„Amíg élek, a pasa a várat nem kaphatja meg tÅ‘lem!'”

A nagyvezér csele…

A török hadvezetés a sikertelenséget és hatalmas vérveszteségeit látva tanácstalan volt: egyesek arról szóltak, hogy a tél beállta elÅ‘tt Szigetvárt nem tudják elfoglalni, mások szerint az idÅ‘közben Gyula várát vívó Pertev pasának kell parancsot küldeni, hogy hagyjon fel az ostrommal, és egész hadával vonuljon a szultán táborához, hogy Szigetvárt egyesült erÅ‘vel elfoglalhassák. Ugyanakkor a nagy hadsereg megfelelÅ‘ ellátása is gondot okozott, mert az ostromlott erÅ‘dítmény körüli falvakat és vidéket a törökök teljesen elpusztították és feldúlták, így a mindennapi élelmezés igen szegényes volt, azt kiegészíteni pedig nem igen tudták. Így elmondható, hogy nem csupán a védÅ‘k, de az ostromlók is igen szorult helyzetbe kerültek.

Az idÅ‘ sürgette tehát a törököket, hogy a várat mielÅ‘bb elfoglalják, mert ha nem is érkezik meg a királyi felmentÅ‘ had (amiként nem is mozdult el a gyülekezÅ‘helyérÅ‘l), akkor hamarosan éhínség és járvány fog kitörni az ostromlók táborában (amint a vérhas már fel is ütötte a fejét), mely gyakran még nagyobb pusztítást okozhat, mint az ellenség fegyvere.

A nagy veszteséget hozó rohamok után a török nagyvezér, a ravasz Szokoli Mehemed pasa csellel akarja Zrínyit rávenni a vár feladására: megszerezvén fiának, Zrínyi Györgynek egy zászlaját és fogságba hurcolván egyik trombitását, belövetett egy levelet, melyben azt kívánta elhitetni Zrínyivel, hogy azt elfogott fia írta, melyben Å‘t a vár feladására kérte, s ígérte a pasa közbenjár a szultánnál, hogy a bán magyar király lehessen. Úgy tűnik Zrínyi Miklós elhitte, hogy fia a törökök fogságába került:

"…látván a családi zászlót hitelt adott a levélnek s nyomban válaszolt is fiának egy hasonló nyílvesszÅ‘vel kilÅ‘tt levélben: 'Szemem fénye, szívem vére, kedves fiam! Amit írtál tudomásul vettem és mindent megértettem. Te tudod azonban, hogy a mi családunk a bátorság szilárd talaján áll, s nekünk nem illik beszélni senkinek sem gyengeségrÅ‘l és tehetetlenségrÅ‘l, mert az gyávaság lenne tÅ‘lünk. Ilyen élet nekem nem kell! Amíg élek, a pasa a várat nem kaphatja meg tÅ‘lem!''

ErrÅ‘l az epizódról nem minden forrás emlékezik meg, de fennmaradt mind Forgách Ferenc latin nyelvű krónikájában, mind a török forrásokban is, miként ez utóbbiak Å‘szintén számolnak be arról, hogy a szultán nagyon beteg volt és igen türelmetlen, hogy a várost elfoglalni nem sikerült.

Mármost felvetÅ‘dik a kérdés, hogy miért vállalták ezt az önfeláldozó küzdelmet? És itt nem csupán Zrínyi példájáról beszélhetünk, hiszen láthattuk mindezt, Jurisics Miklós, Szondi György, Losonczy István, vagy Dobó István példáján is…

Bizton állíthatjuk, hogy a korban e hÅ‘sies magatartásforma, avagy "emberül" viselkedni a harcmezÅ‘n, a kor követendÅ‘ magatartás mintája volt. A vitézi életre való felkészítés, már kicsiny gyermekkortól fogva elkezdÅ‘dött, s mind a környezet, mind az ideológiai háttér, a vallásos neveltetés – történjék az akár katolikus, akár protestáns légkörben –, arra tanította Å‘ket, hogy a "hitért és a hazáért" harcolni, s akár az életet áldozni a legnagyobb érdem.

Ezt mindaz a történeti helyzet felerÅ‘sítette, amelynek a XVI-XVII. századi Magyarország foglya volt. Különösen hangsúlyos, hogy ez a magatartás minta, nem csupán valami lovagi korból áthagyományozódott, Don Quijote-i ábránd volt, hanem nagyon is élÅ‘ valóság. Mindezt még az is felerÅ‘sítette, hogy legtöbb esetben – de nem feltétlenül – mindazok, akik ily példát adtak, s tanúságot mutattak, azok gyakran saját birtokuk védelmében nem egyszer kénytelenek is voltak küzdeni, másrészt azonban az is elfogadott nézet volt, hogy az uralkodó szolgálata, a "haza védelme" hasznos és elengedhetetlen kötelesség.

Ugyanakkor az sem elhanyagolható és meggondolandó szempont – amelyet a mai korszak embere csak nehezen érthet meg –, hogy a XVI-XVII. század magyarországi világa, a "török világ", veszélyes korszak volt, melyben az állandósult harc nem rejtette el a halál arcát, mondhatni, annak élménye mindennapos volt: a harcban forgódók – s gyakran a "békés" lakosság – élete is állandó veszélyben forgott. A helytállást a bátorság és a rendíthetetlenség példázta. Egyértelműen állíthatjuk, hogy a szigetvári védÅ‘, Zrínyi Miklós fÅ‘kapitány és horvát bán cselekedeteit – egyéniségének minden ellentmondásos volta ellenére (vagy éppen ezzel együtt) – ez a korabeli vitézi attitűd határozta meg.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. ZrínyitÅ‘l Rákócziig. – kézirat

SUGÁR István: Szigetvár és viadala. Bp. 1976. 181.
Lásd: Török hadak Magyarországon 1526-1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. Ford: Thury József. Szerk.: Kiss Gábor. Bp. 1985. 189