"Civitas Invicta"

Az Országgyűlés fejet hajt Szigetvár lakóinak és védőinek az 1566-os támadás idején a város és hazánk hősies védelmében tanúsított bátor és önfeláldozó magatartása előtt, ezért Szigetvár védőinek tántoríthatatlan bátorságát örök emlékezetül törvénybe iktatja.
Az Országgyűlés Szigetvár városnak a "Leghősiesebb Város" ("Civitas Invicta") címet adományozza.

 

A törvény történeti háttéranyagához a következő anyag készült:

 

I.
Kell-e bizonyítani…?

 

Szigetvár a Kárpát-medencének, Magyarországnak azon városa, ahol megérint mindenkit a genius loci – vagyis a hely szelleme.

 

Feltehetjük a kérdést: létezik-e Szigetvár példája, mint fogalom nemzeti tudatunkban? Ott van-e az őt megillető helyen? Mit kell tehát bizonyítanunk? Elsőben azt, hogy Szigetvár a magyar és egyben az egyetemes európai történelem öröksége is.

 

A történelem ismerete, mint az önismeret iskolája meghatározó tényező. E nélkül nincs tisztelet és megbecsülés. Hol tehát a helyünk? - tehetjük fel a kérdést. 1993-ban, Amszterdamban Habsburg Máriának, a mohácsi vészben odaveszett II. Lajos királyunk özvegyének tiszteletére rendezett kiállításon, a mohácsi csatamezőn feltárt tömegsírok fotói is szerepeltek. Felvetvén azt a gondolatot, mely a XVI. századi magyar és európai történelem elválaszthatatlanságára utal. Hiszen az 1526-ban lezajlott mohácsi csata híre egész Európát bejárta. S nem volt ez később sem másként. 1566-ban Szigetvár eleste, és Zrínyi Miklós horvát-szlavón bán hősi halála magyar és horvát vitézei élén szinte egész Európa figyelmét vonzotta. „Nemcsak a hazai, hanem külföldi hagyományban is toposszá vált Zrínyi és Szigetvár példája. 1566-ban szerte Európában figyelemmel kísérték a hősi küzdelmet, német, francia és spanyol nyelvű relációk ismertették az eseményeket, sőt 1566-ban hetente háromszor mondták el a templomokban a canterbury-i érsek törökellenes imáját.”

 

És még sincs helyünk? Érdemes megjegyeznünk azonban, hogy a magyarországi végvári harcok olyan legendái, mint Nándorfehérvár (1440, 1456, 1521), Kőszeg (1532), Temesvár, Drégely, Eger (1552), Szigetvár (1556, 1566), Nagyvárad (1598, 1658, 1660) többé-kevésbé ismertek a hazai közvélemény előtt.

 

Ki harcolt a török ellen? Méltatlanul feledkezhetnénk meg arról, hogy 1532-ben Jurisics Miklós maroknyi csapatának ellenállása a pici Kőszeg várában elodázta a Bécs ellen vonuló Szulejmán szultán tovább haladását. Hasonlóképpen 1566-ban Szigetvár védelme is, amely nagyon súlyos véráldozatot jelentett a törököknek, de ezentúl valóságos fordulópont volt, hiszen a karizmatikus Szulejmán itt a táborában fejezte be életét, és hasonló utódok nem követték a Török Birodalom élén.

 

 

A két oroszlán, amely Szigetvár város címerében a közrefogott várért viaskodik, természetesen a két főszereplő Zrínyi és Szulejmán. Nagyon beszédes, szép szimbólum ez, mely a város történelmi múltjára utal. Miként a dédunoka, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós nagyszerű eposzában, a Szigeti veszedelemben is úgy tűnteti fel hőseit, mint az isteni akarat végrehajtóit. A XVI. századi magyarországi közvélemény előtt a török, mint „Isten ostora” jelenik meg (vagy gondoljunk csak a későbbi korokra, nemzeti imádságunk soraira: „Haj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben”). Evlia Cselebi török világutazó – a költő és hadvezér Zrínyi Miklós kortársa – a Zrínyieket összefüggésbe hozza a makedón Nagy Sándorral, a horvát bánt, pedig egyenesen Zerin-oglu királynak nevezi. Ha tehát az ellenség ekképpen tisztelte és félte a Zrínyiek nevét, misem természetesebb, mint az, hogy a szigetvári hős dédunokája politikai programként emeli magasba Szigetvár és védőinek példáját és örökíti meg 1646-ban, eposzában, a Szigeti veszedelemben. És a lánc nem szakadhat meg, mert a „név kötelez”. Sorsnak, vagy Gondviselésnek nevezzük-e azt, hogy a szigetvári hős dédunokája nem csupán „pennával”, de „kardja élivel, ellenség vérivel” írja örök hírnevét: unokahúgát, Zrínyi Ilonát a „munkácsi heroina”-ként jegyzi a história, s még inkább azért, mert édesanyja kimagasló államférfiúnknak, nemzeti hősünknek, II. Rákóczi Ferenc vezérlőfejedelemnek.

