„…vígan várjuk az órát, az melyben meg kell fizetnünk az utolsó adósságot.”

1552. július 27-én történt, hogy a török hadak által szorongatott és ostromlott Temesvár megadta magát. Losonczy István kapitány védÅ‘serege egy ideig hÅ‘siesen kitartott – s noha a sikertelen felmentési kísérlet után a kapitány már elszánta magát a vitézi végre – azonban az Å‘rség soraiban szolgáló nagyszámú külföldi zsoldos katona lázongása és nyomása miatt szabad elvonulás feltételével feladta a várat. A véget azonban nem kerülhették el. A kivonulókat a törökök gyűrűbe fogták s az egyezség ellenére megtámadták… Losonczy és magyarjai az utolsó küzdelemben halálig szánva harcoltak, súlyosan sebesülten ejtették fogságba és hurcolták Ahmed pasa elé, aki fejét vétette.

Losonczy István temesvári kapitány egy esztendÅ‘vel korábban már sikerrel védelmezte Temesvárt, melyet a török ostromlók így láttak: „ez a híres vár mély vízben levÅ‘ szigeten fekszik, s minden oldalon tengerhez hasonló mocsár veszi körül. Nagy templomaival a szépség palotája; árkokkal megerÅ‘sített belseje tömve volt spanyol, német, szerb és magyar hitetlenekkel. Mindegyik nemzetnek független bánjai és bégjei lévén, a német király részérÅ‘l a Losonczy nevű átkozott volt a vezér és a szeraszker igen nagy számú ördöngös katonasággal".

Az 1552.évi nagy török hadjárat egyik kiemelt célpontja volt Temesvár. Kara Ahmed pasa nagyvezér és Szokollu Mohamed pasa ruméliai beglerbég egyesült, kb. 50-70-ezer fÅ‘s hada már 1552. június 24-én megkezdte a délvidéki Temesvár ostromát (lásd. a vonatkozó dátumnál a bejegyzést itt). Bár a török sereg erÅ‘s tüzérséggel vonult fel, de a hadban nagyszámú lovas és martalóc is volt, akik az ostromműveletekben másodrangú szereppel bírtak. A martalócok a szélesebb-tágabb vidékre rajzottak ki, míg a lovasság nagy része azt a feladatot kapta, hogy az esetleg felmentÅ‘s szándékkal gyülekezÅ‘ keresztény csapatokat tartsa távol…

Temesvár megerÅ‘sítése folyamatban volt; a vár Å‘rsége alig több mint ezer magyar vitézbÅ‘l, s közel ennyi idegen zsoldos katonából (köztük spanyolok, németek és csehek) állott. A legaggasztóbb azonban az volt, hogy a kisszámú Å‘rség mennyire számíthat az erdélyi Habsburg-hadak fÅ‘parancsnokának, Castaldo Å‘rgrófnak a támogatására, avagy még inkább „Nagykampó”-ra, Bernardo Aldana tábormesternek (bejegyzést róla lásd ezen oldalon) – s a szomszédos Lippa kapitányának – a támogatására. Aldana már hosszú ideje nyíltan intrikált a felsÅ‘bb katonai vezetésnél Losonczyval szemben, s ami még vészesebb nyíltan ellenségeskedett vele, segítséget tÅ‘le nem sokat várhattak a temesváriak. Losonczy István meglehet, hogy ezt jól tudta volt: nem véletlen talán, hogy igyekezett a segítséget maga megszervezni. JelentÅ‘s pénzt küldött a volt szegedi bírónak, Tóth Mihálynak (aki ezen év elején a nevezetes szegedi rajtaütést végre hajtotta – lásd. itt ezen oldalon a februári bejegyzéseknél a szegedi veszedelemnél), azzal, hogy fogadja meg a környéken kóborló szabadhajdúkat és vezesse a vár felmentésére.

Érdemes itt egy pillanatig elidÅ‘zni: már javában zajlott Temesvár ostroma, amikor Tóth Mihály az összetoborzott hajdúkkal megindult a vár alá, de csapata elÅ‘tt eltitkolta a küldetésük célját, csak mikor átkeltek a Maroson vált világossá a hajdúk elÅ‘tt, hogy hová is igyekeznek, akkor zúgolódni kezdtek – nyilván csak egy szokásos portyára gondoltak. Számúk még bÅ‘vült, hiszen a bihari fÅ‘ispán, Varkocs Tamás (nem azonos Székesfehérvár 1543-as hÅ‘s védÅ‘jével) 1000 hajdúját és számos ágyút – Castaldo parancsának megfelelÅ‘en – Tóth keze alárendelte. Tóth Mihály könyörgéssel és fenyegetéssel egyaránt élt, hogy a megrettent (nyilván ehhez a nemrégiben lezajlott szegedi veszedelemben szerzett szörnyű veszteségük is hozzájárult) hajdúkat harcra bírja. Végül vagy félezernyi katonával, mint élcsapattal tört elÅ‘re, de az éber törökök Temesszentandrásnál elállták az útjukat. A törökök véres vereséget mértek a csapatra – állítólag mindenkit lemészároltak. Tóth Mihály vitézül verekedett, akkor is mikor már a hajdúk java futásnak eredt, maga súlyosan sebesülve csodával határos módon menekült meg. Mikor kiheverte sebeit, nyomban visszatért a megmaradt hajdúihoz, hogy harcba vigye Å‘ket Temesvár megsegítésére, de azok az elszenvedett vereségtÅ‘l annyira megrettentek, hogy már nem lehetett Å‘ket harcba küldeni. A törökök a levágott hajdúfejeket – a felmentÅ‘ sereg kudarcát bizonyítva – behajigálták a várba.

