De Sigetho Hungariae propugnaculo

Szigetvár viadala és a "Magyarok Főnixe"

 

A Német-Római Császárságban és nem csupán Ausztriában különösen éberen figyelték az esztendő eseményeit. Az 1566 tavaszán ülésező birodalmi gyűlésen is nagy figyelmet szenteltek a magyarországi híreknek, hiszen féltek Nagy Szulejmán támadásától. Bár a német rendek a nem voltak egységesek a török hódítás veszélyének megítélése tekintetében, főként a dél-németországi területek tartottak ettől, de abban mind reménykedtek, hogy az oszmán áradat megállítható mielőtt elérné a császárvárost, vagy a német területeket. Miként megtörtént ez 1532-ben a hősies kőszegi védelemmel. A németek ténylegesen úgy látták, hogy Magyarország a német nép legközelebbi elő fala, amelyen megtörhet a muszlimok ostroma (Die nächste Vormauer der teutschen Nation), amiként a vár eleste után, arról írtak, hogy Szigetvár hosszú vívásánál Bécs menekült meg. 

 

Zrínyi és a szigetvári védők hősi küzdelmének híre bejárta egész Európát: megannyi képsorozat, metszetek, propagandaanyagok készültek, melyek a várkapitány portréját, vagy a kirohanást ábrázolták volt. Mint legismertebbként Matthias Zündt rézmetszete, amely 1566-ban készült, s melyen a háttérben a várkapitány alakja mögött láthatóak a kirohanás jelenetei, az égen pedig angyal repül fel, keresztet és mártírkoszorút tartván.

 

Nyilvánvaló, hogy Magyarországon is megkülönböztetett figyelem övezte a szigetiek hősi harcát, és szinte nem is a város eleste a hangsúlyos, hanem a védők önfeláldozó harca. Miként jól érzékelhetjük Briccius Kokavinus sárosi prédikátor 1566-os napló bejegyzéséből, mikor is arról szólt, hogy a hős Zrínyi, ellenállva a szultánnak, fegyverrel a kezében halt meg a hitért és a hazáért.

 

Méliusz Juhász Péter a neves református prédikátor az 1566-os nagy háborúságot már a végítélet eljövetelének kezdeteként vizionálja. A bibliai apokaliptikus képeket – e korra nagyon is jellemzően – saját korának Magyarországára vetíti; a szultán 1566-os hadjárata, Gyulának és Szigetvárnak eleste pedig már a kereszténység elnyelésével fenyeget. A török az Utolsó Ítéletre jövendölt Góg és Magóg népe.

"Belepi a földet. Gyulát és Sziget egyszersmind megszállotta: a Felfeldet pedig a tatár 11. napjára augusti el rablá 1566. Gyulát 2. Septembris, Szigetet 7. Septembris vette meg. De még az Ítélet napjához kezel leszen igen nagy hada. (…)

megnagyobbul a Török birodalom, az ű hitére akarja hajtani a keresztyéneket, mint Nabukondonosor, Darius, a Medusok. (…)

Mihent a török az ű hitére kezd hajtani azontúl elvesz birodalma. Senki meg nem verheti derék szerént az törököt, hanem csak az Isten az égből."

 

Azonnal tárgya lett a szigetvári viadal az irodalmi műveknek is, amelynek hosszú sora elvezet a Szigeti veszedelemig. Juraj Baraković nosztalgiával idézi meg a horvát bánt. Azon kesereg, hogy mióta elesett, nincs aki török fejeket szedjen: „Otkada Zrinski ban Miklauš poginu...”

 

Egy ismeretlen nyugat-magyarországi horvát költő emígy kezdi A szigeti csata (Boj pod Sigetom) leírását:

„Jó urak, emlékezzünk most
Sziget várára és Zrínyi Miklósra.
Hogy is vesztettük el Sziget városát
Minek után elpusztult magyar országunk.”

 

Avagy másutt hasonlóan fogalmaz egy 1593 előtt keletkezett mű, az Ének Szigetről (Pjezma o Sigetu):

"Jó uraságok, néktek röviden szólok
Sziget váráról, Szulejmán szultánról,
És a derék hősökről, s Zrínyi Miklósról,
Akit régtől fogva kezdtek gyászolni."

