"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”

Baranyát és Somogyot „vigyázó-figyelő” Szigetvár.

1707 tavaszán – április és május folyamán – felélénkültek a kurucok és labancok közötti küzdelmek a Dél-Dunántúlon. Az itteni császári erők erős bástyájának számított a „labanc” Szigetvár – s ennek volt nem is csekély pozitív hozadéka is (legalábbis az itt élő szűkebb pátria biztonsága tekintetében)…

1707-ben az általános hadi helyzet meghatározó eseménye volt, hogy Rabutin generális az erdélyi császári hadakkal „kijött” Magyarországra, s a bécsi Haditanács elképzelése szerint a nyugat felől előrenyomuló Heisterrel együttesen operálva kellett volna erőt venniük a kurucokon. Hogy Rabutin – viszonylag csekély erejével – keresztül masírozhatott „bántatlanul” Magyarország területén az már sok mindent elárul a kuruc katonai felső vezetés tehetetlenségéről. Mégis a császáriak terve kudarccal végződött. A stratégiai fontosságú dunántúli területek – „a végzetes föld” – megtartása is fontos volt a kurucok számára, így II. Rákóczi Ferenc „Vak Bottyán”-nak adta parancsba, hogy minden áron tartsa e területet. Ilyetén választása arra a kuruc főtisztre esett, akinek – az előző próbálkozások, Forgách Simon és Károlyi Sándor sikertelen akciói után – 1705-ben sikerült ellenőrzése alá vonni a Dunántúlt.

Bottyán a dunántúli terület védelmébe a déli régiókra is kirendelt egy-egy csapatot; Sellyey Gergely és Domonkos Ferenc kapitányokat a Sió mentére. Azonban Rabutin nem a déli régió felé, hanem éppen a Balaton-felvidék irányába haladt tovább… Azonban így a kuruc védelemnek a dél-dunántúli régió, elsősorban is Somogy és Zala vármegye, mint biztos „hátország” szolgált – elsősorban élelmiszer és takarmány utánpótlással.

Éppen ennek a biztonságos kuruc „hátország” zavarására két lehetősége volt a császári hadvezetésnek: a labanc „rácok” újabb bevetése, illetve a szigetvári erős császári őrség harci aktivitásának fokozása. Hogy mindezt megelőzzék a kurucok, jelentős erőt különítettek ki ide is. 1704 áprilisi jelentésében (a Haditanács elnökének, Savoyai Jenő hercegnek) írta az eszéki császári erőd parancsnoka, van der Lancken ezredes, hogy a kurucok 15 zászlóval és két ágyúval kijöttek Szigetvár és Pécs közé, a nevezetes Béri Balogh Ádám parancsnokságával. A vitéz kuruc dandárnok – ezreskapitány (később brigadéros) sikerrel végre is hajtotta a kitűzött célt (már előzőleg Rabutin útját zavarta), s a dél-dunántúli labancok hadmozdulatait megelőzte: a rácokat visszavetette és átkergette őket a Dráván – sőt portyázói a délvidéki erős Pétervárad környékét is felbolygatták, ezt követően pedig nyugodtan visszavonult Somogy vármegye biztosítására. Innen Béri Baloghot Bottyán János magához rendelte a dunántúli kuruc főerőkhöz.

Május folyamán a híres-hírhedt Zana Györgynek és Sándor László kuruc kapitányoknak volt a feladata, hogy mind át Szlavónia, mind Eszék, mind pedig itt Szigetvár császári erőire figyeljenek. A két „hétpróbás” kuruc tiszt hírhedtsége „rabló hajlandóságukból” eredt – nevükhöz kapcsolódik Pécs felprédálása 1704 kora telén, s a szlavón területek megdúlása is. Ezen időszakban is alaposan ólálkodtak Szigetvár környékén – de az erős Szigetvárra rátámadni nem mertek. Lehet, hogy éppen két esztendővel korábbi kudarcuk miatt (akkor 1705 februárjában csapataikkal a külvárost rohanták meg és azt lángba is borították, bár a szigeti császári őrség hamar visszaverte őket). Már most erre nem került sor. Ez tehát mindenképpen pozitív hozadék.

