„Oddiljenje Szigetzko…”

Csak a horvátok voltak Szigetvár hősei…,

avagy Pavao Ritter Vitezović hőskölteménye a szigetiek harcáról (1684)

Az illírizmus születése? (1.)

Közismert, hogy az „illírizmus” a délszlávok egységét hirdette meg, amely eleinte kulturális (főként a XVIII. században), aztán kulturális-politikai (a XIX. században) s aztán már csak politikai mozgalomként volt jelentős – s így ért zsákutcába (az igen véres eseményekkel – Szarajevótól Szarajevóig, vagyis az első világháború kirobbanásától Jugoszlávia széteséséig és felbomlásáig) a XX. század folyamán.

Az illírizmus gyökerei azonban visszanyúlnak a XVII. századig. „Maga a délszláv egység eszméje is a XVII. századi Dubrovnik falai között keletkezett, hirdetői a költő Ivan Gundulić és a történész Mavro Orbini voltak. Nem szabad megfeledkeznünk a pánszláv eszme egyik első képviselőjéről, a szintén horvát származású Juraj Križanićról sem. Mindezeket az illírizmus hívei felfedezték. (Gundulić hősi eposzát, az Oszmánt a jeles horvát romantikus költő, az illír mozgalom tagja, Ivan Mažuranić egészítette ki és rendezte sajtó alá.)

Említettük már, hogy gróf Marsigli hadmérnök munkáját a horvát határvidék térképészeti rögzítésében a karlócai békekötés után 1699 és 1701 között Pavao Ritter Vitezović is segítette.

A horvát Pavao Ritter Vitezović (1652-1713) „A horvát irodalmi nyelv egyik legfontosabb egyesítője, költő, nyomdász, történetíró, a nagyhorvát állam megálmodója, enciklopédikus műveltségű értelmiségi…” – írta róla Bene Sándor irodalomtörténész. Hozzá tehetjük nem mellesleg a végvárakban és a török elleni felszabadító háborúkban is szolgáló vitéz is volt. Állítólag Szigetvár blokádjában is részt vett 1688-89-ben.

Előzőleg már kapcsolatba került a költő és hadvezér Zrínyi Miklós fiával, Zrínyi Ádámmal: „A horvát tudós sok évvel korábban (mármint a karlócai béke – 1699 – előtt) a Zrínyiek mellett kezdte karrierjét: a zágrábi Egyetemi Könyvtárban fennmaradtak Zrínyi Miklós fiához, Zrínyi Ádámhoz írott versei (összesen négy disztichonos elégia), s Zrínyi Ádám egyik leveléből tudjuk, hogy a költő pénzjutalmat is kapott a versekért. 1684-ben Vitezović hőskölteményt szerkesztett mecénása leghíresebb őséről, a Szigetvár török elleni védelmében hősi halált halt Zrínyi Miklósról (Oddliyenje Szigetzko, 1684) ezt azonban már csak a tematika rokonítja a költő Zrínyi Miklóssal. Zrínyi ugyanis a horvátok és magyarok közös hősiességéről írt, míg Vitezović koncepciója szerint Szigetvárnál kizárólag a horvátok áldozták életüket Pannónia megvédéséért. A későbbiekben Vitezović drasztikusan szakít a Zrínyiek politikai örökségével – ennek eredménye az a gesztus, amellyel Ráttkay György Zrínyi Miklósnak és Péternek ajánlott históriáját is tudatosan mellőzi, elhallgatja, szinte kiírtja a horvát történeti hagyományból.”

Pavao Vitezovich: Oddliyenje Szigetzko; Tuliko razlicsitom, kuliko necsujenom dosle Hervatske risme liptom spravlyeno. U Linau. 1684

vö. Sokcsevits Dénes: A horvátok története. https://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web...

 vö. Vjekoslav Klaić: Život i djela Pavla Rittera Vitezovića (1652-1713). Zagreb. 1914
Berlász Jenő: Pavao Ritter-Vitezović az illírizmus szülőatyja. (Magyar-horvát viszony a 17-18. század fordulóján. In: Századok. 1986. 943-1002.
Zrinka Blažević: Vitezovićeva Hrvatska između stvarnosti i utopije. Zagreb. 2002

 lásd. Bene Sándor: A Zrínyiek, egy család története. In: Zrínyiek a horvát és a magyar históriában. szerk. Bene Sándor és Hausner Gábor. Bp. 2007. 304-305.

