1566 - 18 - Zrínyi kirohanása (Budina Sámule krónikája)

"Ezért mindannyiunk közül én akarok az első lenni, elsőként megyek előttetek. Amit én fogok tenni, ti is azt cselekedjétek!"


A kirohanás leírása Budina krónikájában:

 

„Szeptember 7-én, Kisboldogasszony napját megelőző napon korán reggel hat óra tájban a törökök a belső várra tüzet dobva, azokat az épületeket, ahol Zrínyi gróf lakott, felgyújtották és a török császár összes gyalogosa a vár elfoglalására teljes erővel rohamra indult. Ekkor sok trombita szólalt meg, sok dob perdült meg, rengeteg harsona harsant meg. A külső várat teljesen elborította a számtalan zászló. Akkora volt a mindenütt hömpölygő törökök sokasága, hogy sem a mezőket, sem a vizet, sem a fákat nem lehetett látni, minden törökökkel volt tele, még a falaknak a töve is. Közben a várat hevesen és mértéken felül emésztette a tűz. Mikor Zrínyi gróf látta, és tudta, hogy ott tovább már nem tarthatja magát, megparancsolta inasának Cserenko Ferencnek, hogy kínai selyem öltönyét és rövid selyem zubbonyát, amelyet ők mentének hívnak, fövegét és a többi ruháját hozza ki részére, majd a katonákhoz és mindazokhoz, akik akkor vele voltak, így kezdett beszélni: ’Nincs szükségem most nehéz ruházatra, hanem könnyűre, amely nem akadályoz, hanem amelyikben kellőképpen, mozgékonyan tudom magamat védelmezni.’ Megparancsolta inasának, hogy vigye oda neki feketebársony prémes kalpagját, amely arannyal volt zsinórozva, amelyet esküvőkön szokott viselni. (…)

Ezután száz aranypénzt, magyar dukátot hozatott oda, amelyek közé nem keveredhetett török pénz. Mihelyt kihozta a pénzt inasa, felhasította a zubbonya bélését, és odarakatta azt, miközben így szólt övéihez: ’Tudjátok meg, ezt én azért tettem, hogy az ellenség, vagy rabló, aki lehúzza róla a ruhát, ne mondhassa, hogy semmi zsákmány vagy érték nem volt nálam.’ Eztán meghagyta komornyikjának, hogy adja át neki a vár kulcsait, melyeket amíg a vár ostroma csak tartott, azt mindig magánál tartott. Amint megkapta azokat, rögtön mentéjébe tette, amelyikbe száz aranyat rejtette s így szólt: ’Higgyjétek el nekem, míg ezt a kezemet mozgatni tudom, ezzel a karddal életemet védelmezhetem, senki nem fogja elvenni tőlem a kulcsokat és a száz aranyat. Halálom után pedig legyen azé, aki azokat megszerezte. Esküvel fogadom meg Istennek, fogadalmat tettem, hogy engem soha nem fognak a török táborba vezetni, miközben a gyerekek ujjal mutogatnak rám.’ (…)”

Eztán előhozzatta a fegyverzetét, négy kardja közül választott: „amely még atyjáé volt, s így szólt: ’Régi kardjaim közül ez az, amellyel az első dicsőséget és megbecsülést kiérdemeltem, ezzel szereztem mindazt, amim van. Ezzel a karddal a kezemben akarom most elviselni mindazt, amit Isten ítélete rám szabott.’ (…)

Mikor kilépett a házból, és a belső vár piacára ért, már ott álltak körbe az összes gyalogosok és lovas vitézek páncélban, sisakban és kivont karddal. Elszánt lélekkel várták őt, s mikor látták, hogy úgy ég a vár, hogy a tűz ereje és a füst miatt nem maradhatnak tovább, a gróf úr a vár piacán, hogy mindannyian jól hallhassák, beszélni kezdett: ’Testvéreim! Ti derék katoná! Most mindnyájan saját szemünkkel látjuk, hogy az Isten ma tűzzel büntet bennünket, ellenségeink a tűz segítségével kerekedtek fölénk, s győznek le bennünket. Nem ártana nekünk annyit az ő erejük és nagy számuk, mint amennyire a tűz ront és pusztít bennünket. Mégis úgy illik, hogy ezt a büntetést, amelyet a Mindenható Úristen küldött ránk, türelmes és hálás lélekkel viseljük el. Ezzel ugyanis nemcsak a mi bűneinket, hanem hazán vétkeit is büntetni akarta. (…)

