"hajtók vagy botoslegények"

1543. december 8-án kelt panaszukban Bécs városa és más alsó-ausztriai települések azzal fordultak az uralkodóhoz, I. Ferdinándhoz, hogy biztosítsa továbbra is számukra a magyar szürkemarha-kereskedelem és vásár jogait, hiszen ha ez megszűnik, akkor elszegényednének...

Az alsó-ausztriai rendek ebben azt közlik az uralkodóval, hogy mind Bécs, mind más az osztrák-magyar határmentén fekvÅ‘ városok elszegényednek és romlásnak indulnak a magyarországi szarvasmarha (szürke marha) kereskedelem nélkül, úgy annyira, hogy még adót sem lesznek képesek fizetni.

Valójában ennek a veszélye nem állt fenn, hiszen már a XV. század második fele óta adataink vannak arra - különösen Hunyadi Mátyás király uralkodásának utolsó idejébÅ‘l -, hogy Bécs a németországi piacok felé irányuló szarvasmarha kereskedelem elsÅ‘ állomása volt. A német birodalmi városok megbízottai számosan jöttek Bécsbe, hogy a magyar szürkét a saját városaik piacaira irányítsák. 1580-ban (szűk száz évvel Mátyás király uralkodása után) a magyar rendek arról szólnak, hogyha a nyugatra irányuló szarvasmarha kereskedelem haszna Magyarországon maradna (úgy mint Mátyás király uralkodása alatt), úgy ebbÅ‘l az Udvar a végvárak kiadásait mind fedezhetné. Ez persze tévedés volt, de jól rávilágít arra az általános vélekedésre, amely a marhakereskedelem óriási volumenét érzékelte.

"A marhakereskedelem felvirágzása tömérdek embernek adott foglalkozást és kenyeret." - írja Takáts Sándor - s azt is hozzáteszi, hogy az elsÅ‘ idÅ‘szakban a gulyákat kísérÅ‘ pásztorok, hajtók egy része mindenképpen a balkáni területekrÅ‘l érkezÅ‘ délszláv és "vlah" népelem volt. "Mindenütt szívesen alkalmazták Å‘ket a gulyák mellé. Még az ország legnyugatibb részén, Nádasdy Tamás birtokain is 1551-ben utasítását adják, hogy a barmok mellé a magyar hajdúkon kívül oláhokat is fogadjanak. (...)" Ezen délszláv és oláh népesség hamar összekeveredett a magyar vidékeken a magyarokkal, s ahogyan Takáts írja a forrásokra támaszkodva, "hamar megmagyarosodtak."

"A szarvasmarha kereskedelem a XV. század végén történt fölvirágzása nálunk egy teljesen új és népes osztályt teremtett, amely a gulyák Å‘rzésével és hajtásával foglalkozott. Ezt a keverék és veszedelmes népességet latinul bubulcus-oknak és abactores-nek, magyarul hajtóknak, németül heitok-nak, ochsenknechteknek és ochsentreiberek-nek hívták. Mivel valamennyien óriási, csomós husánggal jártk, botos legényeknek is hívták Å‘ket. Bár a ható és botos legény elnevezés még a XVI. és a XVII. században is széltében járta, azért még sem ez, hanem a hajdú lesz az általános elnevezés. (...) A hajtók vagy hajdúk a legedzettebb, legerÅ‘teljesebb emberek voltak. Télen-nyáron kűnn éltek a szabadban." a szilaj pásztorkodás minden fortélyát ismerték és Å‘k vigyázták a gulyákat a farkasok, kóborló rablok és más veszedelmek ellen. S amikor vásárra hajtás ideje elkövetkezett, ezen hajdúk voltak azok is, akik a hatalmas marhagulyákat kelet felÅ‘l a nyugati piacokra hajtották.

lásd. Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908. (reprint) 4-9.