”…már nagyon fáradtak vagyunk, mert mióta meg vagyunk szállva egy órányi nyugodalmunk nem volt.”

1556. június 17-én a szigetvári védők kis számuk miatt már nagyon fáradtak voltak a rájuk nehezedő török nyomástól. Ennek ellenére a tisztek úgy döntöttek, hogy az Óvárost is védelmezik – s egyenlőre nem vonulnak vissza a várba. Ez a stratégia nagyon kedvező volt – noha a védelemtől maximális és emberfeletti erőfeszítést kívánt. Úgy látták, hogy a város megvédelmezése a vár megtartásának is feltétele. Egy török fogoly kivallotta, hogy „a basának az a szándéka, hogy két hónapig marad itt és azt a várat nem hagyja itt, amíg azt be nem veszi”. S valóban Khádim Ali pasa ezen a napon megkezdte a Város vívását kelet felől is; a keleti fal mellett húzódó vizes árkot elkezdték feltölteni az ostromlók. „Hántak vala penig az törökök az árkokba igen nagy rakás fákat, melyeket az parasztemberektől tizenkétezer szekér számúaknak lenni mondatnak, amelyeket a mieink annak az nagy és kemény véres harcnak viadalának alatt tüzet vetetvén alája ezentül felgyújtának…” – írta a krónikás.

Sziget ostromára a környező kisebb végházak népei is megmozdultak, ha ezek nem is jártak mindig szerencsével, amit erről Szele Jakab 1556. június 17-én, Kanizsán kelt levelében beszámolt Csányi Ákosnak:

„Szele Jakab levele Csányi Ákoshoz
Megírtam Kegyelmednek, hogy Kerecsényi vajdája elszaladt. Így volt, de legyen hála a hatalmas Úristennek, megfogták, és ismét itt vagyon. A berzenceiek és a csurgóiak a gyalogokkal, akik Szigetbe akartak menni és nem mehettek, Babócsára mentek (ami 1555 óta – Tojgun budai pasa somogyi hadjárata óta – a törököké volt - megjegyzés tőlem.) A túlsó várost megégették, a barmot, amit találtak elhozták. Egymásra támadtak és igen vághatták egymást. Tizenhatot temettek el közülük, és azon felül egy ruhán vagyon sebes bennük. Továbbá a szegénység igen kívánja a királyi hadat, ha eljutna.
Kelt Kanizsán, szerdán Szent Vid nap után 1556.”

E-185. B-1547-2

lásd. Szigetvári levelek a török Hódoltság korából. szerk. Molnár Imre. Szigetvár, 1982. 21.