1552 - Temesvár eleste

„…vígan várjuk az órát, az melyben meg kell fizetnünk az utolsó adósságot.”

 

1552. július 27-én történt, hogy a török hadak által szorongatott és ostromlott Temesvár megadta magát. Losonczy István kapitány védőserege egy ideig hősiesen kitartott – s noha a sikertelen felmentési kísérlet után a kapitány már elszánta magát a vitézi végre – azonban az őrség soraiban szolgáló nagyszámú külföldi zsoldos katona lázongása és nyomása miatt szabad elvonulás feltételével feladta a várat. A véget azonban nem kerülhették el. A kivonulókat a törökök gyűrűbe fogták s az egyezség ellenére megtámadták… Losonczy és magyarjai az utolsó küzdelemben halálig szánva harcoltak, súlyosan sebesülten ejtették fogságba és hurcolták Ahmed pasa elé, aki fejét vétette.

 

Losonczy István temesvári kapitány egy esztendővel korábban már sikerrel védelmezte Temesvárt, melyet a török ostromlók így láttak: „ez a híres vár mély vízben levő szigeten fekszik, s minden oldalon tengerhez hasonló mocsár veszi körül. Nagy templomaival a szépség palotája; árkokkal megerősített belseje tömve volt spanyol, német, szerb és magyar hitetlenekkel. Mindegyik nemzetnek független bánjai és bégjei lévén, a német király részéről a Losonczy nevű átkozott volt a vezér és a szeraszker igen nagy számú ördöngös katonasággal".

Az 1552.évi nagy török hadjárat egyik kiemelt célpontja volt Temesvár. Kara Ahmed pasa nagyvezér és Szokollu Mohamed pasa ruméliai beglerbég egyesült, kb. 50-70-ezer fős hada már 1552. június 24-én megkezdte a délvidéki Temesvár ostromát (lásd. a vonatkozó dátumnál a bejegyzést itt). Bár a török sereg erős tüzérséggel vonult fel, de a hadban nagyszámú lovas és martalóc is volt, akik az ostromműveletekben másodrangú szereppel bírtak. A martalócok a szélesebb-tágabb vidékre rajzottak ki, míg a lovasság nagy része azt a feladatot kapta, hogy az esetleg felmentős szándékkal gyülekező keresztény csapatokat tartsa távol…

 

Temesvár megerősítése folyamatban volt; a vár őrsége alig több mint ezer magyar vitézből, s közel ennyi idegen zsoldos katonából (köztük spanyolok, németek és csehek) állott. A legaggasztóbb azonban az volt, hogy a kisszámú őrség mennyire számíthat az erdélyi Habsburg-hadak főparancsnokának, Castaldo őrgrófnak a támogatására, avagy még inkább „Nagykampó”-ra, Bernardo Aldana tábormesternek (bejegyzést róla lásd ezen oldalon) – s a szomszédos Lippa kapitányának – a támogatására. Aldana már hosszú ideje nyíltan intrikált a felsőbb katonai vezetésnél Losonczyval szemben, s ami még vészesebb nyíltan ellenségeskedett vele, segítséget tőle nem sokat várhattak a temesváriak. Losonczy István meglehet, hogy ezt jól tudta volt: nem véletlen talán, hogy igyekezett a segítséget maga megszervezni. Jelentős pénzt küldött a volt szegedi bírónak, Tóth Mihálynak (aki ezen év elején a nevezetes szegedi rajtaütést végre hajtotta – lásd. itt ezen oldalon a februári bejegyzéseknél a szegedi veszedelemnél), azzal, hogy fogadja meg a környéken kóborló szabadhajdúkat és vezesse a vár felmentésére.

 

Érdemes itt egy pillanatig elidőzni: már javában zajlott Temesvár ostroma, amikor Tóth Mihály az összetoborzott hajdúkkal megindult a vár alá, de csapata előtt eltitkolta a küldetésük célját, csak mikor átkeltek a Maroson vált világossá a hajdúk előtt, hogy hová is igyekeznek, akkor zúgolódni kezdtek – nyilván csak egy szokásos portyára gondoltak. Számúk még bővült, hiszen a bihari főispán, Varkocs Tamás (nem azonos Székesfehérvár 1543-as hős védőjével) 1000 hajdúját és számos ágyút – Castaldo parancsának megfelelően – Tóth keze alárendelte. Tóth Mihály könyörgéssel és fenyegetéssel egyaránt élt, hogy a megrettent (nyilván ehhez a nemrégiben lezajlott szegedi veszedelemben szerzett szörnyű veszteségük is hozzájárult) hajdúkat harcra bírja. Végül vagy félezernyi katonával, mint élcsapattal tört előre, de az éber törökök Temesszentandrásnál elállták az útjukat. A törökök véres vereséget mértek a csapatra – állítólag mindenkit lemészároltak. Tóth Mihály vitézül verekedett, akkor is mikor már a hajdúk java futásnak eredt, maga súlyosan sebesülve csodával határos módon menekült meg. Mikor kiheverte sebeit, nyomban visszatért a megmaradt hajdúihoz, hogy harcba vigye őket Temesvár megsegítésére, de azok az elszenvedett vereségtől annyira megrettentek, hogy már nem lehetett őket harcba küldeni. A törökök a levágott hajdúfejeket – a felmentő sereg kudarcát bizonyítva – behajigálták a várba.