Hála legyen az Istennek, hogy eddig sem becstelenség, sem árulás nem fordult elő közöttünk, és eztán sem fog megtörténi! Mindnyájan látjuk már most, hogy ezen a helyen tovább tartózkodni nem lehet, még ha akarnánk is. (…)

Hát miért vesszünk el itt a tűzben? Menjünk ki a külső várba, s mint derék vitézek, mérkőzzünk meg az ellenséggel, verekedjünk meg velük, hogy halálunk és elestünk után mindenki megszerezze magának az örök dicsőséget. Aki elesik, kétségtelenül az Istennel lesz örökké, akinek hosszabb élet van kiszabva, és életbe maradhat, azt a legnagyobb dicsérettel fogják minden időben ünnepelni. Ezért mindannyiunk közül én akarok az első lenni, elsőként megyek előttetek. Amit én fogok tenni, ti is azt cselekedjétek! Bízvást higgyjétek el nekem szeretett Testvéreim, hogy nem foglak elhagyni benneteket mindhalálig!’ Ezután Jézus nevét háromszor kiáltotta, és a császári Felség zászlaját (Dunántúli Főkapitányság zászlaját) átadta Juranics Lőrincnek, hogy vigye előtte, majd megnyittatta a vár kapuit. A kapuban állt a nagyágyú – amit köznyelven mozsárágyúnak hívnak –, vasdarabokkal volt megtöltve. Kevéssel ezelőtt sütötték ezt rá a törökökre. A füstfelhő alatt Zrínyi gróf meztelen szablyával és kerek pajzzsal kezében lépett ki. Előtte haladt Juranics a zászlóval és utána a többi katonák; gyalogosok és lovasok, akik még életben voltak, mind követték. Még ott a hídon összecsapott a törökökkel. A janicsárok azon a helyen Zrínyi Miklós gróf urat három helyen golyóikkal eltalálták. Attól a golyótól, amely a fejét érte, összeesett és a földre bukott. Erre a törökök háromszor Allah, az istenük nevét kiáltották. A mieink pedig visszamenekültek a belső várba. A törökök hevesen üldözték, nagy dühvel támadták őket, és a mieinkkel együtt hatalmas rohammal benyomultak, igen nagy erővel a belső várba. Már a várfal belső oldala, a többi várfalak is mindenütt tele voltak törökökkel. Innen szórták a köveket, gerendákat a mieink teljes megsemmisítésére, és keményen harcoltak a mi katonáinkkal. Mindenkit lekaszaboltak, kivéve azokat, akik valami módon török bőrsüveget, illetve nemezkalapot húztak vagy turbánnal takarták be fejüket. Ezeket az álruhásokat elvezették, a gyerekeket és az összes nőket pedig életben hagyták és fogolyként magukkal hurcolták. (…)

A belső vár területét annyira elborították a mieink és a törökök holttestei, hogy ha valaki belépett a várba, vagy ott sétálni akart, csak az emberek hulláit taposva,azokon járva lépkedhetett. A belső vár palánkjain is levágott és meggyilkolt emberek tömege hevert szerteszét, úgyhogy ott a folyékony és az alvadt vért bárki könnyen lapátolni tudta volna. Miután a várból elvezették az összes keresztényeket, és a törökök birtokba vették mindkét várrészt (…)

a tűzvész elért a puskaporhoz, amely a belső várnak egyik tornyában a földszinti bolthajtásokban volt tárolva. A puskapor robbanása a régi épületeket, amely a belső várban voltak, alapjaiból kifordította és szétvetette. A tűzvész pedig tovább dühöngött, s igen sok török halt meg a portól és a kődaraboktól.”

 

 

Zrínyi Miklós Dunántúli Főkapitány zászlaja (rekonstrukció).

 

 lásd. Budina Sámule krónikája. In: Zrínyi énekek és feljegyzések. szerk. Frankovics György. Pécs. 2002. 39-42.30