1552 - Drégely hős vitézei

„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,”

 

1552. július 6-án szállt Khádim Ali budai pasa 10-ezer harcosával és erős tüzérségével a Börzsöny északi oldalán magasodó kicsinyke Drégely vára alá. A mezővárosi palánk elpusztítása után nyomban a „fellegvár” vívásába kezdett. A török tüzérség hamar rommá lőtte a középkori falakat, majd a gyalogság több hullámban is támadta a maroknyi védősereget…

 

Amikor 1552 nyarán a budai pasa, a nevezetes Khádim Ali váratlan támadással több várat elfoglalt a Dunántúlon, majd átkelve a Dunán Nógrád vármegyében, csak a kicsiny Drégelybe zárkózott Szondi György állt ellen rettenthetetlen bátorsággal, maroknyi népével (noha kapitánytársa Bekefalvay Gergely éppen a török közeledésének hírére menekült el, noha ezt a fizetetlenséggel indokolta. Szondinak is sok száz aranyforint zsolddal tartozott a Kamara, mégis maradt). Alig több mint 140 katonája volt. Azonban így is hihetetlen bátorsággal küzdöttek. Szondi jól tudta, hogy a parancsnoksága alá rendelt piciny és elavult, korszerűtlen váracskát nem védheti tovább négy napnál, ezt a szomszédos erősségek kapitányainak is jelentette. A közelben táborozó királyi had és parancsnoka, Erasmus Teuffel karba tett kézzel nézték végig a hősi harcot, de nem mozdultak, hogy a reménytelen helyzetben lévő védőket megsegítsék. Az ostromló török pasa megadásra szólította fel a védőket. Szondi György azonban nem adta meg magát. Két apródját a pasához küldte, hogy neveljen belőlük jó vitézeket, s azok énekeljék majd meg hősi nevét, mert mindhalálig védte a rábízott várat. Aztán lovait leöldöste, vagyonát felgyújtotta, hogy az ne kerüljön a törökök kezébe, majd megmaradt vitézei élén az ostromlók közé rohant. Az első helyen verekedett: amikor jobb térdét egy nagy golyóbis összetörte, fél térdre ereszkedve még osztotta a csapásokat, egész addig harcolt, míg a fejét és mellét ért puskalövésektől el nem esett. Vitézeit mind levágták. A budai pasa nagy tisztelettel temettette el. Sírjára zászlós kopját tűzetett.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 

Alul a hegy lábánál fekszik Palánk, s fenn a bércen Drégely, ahol Szondi és maroknyi vitéze mindhalálig védekezett...

 

Szondi György hősi halála: Szerző: Tarján Tamás

 

1552. július 9-én halt hősi halált Szondi György, Drégely kapitánya, aki 146 katonájával védte várát Hádim Ali budai pasa 12 000 fős oszmán seregével szemben. A háromnapos ostrom után ugyan a nógrádi erődítmény elesett, az utolsó emberéig küzdő Szondi azonban a török háborúk egyik legvitézebb harcosaként örökre beírta magát a történelemkönyvekbe.

 

Szondi György életéről viszonylag kevés információval rendelkezünk: születési helyét és idejét csak találgathatjuk, családjával kapcsolatosan pedig egyetlen testvéréről, Jakabról van tudomásunk, aki feltehetőleg mezővárosi polgár volt. A Szondi ifjúkorát kutatók számára az is ismeretes, hogy a végvári vitéz eredetileg a Suhó nevet viselte – így adja magát a feltételezés, hogy a Szondi név a nyugat-bácskai Szond mezővárosból képzett vezetéknév lehetett. A kapitány már igen fiatalon Révay Ferenc nádorhelyettes szolgálatába állt, és annak szklabinyai udvarában nőtt fel. Révay oldalán részt vett a végzetes mohácsi ütközetben, majd a végvári harcokban tűnt ki vitézségével, ezért Várdai Pál esztergomi prímás az 1540-es években kinevezte őt a drégelyi uradalom élére. Miután a törökök 1541-ben elfoglalták Budát, és a későbbi esztendők során megszerezték Visegrádot, Esztergomot és Nógrádot is, az uradalom nemsokára kiemelt fontosságú végvári erősség lett. Szondi György vára azonban alkalmatlan volt erre a szerepre, magas tornyaival, vékony falaival inkább megmaradt prímási vadászkastélynak – eredetileg ugyanis az volt – melynek védelmét az erődítmény fekvése is még inkább nehezítette. Az 1547-ig folytatott török hadjáratok során Nógrád vármegye legfontosabb erődjei mind a budai pasa kezére kerültek, ennek folytán Drégely maradt az egyetlen erősség, mely a gazdag bányavárosokat megoltalmazhatta a török betörésektől. Ezzel Szondi is tisztában volt, nem véletlen, hogy az 1540-es évek végén több levelet írt Ferdinándhoz, Várdai érsekhez és Erazmus von Teuffel felvidéki főkapitányhoz is, ám minimális eredményt ért el. A prímás 1549-ben bekövetkező halála után aztán Drégely már csak a pozsonyi Magyar Kamara jóindulatára hagyatkozhatott, az uralkodó azonban nem tudott megfelelő támogatást biztosítani Szondi számára. Az évek során a nyitrai püspök volt az egyetlen, aki a vár megerődítésére munkásokat küldött, Teuffel és Selmecbánya pedig összesen 65 zsoldost adott a kapitánynak, így Ali pasa érkezésének előestéjén a vár teljes személyzete 146 főre emelkedett.

