A kora újkori oszmán-török hódítások egyik, ha nem a legfontosabb alapját az európai hadügyi rendszerben is szinte egyedülálló módon megszervezett reguláris gyalogság, a janicsárság adta.

A janicsár hadtest kialakulása és szerepe az oszmán hadseregben Az oszmán haderÅ‘ legfontosabb és katonailag legütÅ‘képesebb részét a reguláris, portai seregnek nevezett kapi-kuluk adták. 
A portaszolgáknak az a része, amely a padisah és a legfÅ‘bb állami vezetÅ‘k közvetlen oltalmazását, illetve kiszolgálását vezette,„belsÅ‘ szolgálat” (enderun) néven volt ismert; a katonai és félkatonai apparátust pedig „külsÅ‘ szolgálat”-nak (birun)nevezték.

A kapi-kuluk külsÅ‘ szolgálata a 16. század folyamán nyolc fegyvernemre tagolódott:

a) a janicsár hadtest;
b) a kísérÅ‘ lovasság; 
c) udvari tüzérség; 
d) fegyverművesek; 
e) az ágyúszekerészek; 
f) műszaki szakcsapatok; 
g) a katonai testÅ‘rség csapatai; 
h) a szultáni tábor kiszolgáló apparátusa.

A szultáni udvar irányító szervezetének eredetérÅ‘l nagyon sokáig keveset tudott a kutatás, az a sarkított kép alakult ki róla, hogy utánpótlása szinte teljes egészében rabszolgákból lett megoldva. Fodor Pál kitűnÅ‘ tanulmányában azonban rámutat, hogy ez a kép torz, hiszen a bürokrácia és a vallástudók „rendjében” döntÅ‘ többséget alkottak a szabad születésű muszlimok. De a palota-rend ettÅ‘l eltekintve sem csupán a hárem iskoláiból, és az udvari zsoldosok (rabszolga-eredetű) tisztikarából kapta az utánpótlást. Ott voltak például a müteferrikák: a szabad állású tisztviselÅ‘k fiai, akik leginkább a szandzsákbégi posztokra voltak esélyesek. Nem elhanyagolható számban érkeztek a padisahhoz a fÅ‘méltóságúak udvarában nevelkedett, illetve szolgálatukba elszegÅ‘dött szabad muszlimok, akiknek ez volt az egyetlen lehetÅ‘ségük a felemelkedéshez. Az uralkodó apparátusban tehát a született szabadok is képviselve voltak, sÅ‘t arányuk növekedett, mégha a rabelem sokáig meg is Å‘rizte túlsúlyát. Csakhogy ennek az eltolódásnak nem sok jelentÅ‘sége volt, a szabad születésűek ugyanis – elsÅ‘sorban érvényesülésük céljából – éppoly büszkén vallották magukat a dinasztia szolgájának, kulnak, mint a devsirme-származékok, s a hatalom csúcsán minden nehézség nélkül vegyült el a szabad születésű a rabszolgával.

A hivatali elÅ‘rejutás tehát nem a származáson, hanem a tehetséges, és/vagy egy gazdag nagyúri háztartáshoz való tartozáson függött.