 

Ezer éve Kelet és Nyugat között. Történelmünk egyik meghatározó és nagyon jelentős szegmense az oszmánokkal való érintkezés. A törökökkel szembeni magyar küzdelmek már a XIV. század második felében megkezdődtek és a XV. század folyamán már élet-halál harccá váltak (Nagy Lajos és Zsigmond király, ill. a Hunyadiak), noha a magyar állam ekkor még meg tudta védeni határait. Minden iskolát járt ember ismeri Hunyadi János küzdelmeit: a széles keresztény világban a déli harangszó ma is emlékeztet az 1456. évi nándorfehérvári diadalra. A valóságos fordulópont e küzdelmekben 1526. augusztus 29-én, a mohácsi mezőn állott be. A XVI-XVII. század magyar történelme a török elleni harc körül kristályosodott ki.

 

Így Szigetvár neve a törökellenes küzdelmek egyik legendás epizódját jelenti. Zrínyi Miklós horvát bán 1566-os hősi küzdelmével Szigetvár neve fogalommá lett, nem csupán a hazai, de a kortárs európai közvélemény előtt is. És éppen a szigetvári hősök példáját zászlójára tűzve lép elénk a dédunoka, — a nemes egyszerűséggel — költő és hadvezérnek nevezett Zrínyi Miklós. A magyar irodalom első eposza, a Szigeti veszedelem emléket állít a szigetvári védőknek, de program is egyben: keserű aktualitás a török hódítók elleni kérlelhetetlen harc. A Zrínyiek ennek a harcnak a bajnokai voltak. A költő és hadvezér Zrínyi törökellenes küzdelmei és a híres téli hadjárata lázba hozták Európát. Német, spanyol, francia, olasz és angol nyelvű életrajzok, röpiratok születtek és méltatták azt, akire „a Gondviselés Európa sorsát bízta”.

 

 

II.
Propugnaculum Christianitatis – a Kereszténység Védőbástyája, avagy Szigetvár helye és szerepe a XVI. századi végvári védelmi rendszerben

 

Elfogadható, hogy miután a török birodalom megkezdte hódító útját Európában, a nemzetközi közvélemény Magyarországban látta az iszlám expanzió ellen védelmet biztosító erőt, a kontinens középső és nyugati részeinek védőfalát (antemurale, Vormauer), legfőbb oltalmazó bástyáját (propugnaculum, Bollwerk), a kereszténység védelmező pajzsát (clipeus, Schild) s ez a tétel állandóan ismétlődő toposszá vált a nemzetközi diplomáciában és a humanista irodalomban is. Földrajzi és politikai adottságai idézték elő, hogy „a kereszténység védőbástyája” (propugnaculum christianitatis) megtisztelő címet nyerte el Magyarország Európa egyházi és világi hatalmasságaitól.

 

Tehát e térségen át húzódik a politikai és kulturális törésvonal. Érdekes és elgondolkodtató felvetés, hogy szinte megszerkeszthető egyfajta végvári rendszert ábrázoló térkép, amely mintegy védelmi gyűrűbe fogta és védelmezte Közép-Európát. A magyar végvári védelemi rendszernek megvolt a maga horvát "testvérpárja", amellyel szervesen egybe kapcsolódott, a čosjstvo i junštvo, illetve távolabbi lengyel "rokona", a swiat kreswy.

