1566 - 17 - Zrínyi kirohanása

„Úgy harcolt, mint egy óriás. Az ellenség közül senki sem férkőzhetett a közelébe…”

 

1566. szeptember 7-én történt a szigetvári kirohanás: a harmincnégy napja az óriási túlerővel szemben védekező maroknyian megmaradt szigetiek a főkapitánnyal, Zrínyi Miklóssal az élen kitörnek a lángtengerré változott erődítményből, csaknem mindegyszálig hősi halált haltak…

 

A szultán nem láthatta meg a győzelmet, mivel szeptember 6-án meghalt, de a halálát vezérei a katonák előtt eltitkolták. És a következő napon újabb rohamra került sor. A védők helyzetét kilátástalanná tette a belsővárban tomboló tűzvész. Ekkor dönt Zrínyi a kirohanás mellett. Állítólag ilyen tartalmú beszédben szólt megmaradt vitézeihez:

"Hogy hová jutott ügyünk, bajtársak, s mily keményen és ellenségesen bánt velünk a szerencse, világosan láthatjátok. Íme, odáig jutottunk, hogy nem az ellenség vitézsége vagy igazi ereje, hanem a rosszkor jött tűzvész nyom el bennünket. (…) Vitézségünkre, annyira irigykedik a szerencse, hogy fegyverünkhöz és fegyvereinkről meg nem feledkező bátorságunkon kívül számunkra már semmit sem hagyott meg, s örök és gyalázatos szolgaság vár ránk, ha jobban félünk a haláltól, mint az férfiakhoz illik. Inkább kövessük tehát a becsületes és dicsőséges tanácsot, megvetve az aljas élet minden gyönyörét, s rohanjunk e fegyverek közé, hogy tanúsítsuk és bizonyítsuk, hogy mi becsülettel éltünk, s dicsőségben és igazi hírnévben, mely állhatatosságban szilárdan kitartva távozzunk az élők sorából, s hogy utódainknak és az egész földkerekségnek oly örök emlékünket hagyjuk hátra, melyért hálás. Nosza, katonák csak engem kövessetek, amint eddig is követtetek, s ha tőlem, mint üdvöt hozó forrásból példát meríttek, a gőgös és hitszegő ellenség nem fog azzal dicsekedni, hogy, ami mindenek között legszánalmasabb, minket bilincsbe vert, börtönbe vetett és láncra vert, s a századok sohasem fognak elfeledkezni a mi tetteinkről és vitézségünkről, sőt magasztalni fogják azt."

 

A kirohanó vitézek az ágyút az ellenségre sütvén a kapunál tolongó oszmánokra törtek, élükön a várkapitánnyal. A megmaradt védők Zrínyi Miklós és Juranics Lőrinc a zászlótartó mögött sorakoztak fel, aki utoljára még egyszer kibontotta a dunántúli főkapitányi lobogót, és aztán "Jézus segíts!" csatakiáltásukkal törtek az ostromlók kapu előtt tolongó áradatára.

 

A krónikás írja, hogy a lövedékek, a nyilak, golyók és dárdák szinte "jégeső módjára" zúdultak rájuk. Zrínyit a küzdelemben több lövés érte, mellén is, fején is, ekkor elesett, a körülötte küzdő vitézeket mind levágták. Végül a halott Zrínyinek fejét vették és a török táborban kopjára szúrva, közszemlére tették. A hősies kirohanással a védők élükön a vitéz horvát bánnal valóban megkoronázták addigi harcukat. Minden egyes korabeli forrás a török történetírók éppen úgy mint számos nyugati jelentés említésre méltónak, dicsőséges tettként tolmácsolják ezt a küzdelmet.

 

Ilyen értelemben írt jelentést egy francia jezsuita szerzetes, avagy ilyen beszámolók készültek az időközben ülésező német birodalmi gyűlésnek Augsburgba.

„Úgy harcolt, mint egy óriás. Az ellenség közül senki sem férkőzhetett a közelébe. (…) A drága grófot a mellének baloldalán lőtték át, egy másik golyó elől a homlokán érte. Rögtön összerogyott, holtan terült el. Tisztjei még hosszan harcoltak mellette, hogy holttestét mentsék, de végül valamennyit lekaszabolták.” – szól egy szemtanúnak tulajdonított jelentés, amely a drezdai levéltárban bukkant elő.

 

Az ostromló oszmánok nagyon súlyos veszteségeket szenvedtek. Már a kortársak, Istvánffy Miklós, Forgách Ferenc és mások is több mint 20-ezer halottra becsülték a törökök veszteségeit. A mai kutatások tükrében állítható, hogy az ostromló török hadsereg állományának 42%-át elvesztett. A nevezetes és hatalmas szultán halála, illetve az ostromló seregnek ilyen óriási veszteségei valósággal "pyrrusi győzelmet" jelentettek. Röviden meg kell emlékeznünk arról is, hogy a források tájékoztatása szerint Szigetvár környékén az ostrom alatt jelentős pusztítás esett.

