Az utolsó ostromnapok Sziget alatt, a budai pasa kudarca.

1556. július 26-án és az elkövetkezÅ‘ napokban tértek vissza a Babócsa alá indult török hadak – s velük Khádim Ali budai pasa – az ostromlott Sziget alá. Bár a törökök úgy mutatták, mintha Å‘k gyÅ‘zedelmeskedtek volna – hogy a védÅ‘ket ezzel is demoralizálják –, de valószínűleg Å‘ket nagyobb meglepetés érte…

Horváth Márk kapitány vezette szigeti védelem kihasználva, hogy a török hadsereg jelentÅ‘s része Babócsa alá szállt – a viszonylag – nyugodtabb napokat arra használta föl, hogy Sziget súlyosan rongált védműveit megerÅ‘sítse. A szigetiek abból is jól tudták, hogy valami kedvezÅ‘ dolog történhetett Babócsa alatt, hogy a pasa a szokásnak megfelelÅ‘en bemutatott számos levágott fejet – a rossz nyelvek szerint közöttük nem csak az ellenség, hanem a halott oszmán katonák levágott fejeit is –, de nem hozta magával a keresztények zászlóit (!), amelyet mind hadizsákmányt szokás volt a gyÅ‘ztesnek magával vinnie, s mint gyÅ‘zedelme jelképeit a földbe fejjel lefelé leszúrnia. Ezentúl árulkodó jel volt, hogy a visszatérÅ‘ török had most nem fogta körbe egész Szigetvárt, hanem nyugat és északnyugat felÅ‘l Basal falucskától a szigeti határban álló HárserdÅ‘nél táborozott le. Khádim Ali pasa gyorsan futárt menesztett Pécsre, hogy Dervis bég térjen vissza az oda elszállított tüzérséggel, de már ez is jelentÅ‘s idÅ‘veszteséget okozott.

A szigeti vitézek ezekbÅ‘l a jelekbÅ‘l pontosan tudták, hogy a budai pasa csak ravaszkodik, s hada vereséget szenvedett a felmentÅ‘ hadtól. Horváth Márk – szokásához híven – az aktív védelem stratégiáját választotta – s ezt nagyon jól idÅ‘zítette: mikor a törökök megérkeztek és a táborveréshez fogtak a HárserdÅ‘nél, már akkor a védÅ‘k kitörése érte Å‘ket, aztán ezek a kitörések mind-mind szaporodtak. Még az a virtus is megtörtént, amelyrÅ‘l a várkapitány – s késÅ‘bb Istvánffy Miklós krónikája is megemlékezett, hogy egy lovas vitéz, bizonyos Horváth Márton, elÅ‘re vágtatott a török táborhoz és az ellene indult törökkel megvívott, azt a nyeregbÅ‘l kivetette, ott mindjárt megölte, majd levágott fejét felmutatva bántatlanul visszatért a várba…

Azok a török csapattestek, amelyek megkísérelték a már elhagyott ostromműveket megszállni, különösen az Óváros területén, olyan heves puska- és ágyútűz, valamint nyílzápor fogadta, hogy kénytelenek voltak visszahúzódni. Ezt meggyorsítandó a szigetiek többször is lerohanták Å‘ket – „nem kevés törököt öltek meg.”

Végül július 29-én PécsrÅ‘l megérkeztek Dervis bég vezetése alatt a török ostromágyúk; ezekbÅ‘l – négy ostromágyúból – egy ágyútelepet állítottak harcba a törökök – a vártól északi irányba (inkább északnyugat – lévén a mocsaras tó medre éppen észak felé a legszélesebb), egy Gonász nevű helyen, s innen aktív tüzelésbe kezdettek. Az oszmán-török sáncokba rendelt katonaság azonban ekkor már semmi támadókedvet nem mutatott. Inkább csak tüzérségi harc és puskatűz jellemezte a küzdelmet. Ekkor érte a védelmet egy keserves csapás: az a Pribék Lázár nevű védÅ‘ – akit Horváth Márk rabságából felszabadított – s a szigetieknek tüzérségi tudásával felbecsülhetetlen szolgálatokat tett az ellenség lövésétÅ‘l halva esett el. Mondhatjuk a védelem utolsó halottja, de egyik legfájdalmasabb vesztesége volt – „Markó felette nagy bánatjára.”

Istvánffy (Tállyai). 246-247.