Az illírizmus születése? (2.)

Szólnunk kell itt Juraj Križanićról, a nagyműveltségű tudós papról, aki mielőtt Moszkvában az orosz cár szolgálatába állt volna az 1640-es években, plébános volt a Csáktornya közelében fekvő Nedelišćen. Életrajzából e jeles horvát férfiú kitűnik, hogy noha lehetősége lett volna a Zrínyi-család szolgálatába állni, avagy a békés Itáliában, Bolognában tanárkodni, ő még sem ezt választotta, hanem igyekezett rávenni a messzi Moszkvában az orosz cárt, hogy álljon a török elleni háború élére és szabadítsa fel az oszmánok igájában nyögő délszláv népeket.

Főművében, a Politikai értekezés az uralkodásról című munkában szorgalmazza a szláv népek összefogását a török veszedelem ellen, ugyanakkor keményen ostorozza is, azokat, akiket e szövetkezésre szólít fel, felróva tunyaságukat és elmaradottságukat, hasonlóan Zrínyi Áfiumához. Nem állítható bizonyosan, hogy a mondott műveknek egymásra bármely hatása lett volna. A nagy szláv összefogásból ugyan semmi nem lett, de a Križanić által megfogalmazott politikai program hamarosan előkerült a későbbi történelem folyamán (tudjuk, hogy már Nagy Péter cár zászlajára tűzte azt az elképzelést, hogy a délszláv népek és a Balkán oszmánok alóli felszabadításának bajnokaként lépjen fel. Ez az orosz törekvés egészen a XIX. századig folyamatosan jelenvaló és hangsúlyos politika volt).

Juraj Križanić ekkor tehát nem járt sikerrel az orosz cárnál, sőt vallási vitákba keveredvén még szibériai száműzetésbe is került, onnan visszatérve azonban nem mondott le tervéről, hogy a török elleni harchoz egy hatalmas szláv uralkodót megnyerjen. Már meglehetősen idős volt, 68 esztendős, amikor 1683-ban Sobieski János lengyel király seregébe lépett, hogy részt vegyen a török elleni nagy háborúban: a Bécs felmentéséért vívott ütközetben esett el.
Bár Juraj Križanić példája nem általános, de mégis rámutat arra, hogy számos politikai gondolkodó fejében miféle tervek és elképzelések születtek a török elleni összefogás tekintetében. A horvátoknak és magyaroknak továbbra is kézenfekvőnek kínálkozott az egymással való bajtársi szellem megőrzése és a további kérlelhetetlen küzdelem a hódítók ellen. Amiként küzdöttek is együtt a felszabadító háborúban úgy 1686-ban Buda visszavívásánál, mint számos hadjáratban, akár a Dunántúlon, akár a Balkánon.

Ennek ellenére azonban azt látjuk, hogy a kivégzett Zrínyi Péter horvát bán unokájának, II. Rákóczi Ferencnek hívó szózatára már nem buzdulnak fel, s a Dráván túl elterülő földek nem sereglenek a szabadság kibontott zászlai alá. Ha kardot is kötöttek a horvátok, azt pontosan a Habsburgok mellett Rákóczi ellenében tették. Tudott, hogy Pálffy János horvát bán vezetésével számos fegyvertényben ki is vonták e fölkötött fegyverüket a horvátok és harcoltak a kurucokkal, nem csupán akkor mikor azok átlépve a Drávát betörtek Szlavóniába, de a dunántúli hadjáratban is, sőt később is. Elgondolkodtató, hogy mindez egy emberöltő fordultával miért változott így meg. Noha tudjuk, hogy Horvátország megnyerése Rákóczi számára létfontosságú kérdés volt, nem csupán a szélesen kitágítandó és kialakítandó konföderáció gondolata okán, de stratégiai okokból is, hiszen a Rákóczi-szabadságharc idején nem egyszer felmerült a szövetséges francia hadak partra szállásának gondolata Dalmáciában.

