1547 - V. Károly és Magyarország

"Miután Magyarország oly zavarokba jutott, hogy ily bajok súlya alatt magától többé felemelkedni nem tud, többször nyílt alkalmam, hogy legszentebb felségedtől az ország visszafoglalását kérjem…”

 

1547. novemberében V. Károly császár a többszöri megkeresés ellenére elutasítja a magyar rendek azon kérelmét, hogy háborút indítson Magyarországon a török kiűzéséért. Ezt a magyar rendeken kívül, öccse, I. Ferdinánd magyar és cseh király bánta leginkább.

 

V. Károly német-római császártól, spanyol és nápolyi királytól kérnek segítséget a magyarok a török szultán hódítása ellen. A magyar rendek megsegítették V. Károly – fegyveresekkel – a német protestáns fejedelmek ellen viselt „schmalkadeni háború”-ban, de hiába szorgalmazták, hogy a török ellen hathatós fegyveres segítséget nyújtson. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy V. Károly is kivette részét a török elleni küzdelemben, a Mediterráneum nyugati medencéjében állandó harcban állt az iszlám nagyhatalommal és vazallusaival, valamint az algír és tunéziai kalózokkal…

 

A XVI. század első felében még úgy tűnhetett, hogy egy nagy birodalomhoz csatlakozva, egy nagy dinasztia hatalma talán megóvhatja a maradék országot, s visszaszerezheti mindazt, ami elveszett. Amikor Szapolyai János – az utolsó nemzeti király – 1540-ben meghalt, sokan úgy látták az ország vezetői közül, hogy most jött el az országegyesítés pillanata, legalábbis a Habsburg-hatalom segítségével. Ilyen értelemben írt levelet Fráter György V. Károly császárnak 1547-ben, a latin nyelvű levélben ez olvasható:

Miután Magyarország oly zavarokba jutott, hogy ily bajok súlya alatt magától többé felemelkedni nem tud, többször nyílt alkalmam, hogy legszentebb felségedtől az ország visszafoglalását kérjem, nehogy, ha teljességgel elpusztul, romlása az egész keresztény világra roppant gyászt hozzon. (…) Ha nagy és kiváló tetteivel szent felséged bizonyos dicsőséget szerzett magának, Magyarország révén valóban el fogja nyerni nevének azt az örökös hírét, amit soha az idő pora be nem lephet és a török fölött olyan könnyű győzelmet, kínál felségednek, hogy a török hatalom megsemmisítésére ez az egy ország a maga lehetőségeivel kétségkívül elegendő lesz. (…). Mindez meglehetős elbizakodottságot és tájékozatlanságot sugároz, noha a XVI. század első felének egyik legmeghatározóbb politikusától – a horvát-dalmát származású (Utyiszenics-Martinuzzi) – Fráter Györgyről nehéz lenne elhinni, hogy ne állt volna szilárdan a realitás talaján. A pálos rendi szerzetesből váradi püspökké lett főpap, nagyon is tisztában volt a török erejével, de azzal is, hogy a "napnyugati császár" megnyerése csak is úgy lehetséges, ha nagy anyagi terhek nélkül kínálja fel a várható sikert. Azonban éppen Fráter György barát politikai tisztán látása és cselszövésnek és intrikának vélt "inga-politikája" – amely a túlélésre játszott – volt az, mely vesztét okozta. A szövetségesül és segítségül küldött Habsburg zsoldban álló vezérek nem ismerték ki magukat a barát szándékán, lépéseit úgy értelmezték, hogy csapdába akarja ejteni őket. Az uralkodó tudomásával és jóváhagyásával cselekedtek, amikor 1551-ben meggyilkolták. A merénylet után, a török Porta is megtudta a fráter szándékát és bosszúból a nevezetes 1552-es hadjárat következett, amely alaposan kiszélesítette a Hódoltság karéját.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 

 

V. Károly német-római császár, spanyol és nápolyi király (1516-1556) Tiziano festményén.