„Navigare necesse est…”

„Adriai tengernek Syrenaia.”

„Navigare necesse est, vivere non necesse.” – tartja így a latin mondás. Az antikvitás hagyománya Pompeius „triumver”-nek tulajdonítja (azaz egyszerűen így: „hajózni kell, élni nem kell…”). Mármost Zrínyi Miklós „Szigeti veszedelem” című – első magyar nyelvű eposz a magyar irodalomtörténetben – opusának 1651-es bécsi kiadásán szereplő kép minderről sok mindent elárul erről a képről. Zrínyi Miklós is sokszor él ezzel az antik szimbólummal munkáiban – akár az eposzában, akár a prózai írásaiban (pl. Vitéz hadnagy) – hogy a kormányos a viharban mutatkozik meg; azaz: nehéz helyzetben az állam – mint hajó a tajtékos hullámon hánykódik – így a jó navigáció, iránymutatás és tartás a megmaradás és győzelem feltétele.

Mindennek megértéséhez (is) Szilágyi András egy tanulmányát hozzuk fel példának, aki a XVII-XVIII. századi allegorikus portrék elemzésével foglalkozott. A kutató-szerző úgy véli (bár hozzáteszi, hogy ezt teljes bizonyossággal ennyi idő távlatából igazolni nem tudjuk), hogy gróf Zrínyi Miklós – a szigeti hős dédunokája – amikor eposzának nyomtatásának előkészítő munkáit végezték, a bevezetőben – a borítólap kompozíciójában – maga is tudatosan járt el. A Pozsonyban és Bécsben tevékenykedő rézmetsző – a kép alkotója – Georg Subarich, minden bizonnyal Zrínyi „útmutatásának” megfelelően járt el.

Szilágyi András így véli:

„A címlapkép, mint köztudott, egy páncélba öltözött, sisakos férfiút ábrázol, aki a kormányrúdnál ülve irányítja hajóját. Az árbocvitorlán olvasható a felirat, a kötet címe után, annak folytatásaként magát a szerzőt is megnevezi: ’Adriai Tengernek Syrenaia gróf Zrínyi Miklós.’ E megoldás, amint a közelmúltban arra több kutató rámutatott a barokk kor emblematikus irodalmának közkeletű gyakorlatát követi. Csakugyan, a verbális közlés nélkül az ábrázolás (pictura) meglehetősen talányos, homályos értelmű lenne, csakúgy, ahogy a cím is némiképpen bizonytalanságban tartaná az olvasót – a kötet majdani olvasóját, aki mindenekelőtt a címképpel szembesül –, ha nem ebben a képi kontextusban jelenne meg.

Tény, hogy a hajóját kormányzó páncélos vitéz nem valamiféle ’életképi’ jelenet szereplője – viselete kevésbé illik a navigáláshoz –, s nyilván a kortársak felfogásától is távol áll, hogy ilyennek tekintsék. Ők e figura láttán inkább a közkeletű, jól ismert ábrázolási típusok egyikére, a klasszikus mitológia egyik históriájának gyakori illusztrációjára, az Argót irányító Iaszon (Jason) figurájára asszociálhattak elsősorban. (…)

Mindezek az asszociációk nem indokolatlanok, nem légből kapottak. Subarich metszetének főszereplője – a sisakos-páncélos vitéz képében megjelenő szerző – valamennyi előzményből ’átvett’ és ’megörökölt’ egyet-mást. (…) vajon miféle vállalkozásról, kihívásról van szó? Miféle feladat az, amelyet a harci díszben ábrázolt auktor céljául kitűzött, amellyel demonstratív módon azonosul, s melyet életében és művében megvalósítani törekszik.

E kérdésre a választ a felirat első három szavából, pontosabban a címsorok közül, azaz a kötet címéből olvasható ki. A címadás határozott szerzői öntudatot, ambíciót sugall elsősorban. Arra a nagyhírű poétára, Gianbattista Marinóra (1569-1625) céloz ugyanis, akit Zrínyi szellemi elődének tekintett, s akit a kortársai és az utókor a Tirrén-tenger szirénje kitüntető jelzővel tiszteltek meg. Ám a cím első szava félreérthetetlenül jelzi: Zrínyi nem pusztán hasonulni kíván nagynevű példaképéhez, de egyszersmind különbözni is tőle. Marinóval szemben, aki a mitikus „előidők” viszontagságos, kalandos históriáit beszéli el, ő a közelmúlt sorsfordító történéseit tárja az olvasó elé. ’Fegyvert s vitézt’ énekel, a ’jó vitézi rezolúciót’ dicsőíti, hogy ’exemplumot’, példát mutasson fel értő olvasóinak. Hősi eposzának tárgya a török világbirodalom elleni küzdelmek egy mitikussá növesztett eseménysora az előző évszázadból. Amelynek megörökítése – az írott szó fegyverével – személyre szóló, küldetésszerű vállalás. Egyszersmind mozgósító erejű és sürgető feladat, minthogy a harc a török ellen a ’jelenben’, a mű megírásának, megjelentetésének idején zajlik. S amelynek egyik fontos ’terepe’ az Adriai-tengermellék, tétje pedig a keresztény Európa számára kitüntetett jelentőségű: aki ebben a harcban diadalmaskodik, megszerzi egyszersmind az uralmat az Adriai-tenger felett.

Ennek a ’többfrontos’ harcnak a vállalása, folytatása, parancsoló szükségszerűségének felismerése, azaz a hadra hívás, a ’mozgósítás’ ilyen értelemben – ebben foglalható össze Zrínyi politikai hitvallása, s nagyjából ez lehet fő művének, a Szigeti veszedelem címen ismert hősi eposzának az alapvető, aktualizálható üzenete a kortársak számára. Azok számára, akik jól tudták: a szerző nem pusztán régi, dicső hadi tettek avatott krónikása, de a jelen küzdelmeinek tevékeny és sikeres résztvevője, esetenként irányítója is. (…)”

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

Legutóbb lásd. Farkas Kiss Gábor: A „Syrena-kötet” címlapjáról. In: Irodalomismeret 16 (2005). 2. sz. 43-55.
lásd. Szilágyi András. Önjellemzés és szerepvállalás. Az allegorikus portré műfajának néhány jellegzetes változata a 17-18. századból. In: Színlelés és rejtőzködés. A kora újkori magyar politika szerepjátékai. szerk. G. Etényi Nóra és Horn Ildikó. Bp. 2010. 291-295.