A janicsárság kialakulásáról az oszmán krónikák több különbözÅ‘ változatot Å‘riztek meg. A legautentikusabbnak A janicsárok törvényei című könyv változatát tekinthetjük. Eszerint a korai török hódítások megtorpanásakor a hadsereg vezetÅ‘i felismerték, hogy az erÅ‘s falakkal védett vár a nomád eredetre visszavezethetÅ‘ könnyűlovas sereg számára szinte bevehetetlen, ezért gyalogos seregtestek kialakítása vált szükségessé. A kialakult gyalogságot törökül jajának, perzsául pijádénak hívták. Forrásunk szerint azonban az addig dicsÅ‘ségesen harcoló katonák sorozásakor egyre több volt a visszaélés (ez késÅ‘bb a janicsárság esetében is igen nagy problémát fog jelenteni), háború esetén pedig fegyelmezetleneknek bizonyult ez a félreguláris zsoldos gyalogság. A megoldást egy Hadzsi Bektas (más források szerint Kara Rusztem - a névkülönbözÅ‘ség okát lásd 7. jegyzet) nevű vezír ötlete jelentette, miszerint válasszanak ki a hitetlenek gyermekeibÅ‘l ezret, és neveljék Å‘ket a hit terjesztésére. 
Ruházatukat – a legenda szerint legalábbis – csodatevÅ‘, illetve hÅ‘s személyek ruhadarabjaiból állították össze, és mivel újonnan felállított seregtestrÅ‘l volt szó, elnevezték Å‘ket jeni cserinek, új seregnek. A legendák ködébÅ‘l mindenesetre kiviláglik, hogy az európai fejlettebb vidékekre törÅ‘ könnyűlovas török hadseregnek az új körülményekre adott reakciójaként alakult ki elÅ‘ször a jaja félreguláris gyalogság, majd annak megbízhatatlansága miatt abból a már reguláris janicsár hadtest. Az, hogy a jaja sereg volt a janicsárság elÅ‘zménye, nem csak a krónikákból világlik ki. A janicsárok seregtesteinek vezetÅ‘it ugyanis még évszázadok múlva is jajabasinak hívták. A jaják háttérbeszorításának ideje pontosan nem ismert, azt azonban tudjuk, hogy például a rigómezei, nikápolyi és ankarai csatákban még Å‘k alkották a gyalogság zömét (a már 1360-as évek óta fennálló janicsárhadtest mellett), I. Mehmed szultán (1402-1421) viszont – Generál Tibor feltételezése szerint az interregnum idején történ lázongásaik miatt – már csak segédcsapatként alkalmazta Å‘ket. 
A janicsárhadtest létszáma megalapításától kezdve folyamatosan növekedett, jelezve fontosságukat. A széles körben elfogadott, Halil Inalcik által közölt adatok szerint 1480 körül 10 000, 1568 körül 12-13 ezer, 1609-ben, tehát a 15 éves háború utáni években már 37-38 ezer janicsárral lehet számolni. Ez valószínűleg abból adódik, hogy a 17. század elejére az oszmán hadsereg már gyalogság – lovasság arányában kezdte megközelíteni a nyugati seregek hasonló seregtestek közötti arányát, ami jól mutatja az oszmán sereg „európaizálódását”, azaz az európai viszonyokhoz való széleskörű alkalmazkodását. 
A janicsárság, mint reguláris udvari zsoldos gyalogság, az oszmán hadsereg az európai front háborúinak legfontosabb, gyakran csataeldöntÅ‘ seregtestévé vált. Az igen jól kiképzett, zárt sorokban harcoló gyalogság a korai európai háborúkban a még lovagi harcmodort alkalmazó nyugati seregek ellen sikerrel lépett fel, a nehézkes, harci alakzatok variálására képtelen, egyénien harcoló, fegyelmezetlen, következésképpen majdnem vezethetetlen nehézlovasság rohama hamar megtört a gyalogosok zárt falán , ami a lovas harcmodort elÅ‘térbe helyezÅ‘, és ennél fogva pánikra hajlamosabb török seregnek nagy szilárdságot biztosított . 
A 16. századi svájci zsoldosokhoz, illetve a spanyol terciokhoz hasonlóan szerepük fÅ‘ként az volt, hogy a sereg közepét alkotva felfogja az ellenfél rohamait és fedezze az ágyúkat, de míg Európában ebbÅ‘l a defenzív állásból Å‘k maguk mentek át támadásba, addig az oszmán hadműveletekben megtartották jól kiépített, néha árkokkal és sáncokkal is biztosított állásukat, és a szárnyakon elhelyezkedÅ‘ nehéz- és könnyűlovasság rohama döntötte el a csatát. A lÅ‘fegyverek bevezetése ennek a zárt sornak hatalmas tűzerÅ‘t is biztosított, ami még jobban megerÅ‘sítette a szinte áttörhetetlen falat. Ha azonban mégis sikerült az ellenfélnek szétszórnia a janicsárságot, akkor az a legtöbb esetben a csata elvesztésével járt, gyalogsági támogatás nélkül ugyanis az oszmán lovasság nem bizonyult elég erÅ‘snek.

