„Szigetvárt erősen zsákba szorították.”

1688. április 14-én kezdődött el a török uralom alatt álló Szigetvár hosszú blokádja…

Miután 1686-ban Buda felszabadulása után a török Hódoltság a dunántúli területeken (is) földmozgás erejű összeomlással maga alá temette a török uralmat, csak a legnagyobb és legerősebb várak állhattak ellent a keresztény haderőnek – amely nem engedve nyugalmat a vesztes török hódítóknak kemény csapásokkal igyekezett az egykori Magyar Királyság területéről kiszorítani őket.

Buda elfoglalása után a Dunántúlon – 1686-ban – már „csak” Székesfehérvár, Kanizsa és Szigetvár volt a török kezén – miközben a keresztény szövetségesek a Dráva mentén az eszéki hídnál néztek farkasszemet a nagyvezír hadaival.

Szigetvár elfoglalására – a meglepetés erejét kihasználva, Pécsről kiindulva többször kísérletet tettek a császáriak – azonban hamar beláthatóvá vált, hogy az erős várat elfoglalni csak nagy erejű tüzérség és nagyszámú hadak összevonásával foglalhatják el harcban.

A várat és őrségét – már előzőleg is – szisztematikusan igyekeztek elszigetelni a környezetétől, nem csupán a Török Birodalom távolabbi balkáni területeitől, hanem közvetlen környezetétől, a várat éltető „hátországától” is. Az erőfölény erre elegendő volt. A vár módszeres ostromára azonban nem; már 1686-ban sem vállalkozott rá, Bádeni Lajos őrgróf, s aztán 1688-ban sem volt rá lehetőség, hiszen a főerők ekkor már az ősi Nándorfehérvár (Belgrád) visszavívásához készülődtek volt.

Amikor 1688. április 14-én gróf Vecchi alezredes megkísérelte – az előző kísérletek nyomán – meglepetés szerűen lerohanni Szigetvárt kudarcot vallott - katonáit a vár ágyúi és a heves puska tűz elűzte a falak alól és a kapuktól. Belátta – és erre a Haditanács generálisai is rábólintottak –, hogy Szigetvárt a hosszabb, de kevesebb véráldozattal járó visszafoglalással, a blokád alkalmazásával foglalja vissza. Amikor a császári parancsnok a sikertelen támadások után a vár ágyúinak és tűzfegyvereinek biztonságos lőtávolán kívül vonta csapatait, maga is tudta, hogy egy hosszú „táborozásra” kell felkészülnie, de azt is, hogy az idő nekik dolgozik.

A szigeti város és vár blokád alá fogása a következő módon történt. A legbelső „gyűrű”-ben a nyugati oldalon csak egy nagy sánc, míg a keleti oldal felől, ahol a szárazföld kiterjedt és jóval közelebb terült el az erődítményhez, négy nagy sáncállás készült az megszálló keresztény csapatok védelmére és harcálláspontjaként. Ide mindenütt – német és magyar – gyalogságot helyeztek el. Sajnos a források a számokat nem adják meg.

Amit viszont pontosan tudunk, hogy az óváros keleti oldalán – attól keletre, körülbelül a mai város határnál a kaposvári (67-es mű út) és a dencsházai elágazásánál – épült ki a „Victor Leopoldus” sánc. Ez a „győzedelmes” császárról, I. Lipótról kapta a nevét, és benne egy századnyi – egészen pontosan 71 katona – állomásozott. Mögötte – kb. a mai Tűzoltólaktanya területén – állt a „Szent Gábor”-sánc, amely a hadművelet parancsnokáról az olasz származású Gabriel Vecchi nevére (is) utalhat; ebben 41 főnyi gyalogság állomásozott. Attól északkeleti irányba – kb. a mai Turbéki temető magasságában – egy újabb sánc állt, „Szűz Mária” nevű, melyben „egy kompánia”, gyalogos állt 81 fővel. Ettől északra, alig 300-350 méternyire – a volt Állami Gazdaság területén (megjegyzés: ma is jól láthatóan mesterségesen megemelt „magaslat”) – a „Szent József” állás, benne 89 főnyi gyalogság. A ennek biztosításául – ettől északabbra, de körülbelül hasonló távolságra – a következő sáncállás, a „Szent Károly” 160 főnyi katonasággal. Ezentúl már a külső „gyűrű” állásai voltak – nagyszámú lovassággal –, hogy a környék cirkálásával, és gyorsan mozgó járőrözéssel a blokádot biztosítsák az esetleges külső ellenséges hadmozdulatoktól (amelytől azonban a mondott okokból, vagyis hogy a török főerők Szigetvártól délre 250-300 kilométernyire álltak, s kisebb csoportosulásokra sem volt sok esély; lévén a török kézben lévő Kanizsa és Székesfehérvár is ugyanilyen szoros blokád alatt álltak).

