„…ha az jó Isten életben szabadulásomat adja, higgye el azt, hogy hasonló tökéletes szívből származott szeretettel igyekezem visszafizetni.”

1658 (-1659)

Levelek a tatár fogságból…   

1658 késő őszén – a pontos dátum nem ismert – írta a tatár kán fogságából leveleit, Kemény János erdélyi főnemes és főtiszt, melyben hangot ad annak, hogy nem érti miért nem sietnek neki, s a többi erdélyiek váltságára…

Kemény János – aki ifjan, még Bethlen Gábor erdélyi fejedelem seregében kezdte meg a vitézi életet –, mint főtiszt kísérte el a későbbi fejedelmet, II. Rákóczi Györgyöt a katasztrofális kimenetelű lengyelországi expedícióba is – az erdélyi sereg nagyobb részével hátra maradva (míg a fejedelem Erdélybe visszasietett) aztán a krími tatárok fogságába esett.

Kemény ezt soha sem bocsátotta meg II. Rákóczi Györgynek – s írásaiban mindig nagyon elítélően szólt róla.

Emitt két levelét kívánom bemutatni, melyet a tatárok fogságából írt – egyiket Barcsay Ákosnak, s a másikat Lónyay Annának.

A Barcsayhoz írt levélben Kemény panaszkodik, hogy a tatárok alig engedik a levelezést – ő érte pedig már egy román vajda is kezességet vállalt, hogy sarcát megfizeti – s vasban tartják most is, ennél nehezebb azonban a semmittevés és az, hogy otthonról semmi hírt nem tud bizonyosat, avagy csak keveset, azok is rosszak. Éppen Barcsayt hibáztatja is és értetlenkedve megrója – mert úgy tudja, ő a kerékkötője az ő szabadulásának:

„Nem titkoltam el ezelőtt is Kegyelmedtől, sőt ha elvötte, levelemben megírtam vala, nékem, uram, az pogányság rabságánál keservesebben adatott vala értésemre oly dolog, bizony sem gyermekimtől, atyámfiaitól vagy magam emberimtől, de nem is közhelyről, sőt az pogányság közt is nagy rendektől, hogy Kegyelmed lött volna akadályoztatója eddig is az én szabadulásomnak, nemcsak hazámban, hanem az hatalmas nemzetek előtt is, és hogy mondott volna is olyat, ha Kegyelmednek succedál [sikerül] az fejedelemség, legkiváltképpen való gondja az lenne, hogy én soha meg ne szabadulnék. Oh boldog Isten! miben vétettem azt érdemlő cselekedetemmel Kegyelmed ellen? s ha vétettem volna is, micsoda lélekkel való vindicta [bosszú] lehetne az? Nem cselekedének olyat Székely Mojsessel, nem Lupullal ezelőtti keresztény fejedelmek; nem hihettem soha azt az lélekesméret ellen való kegyetlenséget; nem dictálta sem az Isten törvényének és szentírásbéli példáknak regulája, sem az politica ratiók [politikai okok]Kegyelmednek cseleküdni, nékem is elhinnem, mert ha ellenségének tartana is, nem ittlételemet, hanem birodalma vagy más kereszténység közt lételemet kellene kévánni. Nagy zálagim vadnak nékem Erdélyben, ha Istennek úgy tetszett, Kegyelmednek birodalmában; nagyubb Istennek, mellyel tartozom lelkem ismérete szerént. Ha nem szolgálhatnék is, de károsb hazámnak s annak fejedelmének az én itt nyomorgásom, mintsem honnyomban csak heverésem is; senkinek nem inkább, mint az pogányságnak töltötte volna azzal kedvét Kegyelmed. Rabságomban és már élemedett állapotomban nem is szállott úgy száramban eszem még, nem tudnám, hogy magamat alkalmaztatnom kell az időhöz, emberekhez, hazám törvényéhez; meg voltam pedig taníttatva az szentírásból is, mint kelljen revereálnom [félnem] az én Istenemnek rendelését, kitől vadnak minden hivatalok. Az Kegyelmed és felesége s énköztem való kettős atyafiúi kötelesség is, religióban [vallásban) való egyesség mind dissvadeálta [nem tanácsolta] afféléknek hitelét, de ellenkezőt mutattak Kegyelmed szép ajánló, vélem ez állapotokban is nagy dolgokat közlő írási, egyszersmind segétése is, melyet senki vélem nem cselekedett, és gyermekim s emberim informatiójok szerént minden dolgaimban megtalálásokra cselekedett hasznos forgolódási és törekedési; mindezek nem engedték ugyan hinnem, mindazáltal mint olyan rettenetes dologban, nem lehettem scrupulus [aggály] nélkül, voltam csak az reménség és kétség között.