 

A törökök 1526-ban feltörték a védelmi rendszert, s folyamatos hadjárataik (1532, 1541, 1543, 1551, 1552) nyomán a török Hódoltság területe négyzetkilométerről-négyzetkilométerre hízott, így Szigetvár egyre inkább a magyar védelmi rendszer egyik központi helyévé vált. Tudjuk már Török Bálint, megkezdte a vár erődítéseinek kiépítését és modern tüzérséggel való felszerelését. Nem sokára a vár királyi kézbe került – valószínűleg 1546-ban –, és ezek a munkálatok tovább folytak, amint ez kiderül egy 1547.évi leltárból. Már 1547-ben a nagyszombati országgyűlésen hozott határozatokból kitűnik, hogy Szigetvár nagyon jelentős helyet foglalt el az ország védelmében. Arról is határozat született, hogy a dunántúli főkapitány tisztségét betöltő személy vagy itt tartsa központját. Sőt, amikor Erdődy Pétert kinevezték e magas posztra, már nagy számú katonával és szigetvári székhellyel kívánták a rendek a török portyázók elleni védelem élére helyezni.

 

 

A nagy hadjáratok szünetében sem volt fegyvernyugvás. A meg-megújuló portyázásokban a törökök állandóan jeleskedtek. Nem véletlen tehát, hogy Szigetvár erősségének szerepe jelentősen felértékelődött a Dráva és a Balaton között húzódó védelmi láncban, sőt azt is mondhatjuk e védelem centruma lett. Az ellenfél, a török is igen nagy jelentősséget tulajdonított a szigetieknek, s ők is éberen figyelték amazok minden mozdulását.

 

Valójában egy-egy fontosabb erődítmény nemcsak a vár körzetét védelmezte, de igen gyakran "több vármegye vagy éppen egész országrész biztonságáról gondoskodott."
1555-ben Kerecsényi László szigetvári kapitánysága idején, Tojgun budai pasa már Somogy megye kisebb várait hódoltatta, hogy Szigetvárt elszigetelje, a várat körülvette ugyan, ostromával azonban nem is próbálkozott. A szigetvári vitézek is állandó gondot okoztak a szomszédos török végházak népeinek, illetve már a beljebb fekvő, Duna mentén észak felé vezető felvonulási útvonalat is veszélyeztették. Sőt a források tanúsága szerint még a nagy folyamon is átkeltek, s a dél-alföldi régióba is elkalandoztak.

 

Éppen ezért, Tojgun pasa sikertelen próbálkozása után egy évvel immár a Veszprémet, Drégelyt s más nógrádi várakat megvívó, valamint az 1552-es egri ostromban is résztvevő – újólag budai pasává kinevezett – Khádim Ali, ostromolta Szigetvárt. Az új szigeti kapitány, Horváth Stancsics Márk vitézeivel kiállta az erős ostromot, s ebben nem kis szerepe volt a vár mentesítésére irányuló magyar akciónak, amelyet Nádasdy Tamás nádor és Zrínyi Miklós horvát bán csapatai Babócsa ellen indítottak volt. A küzdelemben jeleskedő végbeli katonák között a magyarokat és horvátokat egyaránt ott találjuk, akik már előzőleg is szolgáltak a várban, s olyanokat is, akik az elkövetkező nagy ostrom idején is a vártán állnak, s a végsőkig harcolnak majd…

 

 

Magyarok és horvátok. Örökösen a török hódítok elleni küzdelemben. Érdekes jelenségként vizsgálható a horvát és a magyar nép sorsközössége, és ebből fakadó szolidaritása, hiszen "Kevés példa akad Európa történetében, hogy két, nyelvében ennyire különböző nemzet kultúrájában ilyen sok szállal kötődjön egymáshoz. Ez a kapcsolat olyannyira szorossá vált, hogy a reneszánsz, illetve a barokk idején számos olyan kiemelkedő személyiség akadt, akiket mind a magyar, mind a horvát kultúrtörténet és nemzeti emlékezet joggal vallhat és érezhet magáénak." Számos példája van a magyarok és a horvátok összefogásának. Szigetvár és Zrínyi Miklós példáján ez a fegyverbarátság, bajtársiasság közismert, de az már kevésbé, hogy a Szigettől oly távol eső Gyula várában (amelyet szintén 1566-ban vett meg a török), nagyszámban voltak a védők közt, a magyarok mellett délszlávok, mint az alkapitányok: a horvát Marinić Ferenc és a rác Očarović Demeter, "a tisztek között is találunk horvátokat, sőt dalmátokat is."

