„FelhÅ‘be hanyatlott a drégeli rom,”

1552. július 6-án szállt Khádim Ali budai pasa 10-ezer harcosával és erÅ‘s tüzérségével a Börzsöny északi oldalán magasodó kicsinyke Drégely vára alá. A mezÅ‘városi palánk elpusztítása után nyomban a „fellegvár” vívásába kezdett. A török tüzérség hamar rommá lÅ‘tte a középkori falakat, majd a gyalogság több hullámban is támadta a maroknyi védÅ‘sereget…

Amikor 1552 nyarán a budai pasa, a nevezetes Khádim Ali váratlan támadással több várat elfoglalt a Dunántúlon, majd átkelve a Dunán Nógrád vármegyében, csak a kicsiny Drégelybe zárkózott Szondi György állt ellen rettenthetetlen bátorsággal, maroknyi népével (noha kapitánytársa Bekefalvay Gergely éppen a török közeledésének hírére menekült el, noha ezt a fizetetlenséggel indokolta. Szondinak is sok száz aranyforint zsolddal tartozott a Kamara, mégis maradt). Alig több mint 140 katonája volt. Azonban így is hihetetlen bátorsággal küzdöttek. Szondi jól tudta, hogy a parancsnoksága alá rendelt piciny és elavult, korszerűtlen váracskát nem védheti tovább négy napnál, ezt a szomszédos erÅ‘sségek kapitányainak is jelentette. A közelben táborozó királyi had és parancsnoka, Erasmus Teuffel karba tett kézzel nézték végig a hÅ‘si harcot, de nem mozdultak, hogy a reménytelen helyzetben lévÅ‘ védÅ‘ket megsegítsék. Az ostromló török pasa megadásra szólította fel a védÅ‘ket. Szondi György azonban nem adta meg magát. Két apródját a pasához küldte, hogy neveljen belÅ‘lük jó vitézeket, s azok énekeljék majd meg hÅ‘si nevét, mert mindhalálig védte a rábízott várat. Aztán lovait leöldöste, vagyonát felgyújtotta, hogy az ne kerüljön a törökök kezébe, majd megmaradt vitézei élén az ostromlók közé rohant. Az elsÅ‘ helyen verekedett: amikor jobb térdét egy nagy golyóbis összetörte, fél térdre ereszkedve még osztotta a csapásokat, egész addig harcolt, míg a fejét és mellét ért puskalövésektÅ‘l el nem esett. Vitézeit mind levágták. A budai pasa nagy tisztelettel temettette el. Sírjára zászlós kopját tűzetett.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat

Alul a hegy lábánál fekszik Palánk, s fenn a bércen Drégely, ahol Szondi és maroknyi vitéze mindhalálig védekezett...

Szondi György hÅ‘si halála: SzerzÅ‘: Tarján Tamás

1552. július 9-én halt hÅ‘si halált Szondi György, Drégely kapitánya, aki 146 katonájával védte várát Hádim Ali budai pasa 12 000 fÅ‘s oszmán seregével szemben. A háromnapos ostrom után ugyan a nógrádi erÅ‘dítmény elesett, az utolsó emberéig küzdÅ‘ Szondi azonban a török háborúk egyik legvitézebb harcosaként örökre beírta magát a történelemkönyvekbe.

