1553 - Hajdútánc

Hajdútánc, hajdótánc (1553-ban először említve)

 

Névadói a 16–17. sz.-i Magyarország gazdasági és katonai életében fontos szerepet játszó hajdúk. Ennek megfelelően elsősorban a hajdúk fegyveres pásztori-katonai táncát jelentette (fegyvertánc), de tágabb átvitt értelemben a korszak általános – a Kárpát-medence különböző népeit és vidékeit átfogó – népies táncstílusát is jelöli, ugyanis eszköz nélküli férfi-, valamint páros táncként is említik, sőt „jó hajdútáncos asszony”-ról is megemlékeznek. A néhány tucat említés, leírás, ábrázolás és dallamfeljegyzés csaknem két és fél évszázadot fog át Mátyás korától a Rákóczi-szabadságharcig. E korszak nevezetes történelmi személyiségeihez (Kinizsi, Dózsa, Balassi, Thurzó Imre, Zrínyi, Esterházy Pál, Kemény János) is kapcsolódó adatok a táncstílus egész társadalmat átszövő divatjáról tanúskodnak.

 

A 18. sz. elejétől már ritkán említik a források, népszerűségét elvesztve szorul vissza, s válik újra periferiális jelentőségű, fegyveres jellegét egyre kopottabban őrző pásztortánccá. A hajdútánc két évszázados hazai divatját és európai hírét a török hódoltság körülményei magyarázzák. – A hajdútánc zenéjéről néhány említés, ábrázolás és dallamfeljegyzés tájékoztat: a kor népszerű hangszerei, a duda, a töröksíp és a dob kísérte. Német és lengyel orgona- és citeratabulatúrák a hajdútánc néhány stilizált dallamát is megőrizték (ungareszka). Ezek a kanásztánc-ritmust és a dudazene jellemző motivikáját hordozó dallamok máig átszövik a Kárpát-medence népeinek tánczenéjét. – A történeti források a tánc többféle funkciójáról is hírt adnak: győzelmi torok és udvari mulatságok virtusos, bemutató táncaként járták, de még csata közbeni hajdútáncról is tesznek említést. A történeti emlékekből a hajdútánc formai sajátosságai is kirajzolódnak. A fegyver (kard, szekerce) virtuóz forgatásával együtt járó, többnyire kötetlen szerkezetű, harcszerű, vívó mozzanatokkal átszőtt férfitáncot magánosan vagy csoportosan, összefogódzott körben s alkalmanként még párosan nővel is járták. A források hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogós jellegét (toborzók), kiemelik szinte akrobatikus ugró és guggoló, földhöz lapuló figuráit, s a táncot kísérő karjátékról, valamint ritmikus kiáltásokról is tesznek említést.

 

A hajdútánc átalakult maradványait a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncai őrzik. A magyar, cigány, szlovák, goral, ruszin és román folklórban több olyan tánc is feltűnik (a magyar kanásztánc és botoló; a szlovák, goral, ruszin, hajduch, odzemok, zbójnicki; az erdélyi román haidău), amelyek formai és zenei vonásaikban, olykor névleg is kapcsolódnak e történetileg fontos s a Kárpát-medencei népek tánckincsének összefonódását tanúsító régi táncfajtához. E táncok a 16–17. sz.-i egymástól elszigetelődött, külön ágon fejlődött, regionális-etnikus színezetű elágazásai. A magyar változatokra a virtuóz, változatos eszközkezelés, a szlovák és goral anyagra a guggoló motívumok, a román haidăura pedig a botra támaszkodó gazdag, virtuóz figurázás jellemző. E táncok éppúgy nem csupán eszközös férfitáncok, mint a hajdútánc, hanem eszköz nélküli és páros, valamint csoportos formákban is élnek. A hajdútánc pásztortáncként tovább élő formáinak jelentős szerepe volt az újabb férfitánc, a verbunk kialakulásában, s ezáltal az új magyar táncstílus kialakuláshoz is hozzájárult.

 

Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian dances (Bp., 1937); Szabolcsi Bence: Népzene és történelem (Tanulmányok, Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kresánek, J.: Hůdobnovedné študie (Bratislava, 1959); Martin György: East-European Relations of Hungarian Dance Types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Martin György: Der siebenbürgische Haiduckentanz (Studia Musicologica, 1969).
 
