1555 - A görösgáli csoda 1.

„Görösgali csoda”

 

Tojgun budai pasa 1555-ös somogyi hadjáratához és az 1555-ös szigeti harchoz kapcsolódik a görösgali vagy görösgáli csoda – egy török hősi haditett dicsőítése…

 

Különösen érdemes megemlíteni egy 1555-ös szigetvári harcokhoz kapcsolódó esetet, amelyet török forrásokból ismerünk (lejegyezte Ibrahim Pecsevi, s mind erről egy török kiseposz is született). Amikor Tojgun budai pasa a sikertelen próbálkozásait látva, elállt attól, hogy Szigetvárt ostromolja, elvonult a város alól, a magyarok, Kerecsényi László kapitány vezetésével a szomszédos kis görösgali török palánkvárra törtek. A védekező törökök és a támadó magyarok között heves küzdelem bontakozik ki. A görösgaliak védők az ostromlókra támadva kitörnek a palánkvárból.

 

Az ellentámadást, két bajtárs és barát, Deli Hüszrev és Deli Mehmed vezeti. Mindketten híres harcosok, kik megvadult oroszlánként csapnak a magyarokra. Nem sokára meg is futamítják őket. Közben Deli Mehmed hősi harcban elesik. Egy magyar vitéz – végvidéki szokás szerint – a fejét veszi. Itt az elbeszélés már csodás fordulatot vesz: az elesett és lefejezett török tiszt, bajtársa és barátja felszólítására gyilkosa után ered, lerántja lováról, megöli, és fejét visszavéve esik össze. Mindez olyan csodálatos tett, amelyet a görösgali bíró jegyzett fel, megdöbbenve az ijedségtől és a félelemtől.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 

 

Görösgal palánkváráról és annak török őrségéről vannak források. A XVI. század derekán a garnizon 167 fős katonaság védte, ulufedzsik, azabok és martalócok. Az ulufedzsik parancsnoka Szkender aga volt, alárendelt tizedesei (szerodák) pedig Musztafa Divane, Iszak Mohamed, Ferhad Musztafa bin Ali. Az azabokat Veli Divane vezette, tizedesei is törökök Ali bin Iljan, Juszuf Abdullah, míg a martalócok délszlávok voltak, csak parancsnokuk volt török, Hüszrev aga.

 

Lásd. VERESS D. Csaba: Várak Baranyában. Bp. 1992. 86-87.

 

A bíró eztán csodás égi fényjelet lát a hős sírjánál. A költemény azzal zár, hogy Deli Hüszrev kéri az Istent, hogy ő is és a bírói is hősi harcban nyerje el a vértanúk koronáját, majd hozzáfűzi, hogy e csodás esemény buzdítson mindenkit. Kétségtelen, hogy ez a XVI. századi kiseposz (desztán) a magyarországi oszmán népies irodalmi hagyomány egyik legértékesebb darabja. A költeménynek a magyarországi törökök közötti ismertségéről azonban semmit sem tudunk, de bizonyára szélesebb körben ismert lehetett, hiszen Ibrahim Pecsevi is átörökítette, sőt a világutazó, Evlia Cselebi megemlíti munkájának 7. Kötetében az 1664-ben történt görösgali látogatását (Seyâhatnâme VII. Istanbul, 1928, pp. 48-49), amikor arról szólt, hogy Görösgaltól fél mérföldre van egy hősi temető, ahol Deli Mehmed nyugszik, kiről is több legenda kering.

 

 „…a garazsgáli várhoz tartozó temető, melyet korábban Deli Mehmed zarándokhelyének neveztek. Ennek a Deli Mehmednek számos története ismert, de én csak egyiket írom le. A hitetlenek ostrom alá vették a várat. Deli Mehmed kinyittatta a kaput, rátámadt az ellenségre. Más muszlim hitharcosok is kirohantak, félelmetesen pusztítva az ellenséget. Eközben Deli Mehmed vértanúhalált halt, egy hitetlen levágta a fejét. Mikor egy barátja Deli Hüszrev meglátta, hogy Mehmed fejetlenül fekszik, eképp szólt: „Hej, te dalia! Éppen ma, az áldozati ünnepen estél áldozatul Isten dicsőségére! Nem tisztességes dolog itt heverned, miközben az ellenség viszi a fejedet!” Mikor ezt mondá, a levágott fejű Deli Mehmed Isten parancsából felkerekedett és üldözőbe vette a hitetlent, aki levágta a fejét. Jobb kezét felemelve olyan csapást mért rá, hogy a hitetlen feje szilánkokra hasadt. Deli Mehmed ezután berontott a hitetlenek közé és leterített mindenkit, aki ellenszegült. Erre az ellenség hanyatt-homlok futott, de senki sem menekülhetett előle. A csatában Deli Hüszrev is elesett. Odament hozzá Deli Mehmed, ölbe vette és átölelte, úgy maradtak. Még most is együtt nyugszanak, Allah adjon nekik örök irgalmat. Mivel ez az esemény a közelmúltban történt, még élnek azok az öregek, kik szemtanúi voltak. Tőlük hallottam, úgy jegyeztem le e történetet.”