Nagy bizodalommal kérem azért Kegyelmedet és kénszerítem Istennek tartó lelki idvességére, hogy minél hamarább ez kesergető scrupulust szívemből kivenni ne késlelje, és azonban több keresztény rabság közt én személyem szabadulása forogván legnagyubb nehézségben, mind maga, vajdák kezességek, törekedések, és ha úgy kévántatik, ország neve alatt is kiszabadításomban igyekezzék, az hol és mint legjobb módját esméri, kiben mindazáltal igen cautissime [óvatosan] kell cseleküdni, mert ha az pogányság olyat vészen eszében, hogy Kegyelmednek én tőlem valamitartása volna, avagy hozzám való idegensége, reménlvén valami haszon kereshetést enyettem,* úgy is; ha felettébb kapni rajtam látják, úgy is akadályosbak lésznek; adott Isten Kegyelmednek ítíletet és experientiát az ő humorokba [tapasztalatot az ő természetük felől]; azt nyilvánsággal elhittem, ha szabadulok is, Isten után Kegyelmed lehet főbb eszköz, ha nem is. Ha mi scrupulusa ellenben Kegyelmednek lehetne az én személyemben, kivel ezelőtt is offeráltam [felajánlottam] magamat, úgy contentálni [kielégíteni] Kegyelmed szívét, elméjét kész vagyok, valamint egy igaz keresztény magyarhoz és hazafiához illik, elhivén azt, képtelent tőlem nem is kéván semmit.
Reménségem olyan van ez állapotokban, Kegyelmed mindeneket urunkkal őnagyságával [II. Rákóczi Györggyel] való correspondentiából [megegyezésből] cseleküdett, s talán őnagysága is nem felejtette el Kegyelmeddel arról is valamit végezni, hogy Isten elrekesztvén őnagyságától az mi szabadításunkra való mediumokat [eszközöket], Kegyelmed igyekezné suppleálni [pótolni], nem értvén ide úgy az valami újabb summa ígíretinek auctióját [növelését], mint az egyéb mediumokat, mert az rettenetes romlás és taxa [adó], tudom jól, Kegyelmedet és az hazát mennyire bocsátják.”

Lónyay Annához írt levelében – 1659 elején (február 7-én) így írt:

„Édes kedves húgom, mind leveleit Kegyelmednek, két rendbélieket, elvöttem szívemnek vigasztalódásával, egészségben éltét mind azokból, s mind Szigethi uram szavaiból örömmel értvén, mind pedig felőlem való szorgalmatoskodását jámbor szolgájának látásomra küldésének rendelése felől hallván; ki ha elfáradott volna nyavalyás életem látására, igen akartam volna. Ezeket, édes kedves húgom, én elégségesképpen sem megköszönni, sem meghálálni nem tudhatom, hanem az igaz szeretetet, tökéletességet és az jótéteményt is rendelt s parancsolt Isten azokkal az jókkal, az hol és kikkel kívánja, jutalmaztassa meg Kegyelmednek. Nékem is pedig, ha az jó Isten életben szabadulásomat adja, higgye el azt, hogy hasonló tökéletes szívből származott szeretettel igyekezem visszafizetni.

Írtam novemberben és decemberben is Kegyelmednek, kit nem mulathattam ugyan el, de egyébiránt nehezen cseleküdtem, nem írhatván egyebet búsulására lehető akkori állapotomnál, melyet nem nevelni, sőt bizony vérem hullásával, vagy ha azzal azt szerezhetném, életem fogyásával is inkább távoztatni kívánnám. Nem tudom, juthattak-é kezéhez, nem-é.

Mostani nyavalyás állapotom felől is pedig írhatom Kegyelmednek, én mégis egészséges életben nyomorgok, és ha újabb akadály esmét nem gördülne, kiváltképpen csendesedvén az erdélyi háborúk is, úgy látszanék, hogy most egyszer esmét közel hozta volna Isten szabadításának határát, melyről minémű szokások szerént való esküvéseket töttek az nemzetbéliek, és micsoda eszközök s alkalmatosságok kévántassanak szabadulásomnak módjához, Szigethi uram által megérti Kegyelmed. Úgy áldjon meg Istenem, hogy ha csak azon állott volna, az mint netalán némelyek vélekedtenek is, nem magam szabadságom, hanem egyedül Kegyelmed búsulásinak enyhétése, gonoszakaróinknak kedvek nem töltése s Kegyelmeddel együtt lehetésemért örömmel adtam volna ki régen minden értékemet. Kegyelmedet azért szeretettel intem, mégis várja csendes lélekkel és békétlenség nékül Istennek rendelését, Szigethi uram előtt izenetimnek pedig hitelt adván, higgyen és tartson engem koporsómig változás nékül igaz szeretetbéli atyjafiának. Ezek után az Úristen éltesse és vigasztalja Kegyelmedet. 1659. 7. Februarii, Kaloda nevű Sidó várban.

Kegyelmed rab atyjafia,
Kemény János”

 Lónyay-család címere

 lásd. Kemény János Barcsay Ákoshoz. (1658. október – november). In: Régi magyar levelestár II. szerk. Tolnai Gábor és Hargittay Emil. Bp. 1981. 193. sz.

http://mek.oszk.hu/06200/06208/html/rml5193.htm