Az erős császári őrség jelenléte azonban nem csupán az ellenséges kurucoktól óvhatta meg Szigetvár városát, hanem a „baráti” rácoktól is. A labanc rácok ugyanis félelmetes „rácjárásaikkal” – amelyek kegyetlen dúlást, pusztítást, gyilkosságot, erőszakot és rablást jelentettek – már alaposan végig cirkálták, kóborolták a dunántúli területeket is, nem néztek se Istent, se embert, se ellent, se barátot, mindenütt egyforma kegyetlenséggel és latorsággal pusztítottak.

Valójában már 1703 őszén – még a kurucok dunántúli megjelenése előtt – megkezdődött a rácjárás. A szorult helyzetben lévő Udvari Haditanács ugyanis a határőrvidéki és szlavóniai rácokat mind a felvidéki területeken küzdő császári csapatok segítségére rendelte. A segítség nem érkezett meg időben, a császáriak ott vereséget szenvedtek, a szerb martalóc csapatok pedig keresztül-kasul kóboroltak a Dunántúlon. "Ezek az összességükben kb. 2-3000 főből álló hordák raboltak, fosztogattak, gyilkoltak, erőszakoskodtak. A közbiztonságnak ez a katasztrofális megromlása a másik magyarázata annak, hogy senki sem merte elhagyni faluját, városát, kúriáját és családját a rác veszélynek kitéve hátrahagyni."

Azok, kik a hódoltsági török időkben az oszmánok alatt katonáskodtak, most ott folytatták, ahol akkor abba hagyták. A császári szolgálatba szegődött rácok kiváltságoltak lettek a katonai szolgálataikért, semmiféle megyei rendtartás alá nem tartoztak. Bár Rákóczi már az első esztendőben, számos pátensben szólította fel őket a felkeléshez való csatlakozásra, sőt hajdúszabadságot ígért nekik, ennek ellenére ők sem álltak zászlai alá, sőt valóságosan a legvadabb ellenségei voltak a magyaroknak. A Habsburg-kormányzat nem habozott, hogy egymásnak ugrassza a magyarokat és szerbeket. A rácok között olyan híreket terjesztettek, hogy Rákóczi katonái mind a kiirtásukra törekednek: valamint, hogy a magyarok mind esküszegők és elpusztítanak nem csak minden németet, de minden szerbet is. Elkeseredett, igen véres és kegyetlen háború bontakozott ki a rácok és a kurucok között.

Szomorú, de igaz tények, hogy a Rákóczi-szabadságharc rácjárásai gyakran azokat a településeket pusztították el végérvényesen, amelyek a hosszú török Hódoltságot is átvészelték. Így pusztítottak el Somogyban, a Kapos folyócska mentén ötven falut, de 1704-ben kegyetlenül feldúlták Pécset, Siklóst, de még Kaposvár is áldozatul esett. A rácok bátran szembeszálltak a fegyveresekkel is, de igazán akkor pusztíthattak – ezt olvashatjuk ki számos dokumentumból – ha semmilyen fegyveres ellenállásra nem kellett számítaniuk. A fegyverforgató erőben és korban lévő férfiakat irgalom nélkül lemészárolták, míg az asszonyokat és gyerekeket magukkal hurcolták, hogy a törököknek eladhassák őket. Ezeket a fosztogatásokat és rablásokat semmiféle katonai terv nem indokolta, nem is volt ezeknek a hordáknak semmilyen katonai fegyelme vagy rendtartása. Csak a terror, a prédálás és a bosszúállás vezérelte őket. Kollareck János császári tisztviselő emlékirataiban számolt be arról, hogy miféle dühöngéssel fosztogattak és dúltak a rácok a – nem sokkal előbb kurucok által gyötört – Pécset. 1704. április 24-én, Eszéken keltezett írásában olvasható, hogy a kegyetlenségük különösen dühöngött a katolikus papok, apácák és szerzetesek ellen, valamint, hogy milyen megszállottan fosztogatták a templomokat. Ebből azonban bonyodalom támadt – olvashatjuk Kollarecknél –, aki nagyon életteljesen számolt be mind erről, mivel a "szent egyházak" fosztogatása miatt viszálykodás támadt a seregben szolgáló katolikus és ortodox rácok között. Egy főtisztjük, bizonyos Saecula főkapitány, mikor meglátta a templomok gyalázatos kifosztását és a papok legyilkolását, dühösen megfenyegette emígy "vitézkedő" embereit, hogy "mindegy szálig levagdalja őket"; felrótta nekik, hogy miért nem a kurucokkal csatáznak, majd a pusztítástól – ez a hadakban már vélhetően sokszor forgott, és sokat látott, tapasztalt ember – maga is megiszonyodva kijelenti: "Ha igazán jó katonák lennétek, akkor ezt nem lett volna szabad megtennetek!"