 

III.
Zrínyi Miklós harcai és az 1566-os szigetvári ostrom

 

A XVI-XVII. századi horvát és magyar történelem legszembetűnőbb eleme az a horvát-magyar "fegyverbarátság", amely a török hódítókkal szembeni engesztelhetetlen gyűlöletben és kérlelhetetlen harcban öltött testet, s e századok folyamán nem egyszer megnyilvánult. A balkáni török előretörés már első hullámban veszélyeztette a horvát és a dalmát területeket. Különösen, pedig a XV. század derekától vált jelentőssé ez az expanzió. A határmögötti területek védelmében nagyon sok vér elhullott. A horvát részek mögött fekvő magyar és ausztriai területek vonzották a török portyázókat. Ilyen értelemben a horvát végek a keresztény Nyugat védőgátjának tekinthetők (antemurale christianitatis, Kule Predziđa Kršćanstva).

 

 

Ebből a harcoktól tépett tartományból származott a Zrínyiek családja. Nagyon ősi horvát nemesi család volt az övék, már a XIII. században meglehetősen nagy befolyással bírt. 1347-ben Nagy Lajos királytól kapták meg Zrin várát, amelyről a család felvette a Zrínyi nevet. Az egyik ős, Zrínyi Pál, már 1400 körül arra kényszerült, hogy családi birtokai védelmében felvegye a harcot a portyázó oszmánokkal. Amikor 1526 augusztusának végén, ama tragikus kimenetelű mohácsi vész lezajlott, a számos halott keresztény vitéz között, a legidősebb fiú, Zrínyi Mihály is halva maradt a csatatéren. A későbbi szigetvári hős, Zrínyi Miklós 1508 körül született, és már 1529-ben kitűnt vitézségével Bécs védelmében. A Zrínyi testvérek már apjuk halála után 1534-ben felmondták a töröknek fizetendő adót, és Szapolyai Jánossal szemben, Ferdinánd király pártjára állottak. E politikai fordulathoz kétségtelenül hozzájárulhatott, hogy birtokaik szinte szószerint a török torkában feküdtek, állandóan kitéve a hódítók támadásainak. Zrínyi Miklós Frangepán Katalinnal kötött házassága révén hatalmas birtokokat szerzett meg; ekkor került kezébe a Muraköz egy része, s vele Csáktornya, amely hamarosan a Zrínyi-birtokok egyik legjelentősebb központja lett. Eztán katonai hírnevet szerez magának az állandó küzdelmekben. 1540-ben szétverte a Zrín várát ostromló törököket, majd két esztendő múltán a balszerencsés és csúfos véget érő Buda alá indított keresztény seregben csupán Zrínyi és katonái mutattak olyan vitézséget, mely elvárható volt. A horvát bán számos jelentős küzdelmet vívott a Bosznia, vagy a Hódoltság felől betörő ellenséggel. Nem véletlenül nevezte ki az uralkodó Zala vármegye főispánjának. A források tömegéből tudjuk, hogy Zrínyi nagyon aktívan részt vett a dél-dunántúli területek védelmében katonáival. Nem csupán nyugtalanította a törököt, hanem kémei útján nagyon pontosan tájékoztatta a többi végház kapitányát az ellenséges készülődésről és hadmozdulatokról. 1542-ben egy erős török sereg tört előre Csáktornya és Kanizsa irányába, hogy mindkét erősséget megszerezze. Csakhogy Zrínyi ekkor is éber volt. A török ostromlóktól szorongatott Kanizsából kitörtek a védők Zrínyi Miklós vezetésével, és szétszórták a "kontyosok" táborát: Amikor a törökökkel érkezett krími tatár hadak Győr környékét fosztogatták Zrínyi több kapitányt – mint Werbőczy Imrét, Báthory Andrást, Bakics Pétert, Katics Miklóst, Rátkay Pált – véve maga mellé ellenük ment és véres viadalban szétszórta őket, s minden prédájukat elvették, a foglyokat pedig megszabadították.

 

E kor levelezésében van arra is számos bizonyítékunk, hogy Zrínyi már az 1540-es években szálka volt a "fényes" Porta szemében, hiszen maga szultán panaszkodott levélben I. Ferdinánd királynak, hogy a horvát bán a békesség rombolója.

 

Zrínyi Miklósnak megfelelően kiépített kémhálózat állt a rendelkezésére. Bár merre mozdult a török, akár a Dráva mentén, akár a Szerémségben, akár bent Boszniában, Zrínyi hamar értesült szándékáról és rögtön cselekvéshez látott, vagy ha nem tehette, értesítette a távolabb-közelebb eső végek népeit, avagy a területi kapitányokat