 

Érdekes megfigyelnünk, hogy bár a szigetvári ostrom és Zrínyi hősi halála már nagyon hamar megjelent a horvát epikus költészetben, hiszen minden népköltészeti előzmény mellett, hamarosan megszületett Karnarutić nagyhatású eposza Szigetvár megvétele (Vazetje Sigeta grada) címmel, amely a költő és hadvezér Zrínyi egyik inspirálója lett a Szigeti veszedelem megírásakor; mindezek ellenére magyar nyelven egész ez utóbbi munkáig nem született eposz erről a témáról. Ez azért is nagyon érdekes, mert az irodalom- és eszmetörténeti kutatások nagyon jól bebizonyították, hogy a horvát és a magyar kulturális kapcsolatok nagyon erőteljesek voltak: például a végváriak egyik magyar dalnoka, Tinódi Lantos Sebestyén felhasználta Marulić Judit eposzát, amely a népszerű ószövetségi hősnő küzdelmét dolgozta fel, amikor 1552-ben Holofernesz és Judit asszony históriáját megjelentette.

 

Szigetvár elfoglalás a muszlimok diadala volt, és ezt ők is megénekelték. Érdemes felidézni, hogy egy Dél-Boszniában lejegyzett epikus műben (Boj na Sigetu), bár Zrínyi név szerint nincs megemlítve, csak, mint „szigeti kapitány”, aki tizenkét évig (!) védi a várat a szultán ellenében. Amiként Szigetvár eleste előtt a magyar védelemben töltött be kulcsfontosságú szerepet úgy 1566 után a török hódítók egyik legjelentősebb végházának számított.
A török hadsereg győzhetetlen hírnévnek örvendett, s valóban, igazán döntő súlyú vereséget a keresztény erőktől még nem szenvedett el. Nem egyszer volt igen nagy véráldozattal kivívott győzelme és volt nagy véráldozatot követelő veresége is, de olyan, amely a korabeli keresztény népközösség előtt Krakkótól Madridig, és Velencétől Londonig döntőnek bizonyult volna, olyan még nem akadt.

 

Szigetvár ostromakor jelentős számú keresztény felmentő sereg gyűlt össze Győr alatt, de megismétlődött az, ami 1532-ben Kőszeg ostromakor, hogy ez a hadsereg kardcsapás és puskalövés nélkül oszlott szét. A források szégyenként említik, hogy az a nagy sereg "meg se meré a császár hadát látni (ti. Szulejmán seregét) nem hogy a várba a vitéz Szőrényi Miklóst meg merte volna segélni…"

 

Ne felejtsük el, hogy 1566-ban nem csak Sziget alatt szállt táborba a török, noha ez bírt nagyobb jelentőséggel, hiszen maga a szultán vezette ezt a sereget, de Békés vármegyében, Gyula váráért is dúlt a harc, amelynek védői a távolság okán nem reménykedhettek még annyi segítségben sem, mint a Szigetváron körül zárt Zrínyi.
Természetesen az 1566-os események tükrében, mindkét véres ostrom nagy jelentősséggel bírt, s úgy tűnt fel a későbbi krónikákban, mintha ezen végházak nem csupán Magyarországot – már ami ekkor megmaradt belőle –, de mind az keresztény világot védelmezték harcukkal.

 

Magyarok Főnixe – így nevezik Zrínyit a korabeli propagandaanyagok. Hírneve hamarosan Európa-szerte ismert, hiszen számos külföldi egyetemen – Bécsben, Prágában, Krakkóban, de főként Heidelbergben és Wittenbergben – tanuló magyarországi diák munkájaként szerkesztették és adták ki azt a De Sigetho Hungariae propugnaculo című latin nyelvű munkát, mely a szigeti hőst magasztalja. Előszavában hősiességét többek közt az ókori görögök nagyszerűségéhez hasonlítja, és Zrínyit az "Isten által felmagasztalt hős"-nek, "Magyarország főnix"-ének nevezik.

 

S valóban az önmagát feláldozó hős példája élő és serkentő erőt képvisel. Az önfeláldozó küzdelem sohasem hiábavaló, miként példát jelentett Szondi György és Losonczy István hősiessége 1552-ben, úgy példa volt Zrínyi 1566-ban. Bennük fel sem merült a kérdés, hogy ne áldoznák életüket a hazáért és a hitért. Jóval később, a szigeti viadal után jó másfélszáz évvel, az erdélyi Cserei Mihály krónikás – még számos alkalommal találkozunk vele –, azt írta történetbölcseleti művében, hogy Zrínyi Miklós önfeláldozása és hősiessége – mellette felemlítve "Zondi György"-öt is –, "ama nagy Hektór"-hoz hasonlatos, avagy hasonlítja őt, a fellázadt zsidók hősiességéhez, Massada erődjének védelméhez:

"Zrínyi rajta megyen a törökön, mint erős oroszlány úgy forgódik, ugyan omlik a pogány előtte, végre egyik lábát, aztán homlokát meglövén, dicséretessen, dicsőséggel elesik a mellette álló vitézekkel együtt s az egész pogány s keresztény világon örök emlékezettel magasztaltatik."

