1699. január 26-án történt, hogy a délvidéki Karlócán a Szent Liga - köztük a Habsburg Birodalom - diplomatái megkötötték az Oszmán-török Birodalommal az 1683 óta zajló háborúskodást lezáró békeszerződést:

A zentai diadalt követően lényeges és alapvető változások álltak be. Bár a fanatikus II. Musztafa továbbra is arra utasította hadseregét, hogy a következő évre is készüljön fel egy Magyarország ellen indítandó hadjáratra, de a Török Birodalom erre a hatalmas erőfeszítésre már nem volt képes. Igaz a szultán 1698 nyarán nagy seregszemlét tartott ármádiája felett szárazföldön és tengeren egyaránt, mindez csupán erőfitogtatásnak bizonyult, s nem vonta magával a török hadigépezet beindítását. Ugyanakkor kétségtelen, hogy I. Lipót birodalma is nagyon kimerült, hiszen a felszabadító háború már tizenöt esztendeje folyt, s ráadásul a Habsburgoknak, nem csupán Keleten, de Nyugaton, a Rajna mellett is háborúzniuk kellett: ez az óriási kétfrontos harc pedig a Habsburg Birodalom minden anyagi és emberi tartalékát kifacsarta.

Így a törökkel való béke megkötése életbevágóan fontos lett Bécs számár is, és ehhez a kivívott győzelmek teremtette helyzet adott kiváló lehetőséget. Az angol uralkodó, III. Vilmos vállalta, hogy közvetít a Porta és a Szent Liga szövetséges hatalmai között. I. Lipót császár ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a szövetségi szerződésnek megfelelően a béketárgyalásokon ne csupán saját birodalma, de Velence, Lengyel- és Oroszország is részt vegyen. A szövetségesek hosszú tárgyalásokon egyeztettek, hogy miféle közös álláspontot képviseljenek a Török Birodalommal szemben, hiszen mind Velencének, mind Lengyel- és mind Oroszországnak mások voltak az alapvető érdekei (ez utóbbiak gyakran egymással is érdekellentétben álltak). Az orosz cár, I. Péter a béketárgyalások megkezdése előtt, még Bécsben is járt – inkognitóban –, hogy a Habsburg uralkodóval a közösen képviselt álláspontról egyeztessen.

A béketárgyalások 1698 szeptemberében kezdődtek a délvidéki Karlócán. Jelen voltak az osztrák követek mellett a velencei, lengyel és orosz diplomaták, valamint a török delegáció, a közvetítést az angolok és a hollandok vállalták. Magyarokat hiába keresnénk a magyar uralkodó, I. Lipót által delegált diplomáciai küldöttségben. Ez a magyarok – sokadik – durva arcul csapása volt a Habsburg kormányzat részéről, hiszen az 1681. évi pozsonyi országgyűlés határozataiban (IV. törvénycikk) kimondatott, hogy a magyarokkal együtt kell tárgyalni a törökkel kötendő békéről. Erre az esetre egy külön magyar tanács felállítását írták elő, s úgy rendelték, hogy ennek bevonásával kell az eljövendő békét megkötni, s ennek a feladata lesz, hogy a megkötött békét a magyar vármegyék felé közvetítse. Minderről azonban szó sem volt. Sőt! A császár megbízottja, az osztrák diplomáciai küldöttség vezetője, Wolfgang zu Öttingen gróf, titkos és udvari tanácsos volt, aki gyermekkorában együtt játszott ugyan a császárral, de soha addig sem diplomáciai ügyekkel, sem a török politikával nem foglalkozott, és még olaszul sem beszélt, noha a nemzetközi tárgyalás nyelve ez volt.

Hosszú tárgyalások után 1699. január 26-án megszületett a karlócai békeokmány. A szerződés húsz cikkelyből állott, amelyből érdemes itt felidéznünk némelyiket:

-    az első cikkely arról rendelkezett, hogy Erdély a régi történeti határai között marad, tehát nem csatolják vissza Magyarországhoz, miként a középkori Magyar Királyság története folyamán mindig annak szerves része volt;

-    a második cikk arról szólt, hogy a Temesközt, Temesvár központtal a török megtarthatja;

-    az ötödik cikkely a szövevényes horvát határvidék helyzetét rendezte, amely szintén nagyon fontos volt, hiszen – láttuk – a török támadások egyik kiemelt célpontja mindig ez a terület volt;

-    hatodikként kimondták a megvont határok sérthetetlenségét;