Ugyanígy érdekes epizódja volt a temesvári ostromnak az, amikor a megérkezÅ‘ török had vitézei – szokásukhoz híven – a küzdelem elÅ‘tt, mint egy virtusból párbajra hívták ki a védÅ‘ket. Maga Losonczy István és egy spanyol kapitány, bizonyos Alfonso Perez bátran felvette a harcot velük, s minden ellenfelüket kiütötték a nyeregbÅ‘l.
Losonczy védelmi taktikája az volt, hogy a külsÅ‘ védelmi övet feladva az erÅ‘sebb várba vonultak vissza. A török tüzérség erÅ‘s és hatásos tűzzel törte a falakat, azonban a védelem csekélyebb számú ágyúi és puskásai is mind megfeleltek erre: egy ízben olyan sikeres lövést tettek, amely csaknem a ruméliai beglerbég életébe került, szerencséje volt, hogy a kilÅ‘tt kÅ‘golyóbis csak a nemes lovát söpörte ki alóla…

Az ostrom folyamán a törökök jelentÅ‘s veszteségeket szenvedtek, de egyre szívósabban nyomultak elÅ‘re; július 20-tól folyamatosan erÅ‘södött a támadások sorozata, s a Vízitorony öt nappal késÅ‘bbi elfoglalása után már mindenütt a belsÅ‘ várba szorultak vissza. S noha Losonczy István – mint ez egy levelébÅ‘l kiderül – a vitézi halálra készült, a zsoldos vezérek nem így gondolkodtak, hanem a vár feladását sürgették. Losonczy ezeket a sorokat rótta le Báthory András erdélyi vajdához címezve, amelybÅ‘l jól kitetszik az uralkodóhoz és a hazához való hűsége:
„Spectabili ac magnifico domino Andreae Bathory vajvodae Transilvaniae.
Spectabili ac magnifice domine et amice honorande. Salutem.

Te kegyelmednek nem kellene mind az idegen menzetség után járni, Kegyelmednek nagyobb gondot kellene viselni; egy cedulával hiszen megláttathattatok volna eddig; ezt penig amaz félékeny latorra Aldanára nem kellene bízni csak, mert Å‘ magát sem tudja most, hol vagyon. Az törökvel ha volna linek tractálni, elbeszélhetnétek, én azt hiszem, adóígirissel és engedelmesség ajánlással; ha ez nem kedig, hát víjjatok vele; mert ha ezen csendességben leszen ti Kegyelmetek,nyilván elvesztitek mind ez országot, mind minket. Tudja Kegyelmed urunk minemű tanúsággal bocsátá el, hogy egymást segítsük; miután én Temesvárra jüttem, azúta én Kegyelmednek egy vagy két céduláját láttam, ha az urunk hagyása nem volna is, nagyobbal tartozunk természet szerint is egymásnak, az régi jámbor tiszttartók szerint, mint azok fogták egymás dolgát szükségekben. Azért ám lássa kegyelmed ottan. Irjon Kegyelmed egészsége felÅ‘l; mi egészségben vagyunk és vígan várjuk az órát, az melyben meg kell fizetnünk az utolsó adósságot.

Valeat vestra magn. Dominatio felicissime. Datum ex destructo Temesvár, die 12.Julii anno 1552
Stephanus Lossonczy mpria”

Temesvár már romokban hevert július végére, amikor Losonczy István a parancsnoksága alá rendelt idegen zsoldosok lázadással fenyegetve kicsikarták a hosszú véres ostrom után a vár feladását; ebben azonban nem volt köszönet, mert a török csapdát állított, nem akart a gazdag zsákmánytól elesni. Ezért a kivonulókat kezdték elkapdosni, rabolni. Losonczy, erre dobot ütetett és emberi védelmére kelt. Iszonyú harc bontakozott ki. "Világossá vált, hogy a hosszú kínos fogságból nincs más menekvés, mint a halál." A spanyol zsoldosok, látva a törökök árulását, rémül kiáltozásba kezdtek, mikor kardélre hányták Å‘ket és a szabadulásra nem volt reményük. A magyarok azonban Losonczyval az élen vitézül, halálmegvetÅ‘ bátorsággal küzdöttek; a fÅ‘kapitány sisak és mellvért nélkül harcolt, levágott több törököt, egy janicsárt – aki apródját akarta elfogni –, és egy szandzsákbéget, azonban hamarosan fején súlyos kardvágás érte, és oldalát is kopja járta át. Még élt, mikor a török fÅ‘vezér elé hurcolták, aki aztán a fejét vétette.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat

Az egykorú török miniatúra Temesvár 1552-ben történt elfoglalásának azt a jelenetét ábrázolja, amikor az oszmán vitézek a nagyvezér elé hordják - mint gyÅ‘zelmi trófeákat - az ellenség levágott fejeit.

SZÁNTÓ: Küzdelem a török terjeszkedése ellen Magyarországon. Az 1551-1552. évi várháborúk. Bp. 1985. 124-125.