 

Ugyanígy érdekes epizódja volt a temesvári ostromnak az, amikor a megérkező török had vitézei – szokásukhoz híven – a küzdelem előtt, mint egy virtusból párbajra hívták ki a védőket. Maga Losonczy István és egy spanyol kapitány, bizonyos Alfonso Perez bátran felvette a harcot velük, s minden ellenfelüket kiütötték a nyeregből.
Losonczy védelmi taktikája az volt, hogy a külső védelmi övet feladva az erősebb várba vonultak vissza. A török tüzérség erős és hatásos tűzzel törte a falakat, azonban a védelem csekélyebb számú ágyúi és puskásai is mind megfeleltek erre: egy ízben olyan sikeres lövést tettek, amely csaknem a ruméliai beglerbég életébe került, szerencséje volt, hogy a kilőtt kőgolyóbis csak a nemes lovát söpörte ki alóla…

 

Az ostrom folyamán a törökök jelentős veszteségeket szenvedtek, de egyre szívósabban nyomultak előre; július 20-tól folyamatosan erősödött a támadások sorozata, s a Vízitorony öt nappal későbbi elfoglalása után már mindenütt a belső várba szorultak vissza. S noha Losonczy István – mint ez egy leveléből kiderül – a vitézi halálra készült, a zsoldos vezérek nem így gondolkodtak, hanem a vár feladását sürgették. Losonczy ezeket a sorokat rótta le Báthory András erdélyi vajdához címezve, amelyből jól kitetszik az uralkodóhoz és a hazához való hűsége:
„Spectabili ac magnifico domino Andreae Bathory vajvodae Transilvaniae.
Spectabili ac magnifice domine et amice honorande. Salutem.

Te kegyelmednek nem kellene mind az idegen menzetség után járni, Kegyelmednek nagyobb gondot kellene viselni; egy cedulával hiszen megláttathattatok volna eddig; ezt penig amaz félékeny latorra Aldanára nem kellene bízni csak, mert ő magát sem tudja most, hol vagyon. Az törökvel ha volna linek tractálni, elbeszélhetnétek, én azt hiszem, adóígirissel és engedelmesség ajánlással; ha ez nem kedig, hát víjjatok vele; mert ha ezen csendességben leszen ti Kegyelmetek,nyilván elvesztitek mind ez országot, mind minket. Tudja Kegyelmed urunk minemű tanúsággal bocsátá el, hogy egymást segítsük; miután én Temesvárra jüttem, azúta én Kegyelmednek egy vagy két céduláját láttam, ha az urunk hagyása nem volna is, nagyobbal tartozunk természet szerint is egymásnak, az régi jámbor tiszttartók szerint, mint azok fogták egymás dolgát szükségekben. Azért ám lássa kegyelmed ottan. Irjon Kegyelmed egészsége felől; mi egészségben vagyunk és vígan várjuk az órát, az melyben meg kell fizetnünk az utolsó adósságot.

 

Valeat vestra magn. Dominatio felicissime. Datum ex destructo Temesvár, die 12.Julii anno 1552
Stephanus Lossonczy mpria”

 

Temesvár már romokban hevert július végére, amikor Losonczy István a parancsnoksága alá rendelt idegen zsoldosok lázadással fenyegetve kicsikarták a hosszú véres ostrom után a vár feladását; ebben azonban nem volt köszönet, mert a török csapdát állított, nem akart a gazdag zsákmánytól elesni. Ezért a kivonulókat kezdték elkapdosni, rabolni. Losonczy, erre dobot ütetett és emberi védelmére kelt. Iszonyú harc bontakozott ki. "Világossá vált, hogy a hosszú kínos fogságból nincs más menekvés, mint a halál." A spanyol zsoldosok, látva a törökök árulását, rémül kiáltozásba kezdtek, mikor kardélre hányták őket és a szabadulásra nem volt reményük. A magyarok azonban Losonczyval az élen vitézül, halálmegvető bátorsággal küzdöttek; a főkapitány sisak és mellvért nélkül harcolt, levágott több törököt, egy janicsárt – aki apródját akarta elfogni –, és egy szandzsákbéget, azonban hamarosan fején súlyos kardvágás érte, és oldalát is kopja járta át. Még élt, mikor a török fővezér elé hurcolták, aki aztán a fejét vétette.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Az egykorú török miniatúra Temesvár 1552-ben történt elfoglalásának azt a jelenetét ábrázolja, amikor az oszmán vitézek a nagyvezér elé hordják - mint győzelmi trófeákat - az ellenség levágott fejeit.

 

SZÁNTÓ: Küzdelem a török terjeszkedése ellen Magyarországon. Az 1551-1552. évi várháborúk. Bp. 1985. 124-125.