A pécsi püspökség adataiból kiderül, hogy Mohácson 50 embert, magyarokat és sokácokat, Siklóson 196 magyart, Vörösmarton 11 katolikus rácot, Szentlőrincen 34 magyar és horvátot öltek meg, zömükben védtelen embereket: papokat, bírákat, asszonyokat és gyermekeket sem kíméltek. Ilyen dúlást láttunk az alföldi régióban, miként Kecskemét gazdag mezővárosa, amely a Hódoltság alatt, mint szultáni birtok megmenekült a török-tatár pusztítástól, most a rácok kóborlásaitól rettegett.

(Nem csak itt, de az ország más részén is volt „rácjárás”: a leggyászosabb és legnevezetesebb 1707 áprilisában a "vad rácok" ráütöttek Kecskemétre és kirabolták, majd felégették azt. Egy kora hajnali órában 2000 lovas és 1000 gyalogos rác lepte meg az alvó mezővárost; mire a segítség megérkezett a támadók eltűntek, számos foglyot és gazdag zsákmányt – több mint 100-ezer aranyforint értékben – hurcoltak magukkal, valamint közel másfél száz ártatlan és fegyvertelen embert gyilkoltak meg.)

(Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat)

Azzal, hogy a kuruc Béri Balogh Ádám visszaűzte őket 1707 tavaszán, s aztán ugyanezen év nyarának végén az újra mozgolódó erőiket megmentette Somogyot ettől a pusztítástól. De egyszersmind a „labanc” Szigetvár városának „szövetséges” rácoktól való biztonságára is csak az volt a biztos garancia, hogy itt erős császári őrség állomásozott.

Sz. M.

A fotót 2010. júniusában készítettem volt.

 Sugár István: Szigetvár és viadala. Bp. 1976. 207.
Bánkúti Imre: A kurucok első dunántúli hadjárata (1704. január-április). Bp. 1975. 29.
Amikor a Pécsett kirabló rácokat a császári katonák Eszéknél feltartoztatják, hogy a katolikus templomokból elrabolt kincseket visszavegyék, akkor 350 asszonyt és gyermeket is kiszabadítanak a fogságból, akiket amazok a Balkánra hajtottak. Vö. Andrásfalvy Bertalan: Délkelet-Dunántúl népeinek sorsa a Rákóczi-szabadságharc idején. In: A Rákóczi-kori kutatások újabb eredményei. Tudományos konferencián elhangzott előadások, Pécsett 1974. Márc. 22-23. Szerk. T. Mérey Klára és Péczely László. Pécs. 1974. 89.
lásd. Kollareck János emlékiratai. In: Rákóczi Tükör I. 450-480.
ANDRÁSFALVY. i.m. 112-113.