-    hetedszerre pedig arról döntöttek, hogy a végvárakat a szerződő felek megszorítások nélkül javíthatják és építhetik, újakat azonban nem emelhetnek;

-    a nyolcadik cikkely arról szólt, hogy az ellenséges beütésre és rablásra szigorú büntetés vár;

-    miként a kilencedik cikkely is a "szabad hajdúk" és a "pribékek" tartása ellen szólt, megegyeztek, hogy a jövőben nem nyújtanak menedéket a pártütőknek;

-    a tizedik cikkben Thököly Imre és híveinek a magyar határoktól messze, az Oszmán Birodalom valamely távoli, belső tartományában való elhelyezéséről döntöttek;

-    és végül a huszadik cikkely arról rendelkezett, hogy ezt a békét a szerződő felek 25 esztendőre kötötték meg, de bár mely időben megegyezéssel meghosszabbítható.

A karlócai béke nem csak az 1683 óta tartó véres felszabadító háború végét jelentette, de pontot tett arra a történelmi korszakara, amelyet "török világ"-nak neveztünk, s amely 1526-ban a mohácsi vésszel kezdődött Magyarország történetében.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat.

Éppen ezért érdemes, most mintegy rövid számvetést készítenünk, hogy pontos képet kapjunk milyen is volt az ország állapota a XVII-XVIII. század fordulóján.

A történeti statisztika becslése szerint Magyarország népessége a török hódítást korát megelőzően, Hunyadi Mátyás király halálát (1490) követő időszakban, 4 millió fő körül lehetett (mint a korabeli Angliáé). Két évszázad múltával azt látjuk, hogy ez a népesség szám nemhogy növekedett volna, de nagyon is elképzelhető, hogy 3,5 millió főre csökkent, miközben a nyugat-európai régió népessége éppenséggel megduplázódott, vagy éppen megtriplázódott. Tudjuk, hogy mindez a törökkel való szakadatlan küzdelemnek és a háborús idők "áldásainak" volt keserves hozadéka.

Nem csupán a nagy hadjáratok csapásai, és nem is csak a "kisháború", a végvári küzdelmek állandó mozgásai, hanem az ebben az időben egyáltalán nem szokatlan, sőt évente vissza-visszatérő járványok pusztításai, az éhínség és más természeti csapások is gyötörték a kor emberét, mint kivédhetetlen "égi büntetés." Kétségtelen azonban, hogy mindezek alfája és omegája a szüntelen háborúskodás okozta létbizonytalanságnak, kiszámíthatatlan életnek volt köszönhető, amely nem a határon, de valóságosan az ország belsejében zajlott.

Amikor a XVII. század végi Magyarország településeinek állapotára és népességére tekintünk a forrásokból igen szomorú kép tárul elénk. Más és más volt a kép az egyes területek között, de a nagy hadjáratok irányában szinte teljes volt a pusztítás. A háború sújtotta vidékek falvainak népe, ha tehette elfutott a vész elől, s ez volt a szerencsésebb eset, mert így kevéske vagyonát ugyan elveszthette, de legalább puszta élete megmaradt: a menekülők észak felé a hegyvidékek felé és a biztonságosabbnak tűnő városokba igyekeztek. Az elhúzódó hadakozás még azt is meggátolta, hogy az elpusztított kulturtáj hamarosan újra benépesüljön, így az egykor megművelt vidéket visszahódította a természet, a szántóföldeket és legelőket felverte a gyom és a gaz, cserjések és bozótosok borították el. Így volt ez például a Dél-Dunántúl egy jelentős részén.

"A gyakori hadiesemények erősen megfogyasztották a lakosságot, pusztították a termelési eszközeiket. Vitathatlanul kedvezőtlenebb körülmények között éltek, mint az útvonaltól távolabb eső szomszédaik."

Különösen nagy volt a pusztítás Buda környékén, valamint Tolna, Baranya, de még Somogy vármegyében is. Itt már 1695-ben összeírás készült számos községről, feljegyezve a családok számát, a régieket és az új, bevándorló családokat egyaránt, ezentúl a termőföldek nagyságát és az állatállományt.

Már a felszabadító háborúkat megelőzően is tragikus képet láthatott az erre tévedt vándor, s még a "török világ" elmúltával is gyakran ilyen leírásokkal találkozunk.

