mágnásoktól, hogy ne csupán a saját vitézeiket, de gyakran az országos hivatalból alájuk eső végek népeit is magánvagyonukból finanszírozzák. Nyilván lehetett egyes-egyes esetekben némely „báró”-nak, zászlós úrnak, főkapitánynak ilyen lehetőséget is választani. Meg is tették számosan, de akkor az Udvar már ezt a „rendszerességet” áthárította volna ezekre a mágnásokra. Ki fizet tehát?

Batthyány Ádám 1640-ben így írt erről:

"...az ország lovasira és gyalogosira semmit nem adtanak, sem kezemnél egy pénzt nem hagytanak az kivel megfizethettem volna... Miért bizony eleget is zúgolódnak. nem tudom mi következik is belőle, mert azt akarták, hogy a magam pénzéből fizessek meg nekiek, nekem penig nincs módom abban, holott nem én szolgáim, hanem mind vélem együtt őfelsége szolgái." Ekkor már 28-ezer forinttal tartozott a Kamara (mai értelemben az államkincstár) a zsoldba vett Dunántúli Főkapitányság alá tartozó vitézeknek. Mikor Battyhány - mint főkapitány - ezer forintot kérelmezett a zsoldjukra, durva szidalmakkal illették (legalábbis Batthyány szerint): "Pálffy uram (értsd. Pálffy Pál) emberei oly böcstelen szókkal illettenek szolgáim előtt, az ki generális emberhez nem illik..."

Megnyomorodott végvári vitéz koldul. A XVII. század végéről származó ábrázolás.

vö. Varga J. János: Szervitorok katonai szolgálata a XVI-XVII. századi dunántúli nagybirtokon. Bp. 1981. 40-43.