„Ezek a folyón való átkelések voltak a keresztények szenvedéseinek leghitelesebb színterei, mert aki fáradságában vagy fájdalmában eleresztette a lófarkát, az ott veszett a vízben,…”

Tatárok kezéből – török rabságban.
Átkelés a folyón.

1683. június 2-án esett a portyázó tatár-török előhadak kezébe a fiatal – 25 esztendő – olasz gróf, a császári hadsereg katonája, Marsigli…

Luigi Ferdinando Marsigli (vagy másutt így: Marsili) a Rába vonalát védő csapatokhoz volt beosztva – mint erről már megemlékeztünk volt. Feladatul kapta a Hanság, valamint a Rába és Rábca folyásának és Győr erődítményének felmérését. Jelentést is tett feletteseinek… azonban a sors váratlan – de háborúban nem szokatlan fordulatot hozott az életében.

Noha Kara Musztafa pasa nagyvezír oszmán-török ármádiájának főerői még csak Belgrád térségében járhattak, parancsára a hódoltsági török hadak, a hadjáratra rendelt vazallus tatárok (s tegyük hozzá a Felvidéken Thököly kurucai éppen így) megkezdték a támadásokat és portyázásokat, terrorizáló pusztításokat a királyi Magyarország vékonyka területe ellen – sőt már ekkor be-betörtek Ausztriába és Morvaországba is.

Egy ilyen portyázó tatár-török csapat fogságába esett – a nevezett napon – a fiatal olasz gróf is. Azon az éjszakán felderítésre ment ki Marsigli egy kisebb csapattal és az ellenséges túlerőbe botlottak – menekülésüket most azok a vizek és ingoványok, mocsarak nehezítették, amelytől pont azt várták, hogy az ellenség gyors előrenyomulását fogják meggátolni. Marsigli minderről később így írt: „Míg az ember a helyes utat keresi, körös-körül a víz fogságában találja magát, és csak élete kockáztatása árán tud kivergődni belőle.”

Marsigli török vagy tatár nyilaktól megsebesült – ahogy ő írta csak „Allah sugallatára” hagyták életben. Minden ruhájától megfosztották, s rongyokba bújtatták. Az ifjú olasz iskolai tanulmányai során megismerkedett az anatómiával és tanult valamennyi orvostudományt is, itt is tudta, hogy sebeit fertőtleníteni kell; feltüzesített kövekkel égette ki azokat, hogy az állandó vérzést és üszkösödést valahogy megelőzze. Úgy tűnik sikerrel járt…
Ez csak az első megpróbáltatás volt. Hamarosan következett a sorjában mind: a foglyok keserves sorsa.
Marsigli maga is leábrázolta és magyarázta későbbi munkájában mindazt – ami vele és sorstársaival akkor megtörtént.

„Úszva átkelés, amit a tatárok hajtottak végre a Fertő-tó és a Rábaköz közti mély csatornában, ahol magát a szerzőt is rabszolgaként hurcolták magukkal (Marsigli művében használja az egyes szám harmadik személyű elbeszélő narrativát is, akárcsak az antik elődök). Ebből a helyzetből jól látható az a barbár módszer, ahogy a tatárok a zsákmányolt élelmiszereket, rabszolgákat és lovakat szállították. Lovaik hátán úsztattak át a vízen és így tartották szárazon fegyvereiket.
Az átkelés részei: két, a vízparton talált kis halászbárkán, az A.A.-val jelzett rajz szerint a nőket és a gyermekeket vitték át a túlsó partra, míg az innenső parton néhány tatár őrizete mellett további nők (B.B.-vel jelölve) várakoztak arra, hogy átvigyék őket. Az átkelés egy másik szakasza látható a C.C. jelű rajzon, ahol a tatárok mindegyike egy felhúzott lábakkal a lófarkához kötözött rabszolgát vezetett (ilyen módon hurcoltak magukkal engem is), ők maguk pedig egy szál ingben fütyülve és ordibálva keltek át a D-vel jelzett partszakaszról, ahol további rabszolgák várakoztak. A túlsó, E-vel jelölt partoldalon a tatárok ismét lóra kaptak, s megkötözve vezették tovább a szegény rabokat. Az F-fel jelölt harmadik fajta átkelést azok a tatárok hajtották végre, akik mocsári nádból készült, vízen úszó nyalábokat kötöztek lovaik farkához, s arra helyezték fegyvereiket, öltözetüket, amelyet így szárazon tudtak átvinni a túlsó partra. A G.G.-vel jelölt partoldalon nagy mennyiségben láthatók ezek a vesszőnyalábok, amelyeket azoknak készítettek oda segítségül, akiknek szükségük volt rá, s akik azokat összekötözve, a fent leírt módon használták. A negyedik féle (H.H. jelű) átkelés az élelmiszer és a lovak szállítását ábrázolja. Néhány tatár úszva, kezében korbáccsal, hangos kiáltásokkal és ordítozással igyekezett a víz ellenében átjutni, mert azon a ponton volt legszélesebb és legmélyebb a Tisza (sic – azaz itt valami nyomdahiba lehetett az eredeti olasz iratban, mert egyértelmű, hogy itt a Rábáról /esetleg a Duna egyik ágáról/ volt szó), de a sodrás éppen ezért elhanyagolható volt. A tatárok mindig nyereg nélkül úsztatnak át, a ló hátára és farára támaszkodva, sörényébe kapaszkodva, de erre a célra néha kötelet használnak. (…).

Másutt is megemlékezik Marsigli az átkelésről – pontosan képét adva az átélteknek: „Ugyanilyen vesszőnyalábok segítségével viszik át foglyaikat a vízen: a nyalábokat a fogoly vállára kötözik, és arra kényszerítik őket, hogy kapaszkodjanak mind két kezükkel a lófarkába és hátracsapott lábaiba (itt számomra nem egészen világos kinek a lábaiba – biztosan nem az úszó állat lábaiba, talán a tatár lábába?). Nekem személy szerint négyszer kellett így átkelnem a Fertő-tó csatornáin, ott ahol a Rábca folyó keletkezik (…) de súlyos sebesüléseim ellenére még a vesszőnyalábok sem álltak rendelkezésemre. Ezek a folyón való átkelések voltak a keresztények szenvedéseinek leghitelesebb színterei, mert aki fáradságában vagy fájdalmában eleresztette a lófarkát, az ott veszett a vízben, aki pedig nem volt hajlandó kitenni magát a veszélynek és nem engedelmeskedett a tatároknak, azt ott a parton képesek voltak puszta kardjukkal lefejezni. Mindennek ellenére igazán csodálatra méltó a tatárok ügyessége és az e téren szerzett tapasztalatuk, ahogyan az ostort a vízben való átkelésnél használják, hiszen egy tatár lovas egymaga is képes egy ingben, lova hátán ülve, füttyentésekkel és ütlegekkel akár húsz lovat és egyéb állatot átúsztatni, s ettől még jobban kell tartanunk, mint szablyáiktól. (…).”

vö. Deák Antal András: A Duna fölfedezése. Bp. 2004. 14.
lásd. Luigi Ferdinandó Marsigli: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról. ford. F. Molnár Mónika. szerk. és sajtó alá rend. Csákváry Ferenc és Domonkos György. Bp. 2007. 151-153.