"Miután Magyarország oly zavarokba jutott, hogy ily bajok súlya alatt magától többé felemelkedni nem tud, többször nyílt alkalmam, hogy legszentebb felségedtÅ‘l az ország visszafoglalását kérjem…”

1547. novemberében V. Károly császár a többszöri megkeresés ellenére elutasítja a magyar rendek azon kérelmét, hogy háborút indítson Magyarországon a török kiűzéséért. Ezt a magyar rendeken kívül, öccse, I. Ferdinánd magyar és cseh király bánta leginkább.

V. Károly német-római császártól, spanyol és nápolyi királytól kérnek segítséget a magyarok a török szultán hódítása ellen. A magyar rendek megsegítették V. Károly – fegyveresekkel – a német protestáns fejedelmek ellen viselt „schmalkadeni háború”-ban, de hiába szorgalmazták, hogy a török ellen hathatós fegyveres segítséget nyújtson. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy V. Károly is kivette részét a török elleni küzdelemben, a Mediterráneum nyugati medencéjében állandó harcban állt az iszlám nagyhatalommal és vazallusaival, valamint az algír és tunéziai kalózokkal…

A XVI. század elsÅ‘ felében még úgy tűnhetett, hogy egy nagy birodalomhoz csatlakozva, egy nagy dinasztia hatalma talán megóvhatja a maradék országot, s visszaszerezheti mindazt, ami elveszett. Amikor Szapolyai János – az utolsó nemzeti király – 1540-ben meghalt, sokan úgy látták az ország vezetÅ‘i közül, hogy most jött el az országegyesítés pillanata, legalábbis a Habsburg-hatalom segítségével. Ilyen értelemben írt levelet Fráter György V. Károly császárnak 1547-ben, a latin nyelvű levélben ez olvasható:

Miután Magyarország oly zavarokba jutott, hogy ily bajok súlya alatt magától többé felemelkedni nem tud, többször nyílt alkalmam, hogy legszentebb felségedtÅ‘l az ország visszafoglalását kérjem, nehogy, ha teljességgel elpusztul, romlása az egész keresztény világra roppant gyászt hozzon. (…) Ha nagy és kiváló tetteivel szent felséged bizonyos dicsÅ‘séget szerzett magának, Magyarország révén valóban el fogja nyerni nevének azt az örökös hírét, amit soha az idÅ‘ pora be nem lephet és a török fölött olyan könnyű gyÅ‘zelmet, kínál felségednek, hogy a török hatalom megsemmisítésére ez az egy ország a maga lehetÅ‘ségeivel kétségkívül elegendÅ‘ lesz. (…). Mindez meglehetÅ‘s elbizakodottságot és tájékozatlanságot sugároz, noha a XVI. század elsÅ‘ felének egyik legmeghatározóbb politikusától – a horvát-dalmát származású (Utyiszenics-Martinuzzi) – Fráter GyörgyrÅ‘l nehéz lenne elhinni, hogy ne állt volna szilárdan a realitás talaján. A pálos rendi szerzetesbÅ‘l váradi püspökké lett fÅ‘pap, nagyon is tisztában volt a török erejével, de azzal is, hogy a "napnyugati császár" megnyerése csak is úgy lehetséges, ha nagy anyagi terhek nélkül kínálja fel a várható sikert. Azonban éppen Fráter György barát politikai tisztán látása és cselszövésnek és intrikának vélt "inga-politikája" – amely a túlélésre játszott – volt az, mely vesztét okozta. A szövetségesül és segítségül küldött Habsburg zsoldban álló vezérek nem ismerték ki magukat a barát szándékán, lépéseit úgy értelmezték, hogy csapdába akarja ejteni Å‘ket. Az uralkodó tudomásával és jóváhagyásával cselekedtek, amikor 1551-ben meggyilkolták. A merénylet után, a török Porta is megtudta a fráter szándékát és bosszúból a nevezetes 1552-es hadjárat következett, amely alaposan kiszélesítette a Hódoltság karéját.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat

V. Károly német-római császár, spanyol és nápolyi király (1516-1556) Tiziano festményén.