1556. június 14-én – akkor egy vasárnapi napon – történt, hogy a szigeti védÅ‘k hajnali kitörése után, Khádim Ali pasa és vele a fÅ‘tisztjei is mind a sáncokban voltak és személyes jelenlétükkel is katonáiknak kívántak példát adni, hogy a legnagyobb serénységgel folytassák a munkát. Ez oly annyira sikerült is, hogy a támadásra rendelt gyalogság már a Késás-bástya (vagyis a város délnyugati része) elÅ‘tt gyülekezhetett a sáncok fedezékében, úgy 30-35 méternyire a falaktól. Ugyanakkor e serénység eredményeként az ostromlók már a délkeleti oldalon fekvÅ‘ Henyey-bástyát is megközelítették, s onnan is folyamatos tüzérségi tüzet és egyéb gyújtó alkalmatosságokat „tüzes laptákat” dobáltak és vetettek ki a város falakra és palánkokra:

„De azon a napon este az törökök az városban tüzes laptákat hánni kezdének, melyek minthogy fából épített házak valának, könnyen fölgyulladnak. S az mieink is, noha gyorsan forgolódának, az tűz meg nem oltathaték, hanem az széltÅ‘l inkább felgerjedvén mind az város egészlen, s mind az palán, mely faeszközökbÅ‘l áll vala, az Készásy-bástyától fogva mind az más Henyey-bástyáig, kétszáz s nyolc lábnyomnyira levén egymáshoz egy órában mind megemészteték…” – írta Istvánffy.

A tűzvész olyan erÅ‘vel tombolt, hogy annak füstje messze hírdette a látóhatáron a szigetiek és a törökök erÅ‘s küzdelmét. Azonban nem dÅ‘lt össze és éget meg minden része a város falaknak és védműveknek, itt a védÅ‘k továbbra is keményen kitartottak és védekeztek. Ugyancsak ekkor történt, hogy a török tüzérek már a vár belsÅ‘ részén fekvÅ‘ kerektoronyt is elérték lövéseikkel:

„…nemsokára azután a törökök más sáncokat, az gabonaÅ‘rlÅ‘ malomhoz közel, mely együtt az várossal elégett vala, éjjel csinálának, s azokból az várbeli kerekded régi tornyot álgyúgolyóbisokkal szüntelen törték. Kiket midÅ‘n az mieink minden lövÅ‘szerszámot rájuk igazítván onnét elverni igyekeztek volna, mindazonáltal semmit sem használának.”

Lásd. Istvánffy(Tállyai). i.m. 239.