A janicsárok sorozása – az adzsemi oglánok
A janicsár hadtestet, mint azt már feljebb láthattuk, a jaják kiváltására keresztény gyermekekbÅ‘l nevelve állították fel. E gyermekek utánpótlását a devsirme-rendszer biztosította. A devsirme-rendszer bevezetése valószínűleg az 1380-as évek második felére esik , és csak betetÅ‘zte azt a folyamatot, amelynek során az oszmán-török szultánok fokozatosan rabszolga eredetű katonákkal és hivatalnokokkal töltötték fel hadseregüket és államapparátusukat. Mint az abbászida kalifák óta minden muszlim uralkodó, Å‘k is a dinasztia hűségére nevelt rabszolgákban látták azt az eszközt, amellyel hosszú távra biztosíthatták hatalmukat. 
A 14. század második felében létrejött janicsárság, és az udvari szolgálatra rabszolgákat kiképzÅ‘ „elitiskola” utánpótlása mindeddig a hadiszerencsétÅ‘l függött; nem mindig sikerült megfelelÅ‘ korban lévÅ‘ fogoly gyermekeket szerezni. Ezt az esetlegességet kívánták kiküszöbölni a devsirmével, vagyis a keresztény alattvaló gyermekeinek begyűjtésével és átnevelésével. A devsirme szedése szigorú szabályok szerint folyt. A kijelölt területen kihirdették, hogy a beszedÅ‘biztosok – eleinte a kádi, majd a tartomány basája, késÅ‘bb ezek megvesztegethetÅ‘sége, illetve az elÅ‘írások nem ismerete miatt valamelyik janicsárezred parancsnoka - mikor érkeznek, hol és mikor kell a 10 és 20 év közötti nÅ‘tlen fiúgyermekeknek szüleikkel és falusi elöljáróikkal megjelenni . A válogatás vonatkozó szabályait A janicsárok törvényei igen részletesen írja le: papok és falusi elöljárók gyermekeit nem szabad elvinni, ha valaki egyke, árva, testileg hibás (kancsal, nyomorék stb.), beteg (pl. ótvaros, pestises), körülmetélt (akár muszlim is lehet), azt nem lehet összeírni és elvinni. Az említetteken kívül nem volt szabad muszlimokat, grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni . Az iszlamizált bosnyákok azonban kivételek voltak, muszlim voltuk ellenére is volt közöttük devsirmeszedés, forrásunk szerint saját kérésükre. 
A devsirme során összegyűjtött gyermekekrÅ‘l részletes személyleírást készítettek, majd kétszáz fÅ‘s csoportokba (szürü) osztották Å‘ket, és elindították Å‘ket Isztambul felé. Ott a személyleírást és nevet tartalmazó defter alapján leellenÅ‘rizték, körülmetélték és hitük megtagadására kényszerítették , majd képességeik szerint három csoportba osztották Å‘ket: a szépeket és formásakat a szultáni palotához, az erÅ‘seket a palotakerthez irányították . Az átlagos képességű gyermekeket Rumélia és Anatólia agája egy aranyért „eladja” a törököknek , vagyis fizikai kiképzés és nyelvtanulás, tehát kulturális asszimiláció céljából hét-nyolc évre ingyen bérmunkásként közrendű törököknek adták. Az európai származásúakat – szándékosan – Anatóliába, a kis-ázsiaiakat pedig az európai részre adták el, a tengeren át való hazaszökést a kikötÅ‘kben figyelték, és az elkapottakat súlyosan büntették. A tanulóévek leteltével a törökül már jól beszélÅ‘, hitükben megerÅ‘södött fiatalokat az isztambuli és gallipolibeli kiképzÅ‘helyekre vitték, ahol további fizikai kiképzésnek vetették Å‘ket alá: fÅ‘ként Isztambulban a közmunkákat velük végeztették el. A megfelelÅ‘nek ítélt megterhelések lejártával hivatalosan is felvették Å‘ket a janicsárok testületébe. A „kiképzés” célja az volt, hogy hithű, gyökértelen harcosokat neveljenek a hadsereg számára, akik csak a padisahtól függenek. Az „agymosás” azonban nem volt tökéletes. Fodor Pál rámutat, hogy a janicsárok zöme még felnÅ‘tt korában is beszélte Å‘sei nyelvét, gyökereitÅ‘l tehát nem szakadtak el végleg. Ismertek egyes – valószínűleg nem precedensértékű – esetek is: a magyar származású Pijále kapudánbasa felemelkedése után magához hozatta Isztambulba édesanyját, és ismertek szerb-horvát nyelvű, janicsároktól származó népköltészeti művek is. 
A devsirme-származékok nagy része pedig igyekezett támogatni otthonmaradt rokonaikat is, egyesek megvesztegették a devsirmeszedÅ‘ biztosokat, hogy rokonaikat azok alkalmatlansága esetén is vegyék fel a defterbe, így akarván biztosítani karrierjüket, biztos megélhetésüket. A janicsárok utánpótlása nem csak a devsirmébÅ‘l származik. Eleinte alacsony számban. majd egyre nagyobb arányban képviselték magukat az egykori janicsárok gyermekei, a kulogluk, akik apjuk bajtársainak ajánlására kerülhettek be a testületbe.