 

Tudjuk, hogy számos falut – mint a szultán főhadi szállásához közel eső Zsibótot – "pusztává tett" a török, de a legelszomorítóbb ebben az, hogy olyanokat is, amelyek csak nemrég heverték ki az elmúlt ostromok (1555, 1556) dúlásait. A védők önfeláldozó és óriási véráldozata pedig szinte még az e korban szokásos hősies küzdelmek és példák közül is kimagaslik, mint arra Sugár István hadtörténész remek összefoglaló tanulmányában rámutatott. Ahol az egriek hősi küzdelmével és a védelem adottságaival vetette össze a szigetvári 1566-os ostrom bizonyítható – vagy legvalószínűbb – adatait. Itt írja, hogy míg Zrínyi Miklós szigeti harcában egy 18 000 m2 alapterületű várat és két körülbelül 132 500 m2 alapterületű városrészt védelmezett egy több mint 1 kilométer kerületű védelmi vonalban 2300 fős védelmet tudott elosztani, addig Dobó István 1552-ben Egerben „lényegesen kedvezőbb terepadottságok között, a jobb kiépítésű kővárban, 60 000m2 terület védelmére 1800 fegyverese volt. Míg tehát az egri várban egy katonára kb. 33,3 m2 –nyi terület védelme jutott, addig Szigetváron 65,4 m2”. Ellenben a szultáni hadsereg óriási erőfölényben volt és eleinte semmiben nem szenvedett hiányt. Természetesen ez semmit nem vesz el az egriek dicsőséges harcából, de még inkább kidomborítja a szigeti védők hősies küzdelmét.

 

Közvetlenül az események után a szigetvári véres ostrom emléke még mindig nagyon elevenen – mondhatni napi szinten – foglalkoztatta a „közvéleményt”, még az elkövetkező tíz-húsz esztendőn át. Az 1576 augusztusában Konstantinápolyba igyekvő követ, Ungnád Dávid asztalánál egy bizonyos Oswald mester reggelizett, aki előadta:

„akkoriban, 1566-ban ő is a várban volt – amikor a törökök a várat ostromolták. Akkoriban gróf Zrínyi Miklós nem cselekedett bölcsen, amikor a törökök megrohanták a várat. Az ágyúmesterek intelmei ellenére minden ágyú eldördült, ezért a törökök bemérhették, hogy milyen tűzfegyverei vannak, milyen messze hordanak. A táborukat ezután verték fel. Néhányszor azt kérték az ostromlottaktól, adják meg magukat, hiszen lehetetlen ilyen nagy hatalommal sokáig ellenállni. De a szigetiek mindig a segítségben bíztak, ámbár semmi sem jött, azon kívül, hogy a grófné egyszer négy- vagy ötszáz embert bejutatott ezek azonban nem sokra mentek a tudományukkal.”

 

Ugyancsak ebben a kontextusban olvashatunk arról is – amelyet a török források megerősítenek –, hogy nem csupán a védők, de az ostromlók is erőfeszítéseik végső határához értek azokban a tragikus és véres szeptember eleji napokban. A „bécsi király” követei a török tolmácsoktól tudták meg – 1573-as útjuk során –, hogy ha a janicsárok megtudták volna a szultán halálát nyomban beszüntették volna a harcot, s most is igen haragszanak a nagyvezérre – Szokolli Mehemed pasára – mivel a szultán halála után, míg az új szultán trónra nem lép, ősi joguk, hogy zsoldemelést követeljenek; azonban Nagy Szulejmán halála után, fiát és örökösét, ki Nándorfehérvárból sietett az ostromló táborba, hogy a hatalmat nyomban átvegye… Így a janicsárok nem gyakorolhatták e jogukat, zsoldemelésük – a szörnyű vérömlésük ellenére – elmaradt. A szerző megjegyzi: „ezeket a janicsárokat hívják a császár fiainak, s csak Konstantinápolyban több mint tízezer lehet belőlük.”

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

 

A szigetvári hős Zrínyi Miklós portréja

- háttérben az ostromlott Szigetvár -

talán a legismertebb ábrázolás Matthias Zündt korabeli rézmetszetén, 1566.

 

Istvánffy. 352-353.
Lásd. A Szigeti veszedelem és költője. Összeállította Molnár Imre. A második kiadást szerk. Ravazdi László. Szigetvár. 1997. 14.
SUGÁR. 1976. 186.

 

Ismert az a dokumentum, amely a Szigethez tartozó valamennyi birtok leírásáról szól az 1560-as esztendőben. Ebben egy bizonyos Mezzel János, hoboli bíró eskü alatt vallotta, hogy faluját, csak 1560-ban építette újjá a visszatérő lakosság, mert az addig lakatlan volt az előző szigeti ostrom óta.

 

Vö. TIMÁR. i.m. 276.
Vö. SUGÁR. 1976. 188-189

 

Személyét nem tudtam beazonosítani. A kevés túlélőket név szerint ismerjük. Források szerint Oswald német órásmester később a török fogságban szpáhi lett és tolmácsként is nagy szolgálatokat tett. Lehet azonban, hogy a mindenkorban szokásos „háborús anekdotázó”-val lenne dolgunk? Az ismeretei azonban nagyon is jók, képzett, hadban forgódott katonára vallanak.

 

Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. 193.
Uő. uo. 145.