1556 - 11 - Az ostrom viszhangja

„Kik sebesettenek, vagy megholtanak, Méltók hogy dicséretben maragyanak,, Most véreket érettünk kihullatták, És testeket értünk szaggatták.”


Sziget 1556-os megvédelmezésének mérlege és visszhangja…

 

Véget ért Szigetvár – első nagy – ostroma, Khádim Ali budai pasa sikertelenül próbálkozott a vár megvételével, és súlyos veszteségek után feladta a hosszú 40 napnál is tovább húzódó ostromot.

 

1556. július utolsó napjaiban, egészen pontosan 30-án és 31-én, Khádim Ali budai pasa elrendelte, hogy a nem rég megérkezett tüzérséget vonják ki a sáncokból is indítsák vissza Pécs felé. Ezzel egyértelművé vált kudarca, hogy az ostromot nem kívánja folytatni. Zsámboki János – a Bécsben és Pozsonyban gyakran forgódó – udvari ember úgy tudósít, hogy a pasa szinte lopva, menekülésszerű gyorsasággal takaródott el Sziget alól. Az ostromban a védők vesztesége pontosan nem ismert.

 

Teőke Ferenc verses krónikájában több mint másfélszáz halottról szól, míg Horváth Márk kapitány jelentése kevesebbre teszi a számot – ezt fogadható el hitelesnek, lévén első kézből magától a várvédő kapitánytól tudjuk, hogy 74 vitéze halt hősi halált, 48 huszár és 26 gyalog, ugyanakkor eltűnt 11 személy; voltak még áldozatok, azok között a férfiak között is, akiket a törökök munkásként hajtottak a sáncokra, de némelyikük sikeresen a várba szökött.

 

Ezen kívül a városlakók közül is volt még 25 „civil” halott (17 férfi és 8 nő). Az ostromló török had vesztesége ennél jóval nagyobb volt, főként ha hozzávesszük a babócsai csatában – a felmentős sereggel vívott harcban – elesett török katonák számát. Valószínűleg mindez a nagy vérveszteség okozta azt, hogy ez a rendkívül ügyes, megfontolt és kiváló katona, Khádim Ali pasa úgy döntött, hogy tovább már nem viszi vásárra az emberei bőrét, noha ezzel a döntésével – ne feledjük – saját hivatalát, a budai helytartóságot, sőt, puszta életét is kockáztatta. Hiszen megvolt annak az esélye, hogy a kudarc miatti haragjában a selyemzsinórral jutalmazza. Khádim Alinak azonban a magyarországi hadjáratokban és várháborúkban számtalan hadi érdeme volt, valószínűleg ezt a magas Porta is belátta, s úgy gondolta – mint van is –, hogy a hadi szerencse forgandó.

 

Horváth Márk – ki ez előtt is nevezetes katonának számított – nevének becsülete még magasabbra hágott: Kassán a sikeres szigetvári védelmet díszlövésekkel ünnepelték meg; némelyek Márkót a horvát nemzet virágának nevezték; Forgách Ferenc krónikája pedig azt írta:

„Horváth Márk szigeti kapitány, különben is derék katona, Sziget megvédésével nagy dicsőséget szerzett magának.”

 

Azt is tudjuk, hogy az ostrom alatt nagyon sokan sebesültek meg, köztük a várkapitány is, aki olyan súlyosan sérült a lában egy puskalövéstől, hogy azt az orvosok, sebészek legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudták meggyógyítani, noha a király még a saját udvari orvosát is elküldte hozzá. Nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Horváth Márk e sebétől elkövetkező életében még sokat szenvedett, s azt, hogy 1561-ben bekövetkező halálát is ez a szigeti harcban szerzett súlyos – nem gyógyuló – sebe okozta volt.

 

Az ostrom után és a törökök elvonulásával sürgősen – haladék nélkül – neki láttak a szigetiek az újjáépítésnek. Egyrészt saját elpusztult házaik és otthonaik felépítésének, más részt pedig, ami a legfontosabb volt, a súlyosan rongált várfalak, bástyák és védművek kijavításának etc.

 

 

Horváth Márk szobra Szigetváron