A janicsár hadtest (odzsak) szervezeti felépítése
A janicsár hadtest szervezeti felépítése igen bonyolult. A hadtestnek autonóm vezetÅ‘je csak egy volt, a janicsár aga, a többi janicsár tiszt és vezetÅ‘ neki volt alárendelve, fegyvernem és szakszolgálat szerint. A janicsár odzsak nem csak a reguláris katonákból állt, hanem a janicsár aga alá volt rendelve – mint a janicsár hadtest szervezeti alegysége – a kiszolgáló-személyzet, illetve néhány, a janicsárok soraiból kialakult seregtest. A janicsár hadtest háromféle csapattípust ölelt fel:101 jaja dzsemáatot, 34 szekbán bölüköt, és 61 aga bölüköt (a janicsár aga közvetlen alárendeltségében lévÅ‘ bölükök ). A 101 dzsemáat élén a jajabasik álltak, 100 egyszerű jajabasi és 1 bas jajabasi (rangidÅ‘s jajabasi). A dzsemáatok számsorozása és felosztása a janicsár hadtest kialakulásakor betöltött feladatuk szerint történt, elnevezéseik a késÅ‘bbi idÅ‘kben már nem fedte teljesen szakterületüket, néha elnevezésükhöz már semmi közük nem volt , egyes dzsemáatok elnevezése pedig a békeidÅ‘ben ellátott feladataikra utal.

Az 1-5. dzsemáatok devedzsikbÅ‘l (tevehajcsárok) álltak, és tisztjeik között a legfÅ‘bb a basdevedzsi basi volt. Rangban utánuk a sütürbán agák dzemáatjai következtek, Å‘k elvileg szintén tevehajcsárok voltak. Az 52. dzsemáat tagjai javították békeidÅ‘ben a szerájok és a Porta vízvezetékeit, Å‘ket katrandzsiknak nevezték. A 28. dzsemáat a janicsárok imámjának seregteste volt. VezetÅ‘jét „szent aga” névvel tisztelték meg, és különleges elÅ‘jogokat kapott. A 14., 49., 66., és 67. dzsemáatok hászeki dzsemáatok voltak, Å‘k voltak békeidÅ‘ben a szultáni udvar szolgálói, háborúban pedig a büntetÅ‘osztag tagjai, magas állásuknál fogva a janicsárok között mindannyian altiszti rangban szolgáltak. A 60., 61., 62., és 63. dzsemáatok a szolákok hadtestei voltak. A szultáni testÅ‘rség tagjaiként arról voltak híresek, hogy mindannyian balkezesek voltak, hogy az uralkodó jobbján haladva balkézzel nyilazva se fordítsanak hátat a padisahnak. A 64. dzsemáatot zagardzsiknak, agarászoknak nevezték, a 68. dzsemáat a turnadzsik, azaz a darugondozók hadteste volt. Mindkét dzsemáat vezetÅ‘je kezdettÅ‘l fogva az aga dívánjának tagja volt . A 71. dzsemáat a számszundzsik (szelindekgondozók), a 82. dzsemáat a zenberedzsik (számszeríjászok), a 43. és 92. dzsemáat a tüfenkcsik (puskások), a 17. dzsemáat a csergedzsik (sátorfelverÅ‘k) hadteste volt. A 94. dzsemáat egy nem helyhez kötött, sajátos bektasi „derviskolostor” volt, parancsnoka a bektasi dervisrend mindenkori helyettes vezetÅ‘jének tisztét töltötte be. A 101. dzsemáat tulajdonképpen a janicsár hadtest pénztárát rejtette, ennek tagjai kezelték ugyanis az összes janicsár minden pénzügyét, a zsoldtól kezdve az elhunyt janicsárok vagyonának kezeléséig .

 A szekbánok tulajdonképpen a janicsár sereg hivatalnoki rendszerének szerepét töltötték be, tagjaik foglalkoztak az élelmiszerellátással, és a különbözÅ‘ defterek vezetésével. A 61 aga bölük tagjai fÅ‘ként rendészeti és vezetésszervezeti feladatokat láttak el. A bölük vezetÅ‘i (pl. a kethüda basi) a janicsárok mozgósításáért, a felvonulás megszervezéséért, illetve ellátásukért voltak felelÅ‘sek. Az 1. bölük tagjai voltak a szultánok dísztestÅ‘rei, a hagyomány szerint minden trónra lépÅ‘ szultán közjanicsárként belépett az 1. bölükbe. Egyes bülökök tagjai látták el a tábori csendÅ‘rség szerepét. 
A janicsár sereget állandó szervezeti egysége nem tömörült kötelékek is kísérték. Ilyenek voltak a hekim (orvos), a dzserrah (sebész), az odzsak bezirgáni (ellátó kereskedÅ‘k) és a mihter (katonazenekari) egységek.