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-914.html
 
http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index4.html (KERESZT ÉS FÉLHOLD - A TÖRÖK KOR MAGYARORSZÁGON (1526-1699) - Encyclopaedia Humana Hungarica 05; szerzõ: Felföldi László)

 

 
"A történeti forrásokban a 15. század végétõl a 18. század elejéig tudjuk követni a hajdútáncokat hosszabb-rövidebb leírások, dallamfeljegyzések, képi ábrázolások formájában. Az eddig e témáról összegyűlt mintegy 300 hazai és külföldi forrásból e táncot a fegyver (kard, szekerce) virtuóz forgatásával járt, harcszerű, vívó mozdulatokkal átszõtt szóló-, illetve csoportos férfitáncként, s alkalmanként nõvel járt párostáncként ismerjük meg. A korabeli följegyzésekben hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogó jellegét, szinte akrobatikus, ugró, guggoló, földhöz lapuló figuráit, a jellegzetes karjátékot és a ritmikus kiáltásokat. A táncot a kor népszerû hangszerei, a duda, a tárogató és a dob szolgáltatta. Kísérõdallamaira a gyors mozgású nyolcadoló ritmus és a dudazene jellegzetes motivikáját használó melodika volt jellemzõ.

 

 
Edward Brown angol utazó például így jellemzi a táncot: "Nyomát sem láttam, míg Magyarországra nem jöttem, a régi Pyrrhusi Saltatiónak, azaz harcitáncnak, melyet ezen a vidéken hajdúk (Heyducks) táncolnak. Csupasz karddal elõretörve, suhintgatva és csattogtatva járják. Forognak és fordulnak, testüket erõteljes és hirtelen mozdulatokkal felemelve és lenyomva, miközben a görögök módjára saját mértékük szerint énekelnek". Hasonló táncot járt kard nélkül Balassi Bálint 1572-ben a pozsonyi koronázási ünnepségen, Esterházy Pál nádor két karddal a kezében az 1647-es országgyûlés alkalmával a királyi udvarban.

 

 
A hajdútánc - érdekes módon - része lett a hajdúk, mint egyfajta kelet-európai könnyûfegyverzetû zsoldoskatonaság sajátos harcmodorának, melynek állandó eleme volt a cselvetés, a meglepetés és az ellenség bosszantása. Erre utal Gabelmann német szemtanú leírása Esztergom ostromáról 1595-ben: "egy hajdú és két magyar zászlótartó beugrott a vár árkába, s ott a törökök leghevesebb tüzelése közben a hajdútáncot járták. Az ember azt hinné, hogy lakodalomban és nem háborúban van". A forrásokból világosan nyomon követhetõ, hogy egy, a középkori forrásokban ritkán elõforduló, alkalmi táncforma, a fegyvertánc hogyan válik fokozatosan az egész korabeli magyarországi társadalmat (a jobbágyokat, nemeseket, végvári katonákat, s nemzetiségeket is) átfogó tánccá, általános Kárpát-medencei táncstílussá a korabeli Magyarország tánckultúrájának legfõbb kifejezõjévé Európa szemében.

 

 
A hajdútánc a török Hódoltság és a Habsburgok elleni küzdelmek elmúltával elvesztette idõszerûségét, és lassan visszaszorult a helybeli pásztori-paraszti tánchagyományba. Maradványai leghívebben a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncaiban éltek tovább, s megváltozott formában részévé váltak a 18-19. századi új tánc- és zenei stílus, az ún. verbunkos kialakulásának."

 

"Nosza hajdú, firge varjú,
Járjunk egy szép táncot!
Nem vagy fattyú, sem rossz hattyú,
Kiáltsál egy hoppot!
Szájad mondjon, lábod járjon
Egy katonatáncot. ...
Nohát immár minden ember
örüljön ez napon,
Nagy jókedvet, víg örömöt
Mutasson ez házon,
Az én szívem, mert hazajött
Szerencsés órában!
Egészséggel, idvösséggel
Édes szép szerelemmel.
Isten hozott és hordozott
Örvendetes hírben,
Itthon ülj már és velünk légy
Együtt szeretetben!"