"Amikor egy angol utazó 1669-1670-ben Bécstől Belgrádig 400 mérföldön folytonosan meg nem szűnő pusztán utazik, amelyet csak itt-ott szakít meg cserje vagy silány erdő. Szekere – kivált az Alföldön – hosszú mérföldeken át úttalan füves terepen haladt. Savoyai Jenő herceg, aki jól ismerte a Duna-Tisza közét, 1717-ben egy angol hölgyet azzal akart lebeszélni a Magyarországon való átutazásról, hogy Buda és Eszék között egyetlen házat sem fog találni."

Még a pusztulásban is voltak azonban fokozatok, mert míg Baranyát kétségtelenül keresztül-kasul dúlták a hadak, mégis sűrű lakosságú megyének számított a dél-alföldi régióhoz, Szerémséghez, Bács-Bodroghoz, vagy Békés vármegyéhez képest. Itt valósággal letarolt és teljesen kiirtott vidék maradt a harcok után.

"Kétségtelen tényként állapíthatjuk meg a legújabb kutatási eredmények nyomán, hogy a török uralom alá jutott Magyarország népességének állandó és fokozatos pusztulása végső soron a magyarság csökkenését okozta, melynek logikus következménye az ország etnikai képének megváltozása lett. Már a XVII. század során megindult a szomszédos horvát, szerb és román népek betelepedése az országba. Ez a folyamat részben spontán, részben pedig szervezetten folyt, mint például a szerbek esetében. Az idegen ajkúak, elsősorban a németek betelepítése a XVIII. században már nem csak állami, de földesúri szervezésben is zajlott, ilyen módon iparkodtak kipótolni, feltölteni a török hódoltságból eredő súlyos vérveszteséget."

Mindezeket tekintetbe véve kijelenthetjük, hogy későbbi – modernkori nemzeti tragédiánk egyik legnagyobbika – Trianon gyökerei részben e korszakig nyúlnak vissza.

Lényeges kihangsúlyozni, "hogy nem maga a török uralom, hanem a hozzátartozó hadakozás okozta a pusztulást", tehát mindaz, amely az ország frontvonallá válásával több, mint másfélszáz esztendőn keresztül állandósult. (És mindez majd a Rákóczi-szabadságharc alatt is folytatódott…)

Mintha azonban mindez nem lett volna elég, a Habsburg-kormányzat, kezdve az uralkodótól, legmagasabb minisztereiig, és tanácsosaiig, a magas rangú katonai vezetőkön keresztül – néhány kivételtől eltekintve – úgy néztek az felszabadított ország népére, mint alávetettekre, mint meghódítottakra.

A Habsburg abszolutizmus kormányzati rendszere mindig kibékíthetetlen ellentétben volt a magyar rendi szabadságjogokkal. Már I. Lipót hatalomra kerülése után nyilvánvaló lett, hogy a császár, mint magyar király a magyar rendiség megzabolázására készül, éppen ezért tűrte nehezen például Zrínyi Miklós önálló "magyar nemzeti" politizálását, külpolitikai kapcsolatrendszerének kiépítését. Kapóra jött számára Zrínyi tragikus halála, s a Wesselényi-féle rendi szervezkedés letörésével megindíthatta a nyílt harcot az egész magyar társadalom ellen az abszolutista rendszer kiépítéséért.

A neves tábornok, a magyargyűlöletéről is nevezetes Raymondo Montecuccoli egy emlékiratban fejtette ki terveit az uralkodónak, hogy miként kell a magyarokat uralma alá hajtania. Véleménye szerint az antik római példák nyomán kell elindulni, a francia háborúból visszatérő veteránokat Magyarországon kell letelepíteni szétosztva közöttük az elkobzott és elhagyott földeket. Montecuccoli unokaöccse, Antonio Caraffa, aki szintén féktelen magyargyűlöletével írta be magát a históriába, alaposan bebizonyította mind eperjesi működésével, mind kegyetlen rekvirálásaival.

Egy másik olasz, Fra Angelo Gabrieli, Tüzes Gábor, az ügyes szerzetes fegyvermester, aki a felszabadító háborúk során számos akcióban – különösen Buda 1686-os ostromakor – kitűnt furfangos robbanószerkezeteivel és bombáival, maga is kifejezte ellenszenvét a magyarok iránt; arról írt, hogy ezt a kegyetlen és vad népet csak erőszakkal lehet megfékezni, legalább 45-ezer főnyi császári katonaság állomásoztatását tartotta ehhez szükségesnek, s azt, hogy a magyarokat teljesen lefegyverezzék.