Szondi György életérÅ‘l viszonylag kevés információval rendelkezünk: születési helyét és idejét csak találgathatjuk, családjával kapcsolatosan pedig egyetlen testvérérÅ‘l, Jakabról van tudomásunk, aki feltehetÅ‘leg mezÅ‘városi polgár volt. A Szondi ifjúkorát kutatók számára az is ismeretes, hogy a végvári vitéz eredetileg a Suhó nevet viselte – így adja magát a feltételezés, hogy a Szondi név a nyugat-bácskai Szond mezÅ‘városból képzett vezetéknév lehetett. A kapitány már igen fiatalon Révay Ferenc nádorhelyettes szolgálatába állt, és annak szklabinyai udvarában nÅ‘tt fel. Révay oldalán részt vett a végzetes mohácsi ütközetben, majd a végvári harcokban tűnt ki vitézségével, ezért Várdai Pál esztergomi prímás az 1540-es években kinevezte Å‘t a drégelyi uradalom élére. Miután a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, és a késÅ‘bbi esztendÅ‘k során megszerezték Visegrádot, Esztergomot és Nógrádot is, az uradalom nemsokára kiemelt fontosságú végvári erÅ‘sség lett. Szondi György vára azonban alkalmatlan volt erre a szerepre, magas tornyaival, vékony falaival inkább megmaradt prímási vadászkastélynak – eredetileg ugyanis az volt – melynek védelmét az erÅ‘dítmény fekvése is még inkább nehezítette. Az 1547-ig folytatott török hadjáratok során Nógrád vármegye legfontosabb erÅ‘djei mind a budai pasa kezére kerültek, ennek folytán Drégely maradt az egyetlen erÅ‘sség, mely a gazdag bányavárosokat megoltalmazhatta a török betörésektÅ‘l. Ezzel Szondi is tisztában volt, nem véletlen, hogy az 1540-es évek végén több levelet írt Ferdinándhoz, Várdai érsekhez és Erazmus von Teuffel felvidéki fÅ‘kapitányhoz is, ám minimális eredményt ért el. A prímás 1549-ben bekövetkezÅ‘ halála után aztán Drégely már csak a pozsonyi Magyar Kamara jóindulatára hagyatkozhatott, az uralkodó azonban nem tudott megfelelÅ‘ támogatást biztosítani Szondi számára. Az évek során a nyitrai püspök volt az egyetlen, aki a vár megerÅ‘dítésére munkásokat küldött, Teuffel és Selmecbánya pedig összesen 65 zsoldost adott a kapitánynak, így Ali pasa érkezésének elÅ‘estéjén a vár teljes személyzete 146 fÅ‘re emelkedett.

Miután – az 1551 decemberében meggyilkolt – Fráter György 1551-ben I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) kezére játszotta Erdélyt, és a szultán erÅ‘it Temesvárnál és Lippánál is visszaverte, a Drinápolyban kötött ingatag békének vége szakadt, és Szulejmán újabb hadsereget küldött Magyarország ellen. A Konstantinápolyból induló hódítók fÅ‘vezére Ahmed pasa, a nagyvezír volt – Å‘ foglalta el aztán Temesvárt, majd Szolnokot – miközben egy másik, nagyjából 12 000 fÅ‘s, hódoltsági hadtesttel pedig Hádim Ali budai pasa lendült támadásba. Miután Ali seregei tavasszal elfoglalták Veszprémet, Szondi megkezdte a felkészülést az ostromra, mert tisztában volt vele, hogy az oszmánok e nyerÅ‘ pozícióban megpróbálnak majd bejutni a bányavárosokba. Az elÅ‘készületek azonban szerencsétlenül zajlottak, a nyár elején ugyanis villámcsapás érte a várat, és felrobbantotta a puskapor és a muníció jó részét, így a mintegy 150 védÅ‘ esélyei tovább romlottak. A kapitány újabb elkeseredett levelezés révén próbált támogatást szerezni, de 1552. július 6-án végül egyedül kellett szembenéznie Ali pasa seregével; Teuffel fÅ‘kapitány a bányavárosok környékén állomásozott, de nem segített a drégelyieknek.