 

Szigetvár ugyan elesett, de Nyugat-Magyarország megmenekült. A szultán halála, és az, hogy őt már nem követte hasonló kvalitású uralkodó az Oszmán Birodalom élén, valószínűleg szintén hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben a szigetvári küzdelem szimbolikus értéket nyerjen, s mintegy győzedelmes harcként jelenjen meg.

 

Nagyon fontosnak vélem megemlíteni, hogy mindebben nem mellékes az a tény sem, hogy egy évvel Szigetvár ostroma előtt a szultán nagy tengeri expedíciót küldött Málta szigetének meghódítására, amelynek stratégiai jelentőségét talán nem kell vázolnunk, hiszen ennek ellenőrzése révén karnyújtásnyira vált volna a török számára nem csupán Dél-Itália, de maga Róma, illetve a spanyol partvidék is, egyszóval az egész Mediterráneumot birtokolta volna. A johanniták sikerrel verték vissza a török rohamokat s így a keresztény Nyugat egy rövid időre fellélegezhetett, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a viharfelhők örökre eltávoztak és a közvetlen fenyegetés megszűnt volna Itália és Nyugat-Európa számára. Azonban az, hogy ez a hódító szultán egy év múltán a szigeti táborban meghalt valósággal győzelem számba ment a haragjától rettegő kereszténységben. Így a nagy szultán halála, mint egy győzelemmé magasztalta a keresztények vereségét Magyarországon, Szigetvár romos falai között.

 

Zrínyi Miklós a megdicsőült hős, kinek nevét egész Európában visszhangozzák, a keresztény hit védelmezője és bajnoka:

„...fortissimus Heros,
Non tantum patriae defensor
et inclytus armis
Miles, magnanimus tutor,
sed totius orbis
Christiandum...”

 

A hős önkéntes áldozata, Jézus Krisztus utánzásának példája lett (imitatio Christi). Az Istenért, a hitért és a nemzetért vállalt halál nem elbukás, sőt megdicsőülés. Valójában ez a felfogás Magyarországon is gyorsan elterjedt volt, mind a protestáns, mind a katolikus közösségekben. A XVI. századi szellemi-vallási mozgalmak, áramlatok nagyon erősen hatottak e szemlélet kialakulására. A világ a Jó és a Gonosz erői között őrlődik. A csatában felvonulnak a harcos szentek és arkangyalok, hogy a földi hősöket megsegítsék. A vallásos indítatás, amely e küzdelmek hátterében húzódott, jól tetten érhető a korabeli forrásokban, ha figyelembe vesszük azt, hogy a török hódítása Magyarországon, az Isten büntetésének fogható fel. Úgy érezték, miként egykor az isteni büntetés a zsidó népet sújtotta, úgy most a magyarokra gerjedt haragra, de egyszersmind ez a "kiválasztottság"-tudatot erősítette fel. Ezt vallották, mind a protestáns, mind a katolikus táborban, hiszen ennek már megvoltak a történelmi előzményei és gyökerei.

 

Az európai keresztény kultúra férfiúi ideáltípus már hosszú ideje a "harcos hős" és a "szent" volt. Az önfeláldozó, az egyéni érdekeiről a közösség javára (ti. respublica Christiana) lemondó, és ha kell az életét is gondolkodás nélkül feláldozó férfi.

 

A végbeliek mindig hangoztatták, hogy nem csupán "édes hazájuk" iránti szeretetükben és hűségükben állnak fegyverbe, hanem egyszersmind a keresztény hitet – legyenek akár katolikusok, akár protestánsok – is védik. Nyilvánvaló, hogy "A kereszténység védelmének gondolatát a korszak az előző századokból örökölte, s kialakulásában – természetszerűleg – nagy része volt az egyháznak."

 

Amikor a dédunoka pennájára tűzi a neves ős szigetvári hősi harcát, azontúl, hogy él a költői szabadság eszközeivel, művének minden sorában jelentkezik a vizsgált korszakunkra vonatkozó vallásos, morális indítatás. Az utolsó nagy roham előtt tudjuk, hogy a lőporrobbanás miatt a védők ténylegesen úgy érezhették, hogy a tüzes pokolba merültek alá, s az ostromlók végső elszánásukban neki induló rohamát pedig úgy, mintha az egész felidézett, sötét Alvilág erői szállnának velük harcba, melynek élén Plútó jár, s nyomán a könyörtelen Halál:

”De mindezek között kevélységgel sétál
Az világröttentő szörnyüséges halál.
Mindent irtózással meggyőz és nagysággal,
Mind két keze terhes iszonyu kaszával.”

