„Sed genere pugnae et armorum superbantur...”

Regula és „ordinanczia” 

Zrínyi Miklós kritikája a „Vitéz hadnagy”-ban, 1653.

Fontos tehát a harcmód, a fegyelem és a képzettség, de oly fontos a fegyverzet minősége is. Zrínyi figyelmeztet:

"Sed genere pugnae et armorum superbantur /De a harcmód és a fegyverek minősége győzött felettük/. Ihon, magyar katona, ihon hajdu, a te fogyatkozásod. Ha én a katonának azt mondanám: viselj fegyverderekat, karabint, tarts meg a rendet; ha a hajdunak: viselj muskétát és pikát, ne hágj ki az te rendedből, mit mondana nekem? Legelőször megnevetne, azután meggyülölne. Hej-hej, hun van a magyarnak régi jó hire! Kivel németeket, olaszokat, törököket feljülhaladta; valljon könnyen nyerték-e a magyarok Pannoniát, amint most hadakoznak? Egy korbács az ő bizodalma, egy futó ló az ő reménysége. (…) Examináljuk a mi rendtartásunkat. Megbocsássatok, magyarok, igazat kell mondanom! Nem különben mint a ménes a vagy barom járása; egy csoportban nincs több tisztviselő egy hadnagynál, senki nem néz rendtartást, senki nem kévánja, sőt gyülöli. Nem csak ebben vagyunk rendetlenek, de rendetlenek mindenben. Más nemzetek könyveket irnak seregek rendeléséről, mi penig azokat nevetjük; mennyi mesterség és tudomány kévántatik ahoz; minékünk elég, ha sok és számos hadunk van. De hun van annak is a fegyvere? Egy kis puska. Ó nyomorult! S azt tudod-é: azzal várakat veszesz, sáncokat megszaggatsz, vered az ellenséget? Ha egyszer kilövöd, veszett vagy; meddig másszor megtőtöd, addig a muskatéros négyszer lő. (…) Továbbá, tudod-e az török gyumlia fegyverderekat visel, a janicsár muskétát? Tudod-e, hogy a lengyel solner fegyverderekat, puskát, kopját, a gyalogja muskétát, német, olasz, minden nemzetség viseli aztat: elég a magyarnak egy páncélváll, avval mensz-é az eleven tüzre? Hizelkedjél magadnak, amint tudod, én igazán megmondom."

Mire gondol itt a nagy hadvezér, mikor arról szól, hogy nem ismerték a magyar hadak a rendtartást és a fegyelmet? Hiszen furcsa lenne, ha ez a hosszú ideje katonáskodó tömeg fegyelem nélkül szolgált volna. Valóban, ha a korabeli végvárak rendtartásait nézzük, igen szigorú, sőt kemény fegyelemről tanúskodnak. Például, Esterházy Miklós 1620-ban adta ki a lánzséri várőrségnek azt az "ordinancziát", amely igen kemény fegyelmet mutat. A vitéz tartozik minden riadó dobolás idején fegyverével a neki kijelölt helyre menni, aki a hűség, vagy parancs ellen tesz annak "gyalázatos büntetése lészen", veszekedés tilos, egymásra fegyvert rántók a fél kezükkel bűnhődnek, éjszaka mindenki a körletében tartózkodjék, csak az őrség és a cirkálók lehetnek a bástyákon és a kijelölt helyeken; a katonák csak a kapitány engedélyével távozhatnak a várból, a kapukat "Jézus kiáltással" a megszabott időben kell nyitni és zárni stb. Aki esküt szegett azt felnégyelték, aki a várban szükség nélkül lövöldözött azt keményen büntették és így tovább.

Nem is ezzel volt a gond, hanem a mezei csatákban való rendtartással, mikor nagyobb seregeknek kellett egymással szembeszállniuk. Bizonyítottuk már – éppen az előző fejezetben –, hogy a végvárak népei és a hajdúk keményen életüket nem szánva harcoltak meg a törökkel, portyáztak, lest vetettek, vásárt ütöttek, éjszakai támadást intéztek, egyszóval a végvári harcmodor ezernyi mesterfogását alkalmazták. Mindez azonban már kevés volt, s ez az elmaradás kiválóan megmutatkozott a fejlettebb nyugati reguláris csapatokkal való megütközéskor, amelyben a tökéletesen és speciálisan kiképzett katona – Perjés Géza szavaival – a gépszerűen működő csatarendben maga is automatává vált, a "káplártól a tábornokig."

Nem tagadható el, hogy a végváriak portyázó harcának is megvolt a mesterien kidolgozott szabálya és technikája – az előzőkben már utaltunk is rá –, aki ebben hibázott a fejével fizetett, amely az ellenséges tábor sáncán, vagy várbástyájának fokán karóba tűzve rohadt meg. Mindazonáltal ez a harcmód kudarcra volt ítélve a modern reguláris hadseregekkel szemben. Ezt tapasztalhatjuk a Rákóczi-szabadságharc katonai történetéből is, ahol számos fényes győzelmet és eredményes küzdelmet láttunk, amelyet a kurucok ezzel a taktikával arattak, de ez csak személyes bravúrjuknak és vitézségüknek volt köszönhető, számosabb azon példáknak a sora, ahol mindez kudarcot vallott.

A helyzet még összetettebb volt ennél, hiszen maga Rákóczi írta, hogy azok a tisztek, akik a végváriak harcmódját maguk is tanulták, gyakorolták, mindazt tudták, már meghaltak, vagy mind öregek. És mindez még súlyosabb problémát okozott: "A portyázó harc szabályait, rutinjait és fortélyait azonban csupán a végváriak ismerték és alkalmazták igazán, a felkelő nemesek és a katona-parasztok már csak félig-meddig, az eke mellől sebtében zászló alá állt paraszti tömegek, pedig egyáltalán nem. Viszont a reguláris harcmódnak a cselekvést megkönnyítő és lelki támaszt adó rutinjait és általában az állandó hadseregnek szervezettségéből és tradícióiból eredő előnyöket a kuruc hadsereg teljességgel nélkülözte. Ebből eredt a vezetés bizonytalansága és a csapatok lélektani instabilitása, a pánikra való hajlam."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Vitéz Hadnagy. In: Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Szerk. Perjés Géza. Bp. 1976. 169.
vö. Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. 78-79.
Perjés Géza: Taktika és stratégiai a Rákóczi-szabadságharcban. In: Az államiság megőrzése. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharcról. szerk. Czigány István. Bp. 2002. 102., 104.