A 12 000 emberrel és faltörÅ‘ ágyúkkal érkezÅ‘ Ali próbálta ugyan rábeszélni a megadásra Szondit, de a kapitány a helyzet reménytelensége ellenére hajthatatlan volt. Így az oszmán tüzérség egynapos rombolása következett, mely során Drégely vékony falai és tornyai súlyos sérüléseket szenvedtek. A budai pasa ekkor indította meg elsÅ‘ rohamát a szétlÅ‘tt erÅ‘sség ellen, de meglepetésére Szondi és maroknyi csapata visszaverte az elbizakodott támadókat, és jelentÅ‘s veszteségeket okozott az oszmánoknak. Ekkor újabb bombázás következett, mely már a kastély termeiben is súlyos kárt tett, és gyakorlatilag romhalmazt hagyott a vár helyén. Július 9-e eseményei Arany János híres balladája, a Szondi két apródja nyomán pedig már szinte mindenki számára ismeretesek: Ali ezen a napon Mártont, a szomszédos Oroszi papját küldte el a kapitányhoz, hogy rábeszélje a megadásra, de Szondi másodszor is hajthatatlannak bizonyult. A ballada – és a források – szerint ekkor rábízta két fiatal apródját a pasa jóindulatára, maga pedig a végsÅ‘ rohamra készült, és egyetlen dolgot kért ellenfelétÅ‘l: a tisztességes temetést. Ezután megsemmisített minden értéket a várban, lovait megölte, és várta a támadást, mely kisvártatva megindult. Az oszmánok elözönlötték az aprócska várat, és utolsó emberig levágták a védÅ‘ket, köztük a kapitányt, Szondi Györgyöt is. Az ütközet után Ali a vitéz levágott fejét díszszemlére tetette, de azután állta a szavát, és tiszteletteljes temetést biztosított ellenfele számára, aki bátorságával az oszmánok megbecsülését is elnyerte. Szondi sírhelyén ma egy hatalmas szarkofág emlékeztet a kapitány hÅ‘si önfeláldozására, akinek hírnevét az irodalom mellett a képzÅ‘művészet számos alkotása – például a Kodály köröndön álló szobor – is megörökítette.

forrás: Rubicon online

Szondi György hÅ‘sies vitézsége egy XIX. századi ábrázoláson.

„FelhÅ‘be hanyatlott a drégeli rom,”

A hÅ‘si vitézi attitűd…

Mármost felvetÅ‘dik a kérdés, hogy miért vállalták ezt az önfeláldozó küzdelmet? És itt nem csupán Zrínyi példájáról beszélhetünk, hiszen láthattuk mindezt, Jurisics Miklós, Szondi György, Losonczy István, vagy Dobó István példáján is…

Bizton állíthatjuk, hogy a korban e hÅ‘sies magatartásforma, avagy "emberül" viselkedni a harcmezÅ‘n, a kor követendÅ‘ magatartás mintája volt. A vitézi életre való felkészítés, már kicsiny gyermekkortól fogva elkezdÅ‘dött, s mind a környezet, mind az ideológiai háttér, a vallásos neveltetés – történjék az akár katolikus, akár protestáns légkörben –, arra tanította Å‘ket, hogy a "hitért és a hazáért" harcolni, s akár az életet áldozni a legnagyobb érdem.

Ezt mindaz a történeti helyzet felerÅ‘sítette, amelynek a XVI-XVII. századi Magyarország foglya volt. Különösen hangsúlyos, hogy ez a magatartás minta, nem csupán valami lovagi korból áthagyományozódott, Don Quijote-i ábránd volt, hanem nagyon is élÅ‘ valóság. Mindezt még az is felerÅ‘sítette, hogy legtöbb esetben – de nem feltétlenül – mindazok, akik ily példát adtak, s tanúságot mutattak, azok gyakran saját birtokuk védelmében nem egyszer kénytelenek is voltak küzdeni, másrészt azonban az is elfogadott nézet volt, hogy az uralkodó szolgálata, a "haza védelme" hasznos és elengedhetetlen kötelesség.

Ugyanakkor az sem elhanyagolható és meggondolandó szempont – amelyet a mai korszak embere csak nehezen érthet meg –, hogy a XVI-XVII. század magyarországi világa, a "török világ", veszélyes korszak volt, melyben az állandósult harc nem rejtette el a halál arcát, mondhatni, annak élménye mindennapos volt: a harcban forgódók – s gyakran a "békés" lakosság – élete is állandó veszélyben forgott. A helytállást a bátorság és a rendíthetetlenség példázza. Az önmagát feláldozó hÅ‘s példája élÅ‘ és serkentÅ‘ erÅ‘t képvisel.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat

Drégely várának rekonstrukciós rajza.