 

Az eposzban az Alvilág erőivel szemben azonban színre lépnek az angyali seregek, s Zrínyinek és vitézeinek áldozata, mintegy a Megváltó méltó követését jelenti. A hősi halál, mint áldozat, a hazáért és a hitért:

„Vitézek Istene! ime az te szolgád
Nem szánta éretted világi romlását;
Vére hullásával nagy bötüket formált,
Illy subscribálással néked adta magát,
Ő vitéz véréért vedd kedvedben fiát.”

 

A történeti forrásokból azonban az is nagyon jól kiolvasható, hogy a reformáció erőteljes térnyerésével a végvári harcok ideológiai háttere is valamelyest átalakul. A kereszténység védőbástyája gondolatból származott és ahhoz nagyon erősen és szervesen kapcsolódott – főként a reformáció eszmeisége nyomán – a magyar, mint "választott nép" eszméje, aki immár elsősorban a hazát védi, azért hullatja vérét, kockáztatja életét. A kutatások tükrében érdemes megemlíteni, hogy van olyan feltevés, mely szerint ez a tragikus korszak nagy impulzust adott a modern nemzetté válás felé vezető úton, hozzájárult a nemzet összekovácsolódásához.

 

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

 

Zrínyi Miklós apotheosisa.

 

"Iam tua res agitur, paries tuus ardet ab alto, Culmine tota domus collabefacta ruit. Sigetum periit. Non vilia castra supersunt: Extremum metuit moesta Vienna diem Pannonias non esse vides tua moenia? Turcus, his ruptis, in Marte furente ruet."

De Sigetho Hungariae propugnaculo opusculum. Witenbergae. 1587.

Vö. TERBE. 323.
Lásd. CENNERNÉ WILHELMB Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája. Bp. 1997

 

"6. Sept. Syged Praesidium firimissimum Croatiae occupauit exercitus Solymanni Turcici Imperatoris, qui in Castris expirauit, et migrauit ad Mahumeutum suum in Tartarum, etc. sub impressionibus ultimis ac grauissimis, Cuius mors a Cubiculario occultata est per aliquot dies, ne milites metu consternati obsidionem soluerent. Eractaque sunt ibi Solymanno trophaea saxea. 1566. Insignis Heros Zeriny pie et fortiter in bello occubuit armata manu, sed sine ullis munimentis corporis, Turmas Turcicas in rcem irrumpentes, animam Christo commendans suosque milites animans, in sanguine profundendo pro Christo et Patria, invasit etc."

Diarium Bricci Kokavini et aliorum. In: Naplók és útleírások a 16-18. századból.

Közzéteszi: Szelestei N. László. Bp. 1998. 34.
Jel. 20. 7-10.

 

Melius Juhász Péter: Szent Jánosnac tött jelenésec igaz es iras szerint valo magyarazasa predikatioc szerint iambor bölcz es tudos emberec irasaból. Várad.

1568. Lásd. ŐZE Sándor: Apokaliptikai és nemzettudat a XVI. századi Magyarországon.

In: RRN. 112-113.
LŐKÖS. i.m. 366.

 

Horvát eredetiben:

„Dobra gospoda, spomenemo se sada
Od Sigeta grada Zrinskoga Mikule
Kako smo zgubili Sigeta varoša
Po kom je opustil naš ugarski orsag...”

FRANKOVICS György: Szigetvár 1566-os ostroma egy horvát hőskölteményben.

In: Honismeret. 1995. 5. Sz., http: //www. Vjrktf. Hu/carus/honisme/Ho 990500.htm

 

Horvát eredetiben:

 

"Mâ lepa gospoda, na kraci vam povem
od Sigeta grada, od cara Solimana,
i od dobrih junakov, od Zrini Mikloša,
Koga so začeli od davnja žaluvati"

 

Lásd. LŐKÖS István: Nemzettudat, nyelv és irodalom. Horvát-szlovén-magyar irodalmi és művelődéstörténeti interferenciák. Bp. 2002. 84-85.
Lásd. Uő. uo. 112., illetve LŐKÖS István: Zrínyi eposzának horvát epikai előzményei. Debrecen. 1995
BAJZA József: A szigetvári hős a horvát népi epikában. In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1937. 13-18.