Evlia Cselebi.

 

Megjegyzendő, hogy – jeles barátom, maga is aktív végvári katonai hagyományőrző és lelkes kutatója a történelmi emlékeknek –, a szigetvári Vár és Múzeum vezetője, Lebedy János számos alkalommal terepbejárással kutatta a görösgali palánkvár helyét és eredményeit egy kis füzetecskében publikálta. Lásd. LEBEDY János: Nemeske és Görösgal várai. Szigetvár, 2008. Arról is említést tesz, hogy a török szépirodalomban továbbra is fellelhető a görösgali török hősök emléke, mint pl. a XX. század eleji író Ömer Seyfeddin: A hősi halott, aki nem hagyta a fejét c. novellájában.

 

1977-ben a Szigetvári Várbaráti Kör kiadásában megjelent egy különös novella – Ömer Seyfeddin: A hősi halott, aki nem hagyta a fejét. A mű és az írója közismertek egész Közel-Keleten. A szerző, neves realista, a XX. század elején élt és alkotott, munkásságával megteremtette a török nemzeti realista novellát. A mű cselekménye Görösgal 1555. évi ostromáról szól, ihletője azonban egy a korból fennmaradt, itt, helyben íródott(!) a történteket szemtanúként megélő kádi (szellemi vezető) írása, melyet a pécsi születésű török történetíró Pecsevi Ibrahim őrzött meg az útókor számára. A történet keretét fennebb, az 1555. évnél már leírtuk. Magát a hősökről szóló látomást emelném ki, több nézőpontból megvizsgálva a történetet.

 

Most pedig lássuk Ömer Seyffedin novellarészletét ugyanerről az esetről:

„Kuru Kádi szeme Deli Mehmedet kereste. Kereste, de nem találta. Az ellenséggel összekeveredett török csapat mögött egy halott feküdt a földön… Ötven-hatvan lépésnyire volt tőle… Egy feketelovag, magas lovon éppen beledöfte hosszú lándzsáját az elterült testbe. Kuru Kádi nem bírta nézni. Előre rohant, de megbotlott egy kőben. Elvágódott, kardja kirepült kezéből. Azonnal felugrott és megragadta kardját, kiegyenesedett. A lovag közben leszállt lováról és levágta a leszúrt hős fejét. Kezében a levágott fejjel fekete démonként ugrott föl hátráló lovára. Menekülni akart… Kuru Kádi minden erejét összeszedve rohant utána. Közben tőle balra vágtató Deli Hüszrev pányváját lóbálta és torkaszakadtából kiáltozott: ’Mehmed! Mehmed! Életedet hagytad elveszni, de a fejedet ne engedd!’ Ez a kiáltás nagyon vad, szívet tépő, bánatos volt… Majd felkiáltott és a földbe gyökerezett a lába: „Jaj, Deli Mehmed a halott!” Ebben a pillanatban ugyanis a 40 lépésnyire fekvő levágott fejű hős felugrott a földről. Kuru Kádi megdöbbenve látta, amint a fejetlen test szinte repülve utolérte a fejét vivő páncélos lovagot. Minden erejével odavágott… A lovag tüstént fejjel lefelé bukott le a lóról, és a fej kiesett kezéből. Deli Mehmed fejetlen teste lehajolt érte és felvette, majd kinyújtózkodott a földön, mint egy elfáradt hős. Mindezt csak Kuru Kádi látta, mert mindenki a menekülő ellenséget üldözte.”

 

Lebedy János