Mindennek a kudarcnak az okát még nem teljesen ismerjük. De a nagyobb és mélyebb összefüggések kibogozása nélkül is nem feledhetünk egy meglehetősen szégyenteljes tényt, tudniillik azt, hogy némely kuruc kapitányok csapataikkal maguk is éppen olyan fosztogató hordaként viselkedtek, mint a törökök vagy tatárok, s ennek ténye, az általuk tett dúlások, rablások és gyilkosságok elvágták a megegyezés lehetőségét. Közismerten ilyen volt az 1704-es dunántúli hadjáratban Sándor László és csapatának ámokfutása, akik Pécsett irgalmatlanul feldúlták. A rácok követei éppen ekkor kötöttek egyezséget a kuruc hadak parancsnokával, Károlyi Sándorral, akitől éppen hazafelé tartottak e követek, mikor a megegyezésről mit sem tudó kuruc csapat annak rendje és módja szerint kifosztotta őket. Károlyi súlyosan megrótta Sándor Lászlót e politikailag is mérhetetlen sok kárt okozó tettéért, vizsgálatot is indítottak ellen, de végül még sem marasztalták el, vagy büntették meg. S így a rablások és dúlások folytatódtak tovább: a végházakban és a marha-csempészetben már nagy hírnévre szertett Zana György katonáival átkelt a Dráván, s egészen Verőcéig fosztogatták és rabolták a vidéket. Olyan gazdag zsákmánnyal tértek vissza, hogy a katonák nem akartak harcolni az ellenséggel, hanem az értékes rabolt holmikkal hazafelé igyekeztek, így ez a közel 8-ezer fős hadoszlop teljesen szétzüllött, jóformán anélkül, hogy ellenséggel ütközött volna meg. Sajnos nem ez volt az egyedüli eset, s a megtorló akciók nem maradtak el, ahogyan nem sokára megérkezett az ellencsapás és a fegyelmezetlen seregeket kiverték a dunántúli "végzetes föld"-ről.

Nem állíthatjuk, hogy csak ezek az esetek tették lehetetlenné Rákóczinak azt a gondolatát, hogy mind Horvátországgal, mind a kiváltságolt rácokkal megegyezzen, de azt bizonyosan mondhatjuk, hogy a dúlások, rablások és a mérhetetlen erőszak, amelyet mindkét fél egymás kárára elkövetett, nem hogy a megegyezés lehetőségét nem segítette, de sokkal inkább táptalajt nyújtott a meglévő, és ezzel csak jobban mélyülő bizalmatlanságnak.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 lásd. Kovács Sándor Iván: Syrena és szobor. hn. én. 149.

"Horvátország irányába szintén aktív tevékenységet fejtettek ki a kurucok. Maga a fejedelem is fokozott figyelmet szentelt Horvátországnak. Már 1704. január 18-án külön kiáltványt intézett a horvát rendekhez, megmagyarázva a fölkelés céljait s csatlakozásra igyekezett rávenni őket. A kuruc mozgalom katonai és politikai helyzetét, valamint az udvarral esetleg folytatandó tárgyalásoknál pozícióit jelentősen javította volna a horvát rendek támogatása. Rákóczi felhívása azonban eredménytelen maradt. Sőt, amikor január 17-én Pálffy János lett az új horvát bán, nyilvánvalóvá vált, hogy a horvát nagybirtokosok és nemesek a Habsburgokat fogják támogatni. Valóban, Horvátország az 1704 tavaszán szervezett császári ellentámadás egyik fontos bázisa lett."

Bánkúti Imre: A kurucok első dunántúli hadjárata (1704. január-április). Bp. 1975. 71-74.