1566 - 16 - Szulejmán halála

Nagy Szulejmán szultán „az örökkévalóság honába költözött.”

 

 

1566. szeptember 6-án (más forrásokban – mint Budina Sámuel krónikájában – két nappal korábban, szeptember 4-én) elhunyt az idős és beteg Nagy Szulejmán szultán a szigetvári ostromtáborban, halálát a megfáradt és kivérzett hadserege előtt, amely a végső támadásra készül, titokban tartják…

 

A török szultán idős kora miatti gyengeségéről és betegeskedéséről beszámolnak a források (nyugatiak és törökök egyaránt); a halálának okát azonban egyértelműen nem árulják el. A török történetíró, Katíb Mohamed Zaim arról írt, hogy a szultán az ostrom ideje alatt sokat feküdt és panaszkodott gyengesége és betegsége miatt – s azért mivel hadserege nem tudja elfoglalni e „tűzfészket”: „Betegsége napról napra erősödött, mind nyugtalanabb lett a vár el nem foglalása miatt…”

 

Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, de azért megkockáztatjuk, hogy bekövetkezett halálához talán ez a „nyugtalanság” is hozzájárult. A magyar forrásokban Istvánffy úgy tudja, hogy az öreg Szulejmán „has folyást” kapott volna és ebben halt meg, ami az ostromtáborban egyre inkább eluralkodó járványokra, különösen a vérhas pusztítására enged következtetni. Azonban mást is sejthetünk: elképzelhető, hogy az idős „világbíró” padisah halálát szélütés okozta. Egy azonban minden tekintetben biztos: a török vezérkarból csak a legfőbb tisztek, a nagyvezér, Szokollu Mohamed pasa és néhány beavatott tudott arról, hogy meghalt az uralkodó.

 

Fővesztés terhe mellett tilos volt erről még szólni is! Könnyen belátható, hogy a siker küszöbén álló, de végtelenül elcsigázott és megfáradt, kivérzett oszmán-török hadseregre milyen demoralizáló hatással bírt volna, ha meghallják a szultán halál hírét (a táborban már így is tudták, hogy nagyon beteg). Bizonyosan állíthatjuk, hogy még a vasfegyelemhez szokott elit gárdában, a janicsárok hadában – akik szintén nagyon súlyos veszteségeket szenvedetek el a szigetiek fegyvereitől – is felütötte volna fejét a zendülés. A nagyvezér tehát nagyon bölcsen járt el, amikor mindezt eltitkolta. Gyors futár szárnyalt a birodalomba, hogy a trónörököst, Szelimet értesítsék atyja haláláról és sürgessék, hogy sietve érkezzen a táborba, mert nagy veszély fenyegeti a hadsereget: „máskülönben Allah annyi szolgája és Allah prófétának zászlója az ellenség kezében marad.”

 

Budina Sámuel arról írt – bár szeptember 4-ére dátumozva e történéseket – hogy „Mehemet basa a török császár nagyvezére, néhány más beavatott vezérrel együtt oly ravaszul járt el, hogy a janicsárok és a többi katonák közül senki sem szerzett tudomást Szulejmán haláláról, ami reggelizés után körülbelül egy órával a Zsibótnak mondott hegyen, Szigettől ¼ mérföldre, a szigeti szőlőhegy közelében (…) következett be. (…) És hogy ki ne tudódjék, senki el ne híresztelhesse, ugyanez a Mehemet basa azt a doktort, aki a császár gyógykezelését irányította, éjnek idején titokban megfojtatta, hogy annak halálát ne beszélhesse ki. Közben a császár halála ellenére is nap mint nap elrendelték, hogy szóljanak a harsonák és más zeneszerszámok is muzsikáljanak, hogy ebédet főzzenek és szolgáljanak fel a részére, mintha csak élne a császár. Szulejmán halála után pedig rögtön nagy baj történt: vihar tört ki, hatalmas szél kerekedett, amely a császár összes sátrát le is döntötte, és azokat mintha magával akarná vinni, elragadta. Ugyanez a vihar a török tábor többi részére is átterjedt. Mehmet Szokolovics basa sátrát is elfújta, az összes pelyvát és szemetet, amit bárhol talált a táborba, fölkavarta és magával vitte. Majdnem egy időben ezzel csoda történt: az alsó Duna Tolna közelében olyan zavaros lett, homokkal, sárral úgy összekeveredett, hogy három napig nem lehetett megtisztítani, tisztaságát visszaadni. Amint a török és tolnai polgárok mesélik, sem főzésre, sem mosásra, sem ivásra nem lehetett használni.”

 

Mindeközben a szultán holttestét bebalzsamozták – hogy a romlástól megóvják – a belső szerveket kimetszették és tisztességgel ott a sátra alatt eltemették – ide építették később a síremlékül szolgáló türbét (Turbéki kegytemplom). Ezalatt az ostrom szünetelt, egyrészt a tomboló tűzvész ereje nem csillapodott, másrészt a török had előkészült az újabb rohamra, megtisztította a holttestektől a Külsővárat és elfoglalta állásait. Ekkor a védők már semmiben nem reménykedhettek – mindenkinek tudnia kellette, hogy az elkövetkező roham a döntő és végső küzdelem lesz.

 

 lásd. Budina Sámuel krónikája. In: Zrínyi énekek és feljegyzések. szerk. Frankovics György. Pécs, 2002. 42-44.