A külső gyűrűben három nagy centrumban koncentrálták az erőket: az egyik nagyobb tábor a mai becefai kiserdő aljában, a későbbi Turbéki-kegytemplomtól kissé délkeleti irányba feküdt, 6 századnyi lovassággal, 550 katonával. A várostól délkeletre enyhe körív mentén – a mai dencsházai utat metszi ez a félkörív – egy-egy külső megerősített sánc épült ki; az egyikben négy, a másikban – amely az újváros déli határától feküdt délkeletre – három lovas „compánia” állomásozott.

A nyugati oldalon más volt a helyzet. Itt a várost és a várat határoló kiterjedtebb mocsár és tó felülete miatt elegendőnek gondolták egy nagyobb sánccal biztosítani a blokádot. Ez körülbelül a mai Malom és Kenyérgyár magasságában állhatott, vagy attól százegynéhány méterrel az óváros irányában. Itt „4 compánia” gyalogság a császári Thüngen-ezred (akik nem oly rég a véres budai ostromban is részt vettek) állt, s velük még egy bizonytalan számú magyar hajdúcsapat is. A korabeli források a blokádba közvetlenül részt vett keresztény katonaság számát, úgy 3.000 főre teszik.

A beazonosítás legjobb forrása az ún. Anguissola-féle térkép, vagy inkább helyszíni rajz, amelyben az olasz származású császári hadmérnök rögzítette a város és a vár, valamint az elhelyezkedő blokádban résztvevő és az erődítmény körül elhelyezett csapatok állását és helyzetét (1689).

Amikor ezt a szoros gyűrűt megvonták a város és a vár körül a császári hadvezetés még nem tudta, hogy milyen véderővel számolhat: 7.000 főre becsülték a védősereg létszámát (!), amely nyilvánvaló erős túlzás, még akkor is, ha beleszámolták a civil lakosságot, illetve azt, hogy tudták az elfoglalt dunántúli erődökből – pl. pontosan tudjuk, hogy Kaposvárról – számos muszlim menekülhetett ide. Azonban azt már nem tudjuk, hogy mennyien mentek tovább a balkáni területek felé.

Mindenesetre Szigetvár blokádja nagy jelentősséggel bírt és nagy figyelemre számított, amit mi sem jelez jobban, hogy a Haditanács akkori prominens főtisztje, a Nigrelli-ezred tulajdonosa, gróf Königsegg 1688. július 18-án maga is a szigeti ostromtáborba látogatott és megnyugvással jelentette a feletteseinek és az uralkodónak: „Szigetvárt erősen zsákba szorították.”

A védők elszántságát és kitartását jelzi, hogy az elkövetkező nagy éhínség és a téli hónapokban bekövetkező tüzelőhiány miatti tömeges fagyhalál ellenére is csak 1689 februárjában adták meg magukat. Kívülről senki nem kísérelt meg segítséget vinni neki, s valószínű, hogy ez a próbálkozás a jól szervezett ostromzáron – minden esetleges hősiesség ellenére is – összeomlott volna. A török Szigetvár sorsa ezzel megpecsételődött.

Sz. M.

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal