„aki hűséges mindhalálig, annak adom az élet koszorúját.”
(1689) - 1789
Szigeti „holdfogyatkozás”
-    avagy Szigetvár felszabadulása a török uralom alól (3.)

Dorfmeister István kupolafreskójáról a szigetvári Plébániatemplomban – Molnár Imre nyomán. És egy kis kiegészítés, és adalék arról, hogy mi is volt mindennek politikai „propaganda” üzenete…

A város főterén – a mai Zrínyi téren – álló római katolikus plébániatemplom kis túlzással egy „ezredévnyi” történet építészeti és művészeti „összefoglalása.” A premontrei rend középkori templomát a török hódoltság alatt muszlim dzsámivá alakították át (ez még akkor is így történt, ha egy-egy esetben a régi keresztény templom éppen maradt – itt pedig éppenséggel nem, mert a heves ostromban alaposan megrongálódhatott – azaz az 1566-os ostrom részeként, az Óvárosért folytatott véres küzdelemben). Az Ali pasa dzsámija nevet viselő muszlim templomot a város visszafoglalása után újólag keresztény templommá építették át (a XVIII. század folyamán). Már 1712-ben katolikus templommá szentelték, de csak a század utolsó negyedére fejeződött be barokk templommá való átépítése…

Molnár Imre „Tanár Úr” – hiszen erről a gyönyörű templomról és kupolafreskójáról is részletesen írt (ezt idézzük most itt fel) – arról szólt, hogy 1780-as években a „kalapos király”, II. József járt Szigetváron, s nagy tisztelője volt a hős Zrínyinek. Ő vetette fel és donátorként támogatta 300 arannyal, annak a freskónak az elkészítését, amelyen a város hősi múltja és felszabadulása elevenedik meg.

Véleményem szerint a dolog egy kicsivel több is ennél, mint a derék király „hazafias” gesztusa és uralkodói támogatás. II. József német-római császár, cseh, magyar és horvát király etc. – aki nem mellesleg soha sem koronáztatott meg a Szent Koronával – egyértelmű- politikai és propagandaüzenetet is rendelt azzal, mikor megbízta a neves mestert, Dorfmeister Istvánt a monumentális mű, a plébániatemplom kupolafreskójának megfestésével. De mi volt mindennek a hátterében, miért volt mindez „aktuális” – 1789-ben? Természetesen a nagypolitika állt ennek is hátterében. Történt ugyanis, hogy az Orosz Birodalom és a Habsburg Monarchia – Nagy Katalin cárnő és II. József császár szövetséget kötöttek egymással 1787 késő tavaszán az Oszmán-török Birodalom ellen.

Tudnunk kell, hogy az orosz-török fegyveres konfliktusok sorozata végig kísérte az egész XVIII. századot (sőt az elkövetkezőt is és vezetett el egészen addig, hogy a Török Birodalom  - az éppen száz esztendeje zajló – Nagy Háborúba a Központi Hatalmak mellett lépett be – de ezt most ne elemezzük!). A Habsburg Birodalom és az oszmán-török hatalom a XVIII. század folyamán többször is háborúba került egymással, s ennek utolsó állomása volt az, amikor 1788. február 9-én II. József császár hadat üzent a Portának…

Érdemes megemlíteni, hogy noha a török erejét, és a birodalmának fényét ekkor már alaposan megkopottnak ítélték meg, a császári seregek hadműveletei a déli határok mentén – és a román vajdaságok területén – nem nevezhetők könnyű hadműveleteknek. Még az is előfordult, hogy – hosszú évszázad óta először – oszmán-török seregek törtek be a Magyar Királyság területére. Végül a véres harcok – 1789. október 9-én – az egykori Nándorfehérvár, vagyis Belgrád elfoglalásával zárultak…

A szigetvári hősi harc (1566) és a város visszafoglalásának századik évfordulójának megünneplése és annak megörökítése tehát egy olyan politikai üzenetet, egy aktualitást is jelentett az alattvalók felé, amely egyfajta lelkesedést és küldetést volt hívatva felébreszteni a magyar rendek szívében és lelkében az „ősi ellenség”, a török ellen. Annál is inkább, mert mint tudjuk – s nem elsősorban ez a háborúság okozta – az uralkodó, II. József felvilágosult abszolutizmusa miatt igen csak ellenszenves volt a magyar nemesi nemzet, és tágabban a magyarországi rendek szemében.  Az éppen 100 esztendeje zajló megszabadulás a török uralom alól éppen egy mozgósító erőt kellett volna, hogy jelentsen az aktuális török háborúba (a magyar rendek a „katona megajánlást” is szabotálni igyekeztek)…

Hogy II. József elérte-e célját ezzel, az ebben az ma már mellékes. Mindenesetre Dorfmeister István festőművész alkotása nyomán egy csodálatos barokk freskó díszítette – a király adakozásának jóvoltából – a plébániatemplom kupoláját.

Itt most Molnár Imre művészettörténeti értelemben is kimerítő értekezését adjuk közre:
„A szigetvári Plébániatemplom kupolafreskója
II. József, a ’kalapos király’ nagy tisztelője volt  szigetvári Zrínyi Miklósnak. Mikor az 1780-as években Szigetváron járt, ő vetette fel a gondolatot, hogy a vár visszafoglalásának 100. évfordulójára örökítsék meg a város és a vár védőinek hősi halálát és a vár visszafoglalásának történetét. Erre a célra 300 arany koronát ajánlott fel. A megbízást a neves soproni művész, Dorfmeister István kapta meg. Ugyanekkor ajándékozta a császár a szigetvári Ali pasa dzsámijából kialakított katolikus barokk templomnak azt a 640 kg-os harangot, amelyet egy itt elásott és akkor megtalált régi harangnak az anyagából öntetett újjá. A szigetvári templom freskója Dorfmeister Istvánnak legnagyobb és legszebb alkotása. A freskó nagy részét történelmi események ábrázolása alkotja, amellyel a művész a nemzeti érzést erősíti, annak fontosságát hangsúlyozza, szinte egészen háttérbe szorítja a mű vallásos mondanivalóját.

A freskókép egy perspektivikusan festett látszatarchitektúrás keretalapon nyugszik. A festett gyámkövekre támaszkodó főpárkány szolgál a kép alapjául. A díszítés Dorfmeister tervei szerint készülhetett, de nem a művész munkája, feltehetően fiának a közreműködésével készült. A festett keretbe illesztve négy kronosztichonos táblát látunk, melyek Szigetvár történetének négy fontos dátumára emlékeztetnek:

A keleti oldalon: soLIManI zrInIqVe fatIs sUbDita /Szolimán és Zrínyi halálával esett el. A kiemelt betűk római számértékük összegzésében 1566-ot adnak./

A nyugati oldalon: sVb LVna hIs pLanXIt /Ezek szerint a félhold alatt nyögött 122 évig./

A déli oldalon: reVInDICata faMe IVre VeteI eXVLtaVerat /Az ősi jogon kiéheztetéssel visszanyerve örvendezett 1688-ban/

Az északi oldalon: hoDIe pICtVrIs eXornata oVans saeCVLUM serVat. /Ma festményekkel ékesítve ujjongva századfordulóját ünnepli./

A freskó két témát örökít meg: a keleti oldal Zrínyi és Szulejmán halálát, a vár elestét mutatja be, a nyugati oldal pedig a vár visszafoglalásának mozzanatait kissé bővebb terjedelemben.  A két különböző tartalmú részt a művész olyan szerencsésen komponálta össze, hogy köztük sem törést, sem zökkenést nem veszünk észre. Az egyik elválasztó elem egy oszlop, a másik a lovával együtt bukó török, aki estében is magasra tartja még a lófarkas zászlót. A festő Zrínyit az antik mitológia szerint Anteuszhoz hasonlítja. Marcona török harcosok emelik magasba, mert úgy vélik, hogy ha leér a lába a földre, attól új erőre kap, legyőzhetetlen. A hős már nem harcol, kardját és tekintetét a magasba emeli, mintegy az égtől várja hősiességének jutalmát. Bal kezével önkéntelenül egy török üstökébe markol. Mögötte egy magyar zászló látszik címerpajzzsal és kétfejű sassal. Zrínyi ruhája már XVIII. századbeli tiszti egyenruha, fehér díszruha aranyszegéllyel, sujtással és gombokkal. Bal vállán két nagy bojttal ellátott szolgálati öv van átvetve, övében a vár kulcsai függnek. Fején arany zsinórzatú tiszti föveg. Arca fiatalos, szakáll nélküli, dús bajuszt visel, haja vállára omlik. Mindez kétségtelenül bizonyítja, hogy Dorfmeister a hős Zrínyit összetévesztette a költő Zrínyivel.” -    avagy nagyon is tudatosan mosta össze a kettő Miklós – dédapa és dédunoka alakját, hiszen a szigeti hős ábrázolása igen ismert és elterjedt volt, azonban a „költő és hadvezérnek” titulált dédunoka, a törökellenes támadó háború jeles képviselőjeként, nagyon is beleillik abba a koncepcióba, amely a török elleni háborút, mint offenzívát aktuálisan (az 1788-89-ben) képviselheti.

„A Zrínyi körül csoportosuló törökök képe rendkívül tarka, változatos. Háttérben az ostrom alatt elhunyt Szulejmán szultán ravatalát látjuk egy nyitott sátorban. A ravatal perzsa szőnyegekkel van letakarva. A szultán ruhája pompás, halványsárga selyemből készült, derekán aranyöv, bal kezében jogar. A halott szultán felett zászlói és fegyverei függenek. Zrínyi alakjától balra már dúl a harc, a török sereg katonái öldökölve, feltartóztathatatlanul nyomulnak előre.

A lováról lezuhanó török harcos alakja már átvezet a másik témához. Még ugyan magasra tartja a lófarkas zászlót, de nehéz helyzetéből világos, hogy ez a zászló már nem sokáig maradhat Szigetvár falain. Míg az előző jelenetben a törökök ereje dominál, itt a magyarok fölénye érződik. A sárgásbarna bástyafal tövében egy édesanyát látunk, az egyház jelképét, akit gyermekei, a keresztény katonák oldoznak ki bilincseiből. A várfalra magyar vitézben a művész saját magát festette meg. Kísérője, egy ruhátlan férfi rabot, Hungáriát oldozza ki láncaiból. (A jelenet itt annyiban „sántít”, hogy Hungária allegóriája az ábrázolásokon szinte csaknem mindig női alak) A festő a fal melletti kőtömbön szignálta alkotását. A következő egységet a várból kivonuló, elkínzott arcú törökök alkotják, valamennyien abba az irányba néznek, amerre a magyar vitézek utasítják őket.

A várat visszafoglaló győztes hadvezér, Vecchi Gábor ezredes egy oszlophoz támaszkodik. Sisakja és kardja babérral van övezve. Bal lábával egy levágott török fejre tapos. Előtte a vár utolsó török parancsnoka, Hasszán bég borul térdre és adja át a vár kulcsait. Zöldeskék palástot, aranyozott turbánt, vörös nadrágot és sárga csizmát visel. Az előtérben látható kenyérrel telt kosár a kiéheztetésre, illetve annak megszűntére utal ugyanúgy, mint a törökülésben ülő fiúcska, aki nyers kukoricát majszol, továbbá a magyar vitézek, aki kenyeret nyújt az egyik éhező török katonának.

A barokk művészetnek kedvenc fogása az égi és a földi jelenetek összekapcsolása, amely itt is megfigyelhető. Szűz Mária a felszabadító vezér felett rózsaszínű felhők közt jelenik meg, karjait széttárja, az égbe tekint. Mozdulata és tekintete jelzi, hogy a Patrona Hungariae ismét védelmébe vette a nemzetet, Zrínyit és társait pedig a kupola közepén, a nyitott égboltban megjelenő Szentháromságnak ajánlja. Mária ruhája fehér, palástja tompa kék, fejét sárga csillagokból font glória fogja körül. A kupola centrumából kiemelkedik még egy pálmaágat tartó angyal alakja is. Teste szinte világít, zöld és bíbor színű leple tündöklik. Bal karján Zrínyire mutat, jobbjában a vértanúknak járó pálmaágat neki tartogatja.” – írta mindezt elemzésében Molnár „Tanár Úr”, mi pedig hozzátehetjük záró mondatként a szentírási igét: „aki hűséges mindhalálig, annak adom az élet koszorúját.” (Jelenések könyve, 2. 10.)

(Sz. M. )

A képen a freskó egyik jelenete a plébániatemplomból.

lásd. Molnár Imre válogatott írásai. szerk. Ravazdi László. Szigetvár. 2009. 125-128.