A janicsárok békeidÅ‘ben 
A szolgálatban lévÅ‘ janicsárok nagy része békében az isztambuli laktanyákban tartózkodott, és a szultáni udvarban, illetve a városban végzett különbözÅ‘ szolgáltatásokat. Egyik ilyen feladatuk a fÅ‘városban elég gyakran elÅ‘forduló tűzesetek eloltásában való részvétel, ennek elÅ‘segítésére a laktanyák bÅ‘ségesen el voltak látva az oltási munkálatokhoz szükséges felszerelésekkel, emellett felügyelniük kellett, nehogy a tűzvész idején elÅ‘forduló tumultusban valaki fosztogatni kezdjen. Egyes janicsárosztagok közbiztonsági szolgálatot (kulluk beklemek) is elláttak, ami kétféle lehetett: külsÅ‘ (azaz vidéki), illetve belsÅ‘ (azaz isztambuli) . A külsÅ‘ szolgálat néha meglehetÅ‘sen furcsa volt: egyes janicsárok – megfelelÅ‘ bérért ugyan – vállaltak falvak Å‘rzését a túlzott adót szedni akaró szpáhi emberei ellenében . Más janicsárok pedig isztambuli szolgálataikat felfüggesztve, önkéntesként voltak jelen kisebb, territoriális jellegű harcokban. 
A belsÅ‘ szolgálat magasabb zsoldot, és felemelkedési lehetÅ‘séget jelentett, ugyanis gyakran voltak a padisah mellett, akár testÅ‘rként kihallgatásokon, akár személyi szolgálatot végezve. Ez utóbbi szolgálatok azonban igen ritkák voltak, és csak kiemelt személyek kaphatták meg.

A janicsárság devalválódása 
Az eredetileg igen szigorú törvények és elÅ‘írások azonban nem sokáig voltak érvényben, vagy legalábbis nem sokáig tartották be Å‘ket. Az ideálisnak elképzelt hadsereg züllésének több okát is feltételezhetjük. Ha egy hadsereg a kormányzat egyetlen igazán erÅ‘s támasza, akkor hosszabb, vagy rövidebb idÅ‘ elteltével, de a sereg elkezdi követelni a hatalomban való reprezentációját. Ez történt a janicsárokkal is, több ízben robbantottak ki felkelést magában Isztambulban is. A török birodalom több fronton egyidejűleg folytatott harcai, és az ezekben elszenvedett tetemes veszteségek nem maradtak hatás nélkül az oszmán hatalom alappillérének tekintett janicsárságra sem. A legjobb katonák tekintélyes része elesett a csatatereken, s a helyükre egyre kevésbé tudtak megfelelÅ‘en kiképzett és kinevelt embereket állítani. A birodalom anarchikus gazdasági viszonyai, a pénzbevételek csökkenése a szervezet anyagi alapjait ásták alá, s ez arra kényszerítette tagjait, hogy törvénytelen eszközökkel segítsenek magukon. A mindig is túlterhelt redisztribúciós rendszerben valóságos belsÅ‘ háború folyt a javak újraelosztásáért, és ez oda vezetett, hogy a szervezet hosszú idÅ‘ alatt kialakult és meggyökeresedett hierarchikus rendszere megbomlott, a fegyelem jelentÅ‘sen meglazult. A janicsárok a törvényi tiltás ellenére egyre gyakrabban kezdtek különbözÅ‘ – leginkább kézműves – munkákat végezni, jó részük, jóllehet a szultánok hallgatólagos engedélyével, megnÅ‘sült. Amíg emellett a kötelezettségeiknek eleget tettek, addig semmi gond nem volt, a 17. századra azonban a fegyelem olyannyira meglazult, hogy egyes janicsárok hadjárat esetén maguk helyett másokat küldtek jó pénzért a seregbe, míg maguk továbbra is űzték „mellékfoglalkozásukat”. A fokozatosan lezüllÅ‘ hadsereg a 17-18. század folyamán már harcászati feladatait sem tudta megfelelÅ‘en ellátni, de nagy számuk, széles társadalmi támogatottságuk és testületi szellemük erÅ‘ssége igencsak elnyújtotta a janicsár hadtest agóniáját, és végül csak véres leszámolások keretében sikerült Å‘ket feloszlatni – a 19. században.

forrás