 

Miután – az 1551 decemberében meggyilkolt – Fráter György 1551-ben I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) kezére játszotta Erdélyt, és a szultán erőit Temesvárnál és Lippánál is visszaverte, a Drinápolyban kötött ingatag békének vége szakadt, és Szulejmán újabb hadsereget küldött Magyarország ellen. A Konstantinápolyból induló hódítók fővezére Ahmed pasa, a nagyvezír volt – ő foglalta el aztán Temesvárt, majd Szolnokot – miközben egy másik, nagyjából 12 000 fős, hódoltsági hadtesttel pedig Hádim Ali budai pasa lendült támadásba. Miután Ali seregei tavasszal elfoglalták Veszprémet, Szondi megkezdte a felkészülést az ostromra, mert tisztában volt vele, hogy az oszmánok e nyerő pozícióban megpróbálnak majd bejutni a bányavárosokba. Az előkészületek azonban szerencsétlenül zajlottak, a nyár elején ugyanis villámcsapás érte a várat, és felrobbantotta a puskapor és a muníció jó részét, így a mintegy 150 védő esélyei tovább romlottak. A kapitány újabb elkeseredett levelezés révén próbált támogatást szerezni, de 1552. július 6-án végül egyedül kellett szembenéznie Ali pasa seregével; Teuffel főkapitány a bányavárosok környékén állomásozott, de nem segített a drégelyieknek.

 

A 12 000 emberrel és faltörő ágyúkkal érkező Ali próbálta ugyan rábeszélni a megadásra Szondit, de a kapitány a helyzet reménytelensége ellenére hajthatatlan volt. Így az oszmán tüzérség egynapos rombolása következett, mely során Drégely vékony falai és tornyai súlyos sérüléseket szenvedtek. A budai pasa ekkor indította meg első rohamát a szétlőtt erősség ellen, de meglepetésére Szondi és maroknyi csapata visszaverte az elbizakodott támadókat, és jelentős veszteségeket okozott az oszmánoknak. Ekkor újabb bombázás következett, mely már a kastély termeiben is súlyos kárt tett, és gyakorlatilag romhalmazt hagyott a vár helyén. Július 9-e eseményei Arany János híres balladája, a Szondi két apródja nyomán pedig már szinte mindenki számára ismeretesek: Ali ezen a napon Mártont, a szomszédos Oroszi papját küldte el a kapitányhoz, hogy rábeszélje a megadásra, de Szondi másodszor is hajthatatlannak bizonyult. A ballada – és a források – szerint ekkor rábízta két fiatal apródját a pasa jóindulatára, maga pedig a végső rohamra készült, és egyetlen dolgot kért ellenfelétől: a tisztességes temetést. Ezután megsemmisített minden értéket a várban, lovait megölte, és várta a támadást, mely kisvártatva megindult. Az oszmánok elözönlötték az aprócska várat, és utolsó emberig levágták a védőket, köztük a kapitányt, Szondi Györgyöt is. Az ütközet után Ali a vitéz levágott fejét díszszemlére tetette, de azután állta a szavát, és tiszteletteljes temetést biztosított ellenfele számára, aki bátorságával az oszmánok megbecsülését is elnyerte. Szondi sírhelyén ma egy hatalmas szarkofág emlékeztet a kapitány hősi önfeláldozására, akinek hírnevét az irodalom mellett a képzőművészet számos alkotása – például a Kodály köröndön álló szobor – is megörökítette.

 

forrás: Rubicon online

Szondi György hősies vitézsége egy XIX. századi ábrázoláson.

 

 

„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,”

 

A hősi vitézi attitűd…

 

Mármost felvetődik a kérdés, hogy miért vállalták ezt az önfeláldozó küzdelmet? És itt nem csupán Zrínyi példájáról beszélhetünk, hiszen láthattuk mindezt, Jurisics Miklós, Szondi György, Losonczy István, vagy Dobó István példáján is…

 

Bizton állíthatjuk, hogy a korban e hősies magatartásforma, avagy "emberül" viselkedni a harcmezőn, a kor követendő magatartás mintája volt. A vitézi életre való felkészítés, már kicsiny gyermekkortól fogva elkezdődött, s mind a környezet, mind az ideológiai háttér, a vallásos neveltetés – történjék az akár katolikus, akár protestáns légkörben –, arra tanította őket, hogy a "hitért és a hazáért" harcolni, s akár az életet áldozni a legnagyobb érdem.

 

Ezt mindaz a történeti helyzet felerősítette, amelynek a XVI-XVII. századi Magyarország foglya volt. Különösen hangsúlyos, hogy ez a magatartás minta, nem csupán valami lovagi korból áthagyományozódott, Don Quijote-i ábránd volt, hanem nagyon is élő valóság. Mindezt még az is felerősítette, hogy legtöbb esetben – de nem feltétlenül – mindazok, akik ily példát adtak, s tanúságot mutattak, azok gyakran saját birtokuk védelmében nem egyszer kénytelenek is voltak küzdeni, másrészt azonban az is elfogadott nézet volt, hogy az uralkodó szolgálata, a "haza védelme" hasznos és elengedhetetlen kötelesség.

 

Ugyanakkor az sem elhanyagolható és meggondolandó szempont – amelyet a mai korszak embere csak nehezen érthet meg –, hogy a XVI-XVII. század magyarországi világa, a "török világ", veszélyes korszak volt, melyben az állandósult harc nem rejtette el a halál arcát, mondhatni, annak élménye mindennapos volt: a harcban forgódók – s gyakran a "békés" lakosság – élete is állandó veszélyben forgott. A helytállást a bátorság és a rendíthetetlenség példázza. Az önmagát feláldozó hős példája élő és serkentő erőt képvisel.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 

Drégely várának rekonstrukciós rajza.