Boros Sebestyén és Nagy Szabó Ferenc krónikája. In: Erdélyi Történelmi Adatok I. közzéteszi Mikó Imre. Kolozsvár. 1855

 

"Miksa határozatlan volt, mert nem mert kockáztatni, hiába volt az óriási hadsereg, tettre kész, kezdeményező vezetője nem akadt. Miksa és környezete egyébként tévesen ítélte meg várai – Sziget és Gyula – teljesítőképességét, és a ténylegesnél jóval túl becsülte őket, s ez a hibás taktikai alapállás megbosszulta magát. Gyula tehát valójában nem számíthatott felmentésre, teljesen magára volt hagyatva. Biztató leveleknél egyebet nem kaptak, s ez pszichológiailag sem közömbös. 1552-ben az egriek, 1566-ban a szigetváriak joggal reménykedhettek felmentő seregben (ha nem is érkezett meg), a gyulaiak számára jószerivel még ez a remény sem maradt! Ez a mozzanat a döntő pillanatokban alapvetően befolyásolta a kitartás mértékét."

CSORBA Csaba: Vég-Gyula várának históriája. Bp. 1985. 136.

 

"Quid bellum tetrius illo, quod paucis abhinc annis in Ungaria gestrum est? Cum Solymanus Ottomanorum regnum potentisimus quingentis hominium millibus Pannoniam complevisset, munitissima illa, non solum harum regionum, sed universi etiam Christiani orbis propugnacula, Iula et Zigetum capta et excisa sunt."

Andreas Dudith: De cometarum significatione Commentariolus. Basel. 1759. Lásd. TERBE. 313-314.

 

" …Luftri &haereditario à Zrinio Comiti, Nicolao, Heroi incomparabili, Phoenici Hungariae, non minus fortitudine Heroica, quam honestilissime morte toto terrarum orbe notissimo, út qui in oppugnatione Sigethana, quam triginta quinq, dierum specio fortisimè justinuit…"

vö. De Sigetho Hungariae propugnaculo. Közzéteszi: Kőszeghy Péter. Bp. 1987 (fakszimile)
SZÁNTÓ Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon. 1541-1593. Bp. 1980. 98-99.
Cserei.² 485.

 

Málta ellen 1565 májusában indult meg a törökök támadása. A szigeten hősiesen védekező johannita lovagokat, a rend nagymestere, Jean de la Valette irányította, akinek mindössze 8 500 fegyverese volt. Különösen a stratégiai Sant 'Elmo erődítményének elfoglalásáért dúlt kegyetlen harc. Az erődöt mindössze 25 lovag és 800 fegyveres védelmezte, s bár egy hónapi ostrom után a törököké lett, számukra ez pyrruszi győzelem volt, több mint 8-ezer katonájuk odaveszett. A segítséggel vonakodó spanyol király, II. Fülöp pedig ekkor megadta az engedélyt Szicílián állomásozó hadiflottájának, hogy Don Garcia de Toledo vezetésével segítséget vigyen a szorongatott szigetre.

HOPP. i.m. 114.

 

„A magyar reformációnak a mártíriumról alkotott felfogását vizsgálva, mindenekelőtt látnunk kell, hogy a Mohács utáni évtizedekben a prédikátoraink a keresztviseléssel, sőt gyakran a tényleges vértanúsággal is fizikai közelségbe kerültek. Ez alakította ki azt a történetteológiai gondolkozást, ami a török kiűzésig alapvetően határozta meg a magyarság önszemléletét, s ami már a mártírium kérdésével is érintkezett. Ez a történelemszemlélet részint középkori hazai előzmények nyomán, részben wittenbergi hatásra erősen az Ószövetségen tájékozódik. Ennek a szemléletnek a zsidó-magyar sorspárhuzam az alapja, mely szerint Isten a bűnei miatt bünteti a magyar népet...”

GYŐRI L. Lajos: Reformáció, mártírológia, exemplum. In: Irodalomtörténet. 2001. 3. 322-324.

 

Érdemes utalnunk rá, hogy a keresztény hős, férfias ideája mélyen gyökerezik a középkori hagyományokban, mint ennek elemzését jól bemutatja egy olasz freskó kapcsán Anne Dudop elemző és kiválóan illusztrált tanulmánya.

Lásd. Anne DUDOP: Masculinity, Crusading, and Devotion: Francesco Casali's Fresco in the Tretento Perugian Contado. In: Speculum 76. April 2001. 315-336.

 

Ugyancsak felvethető, hogy e kornak az elevenen élő hagyománya fedezhető fel Loyala Szent Ignác (1491-1556) esetében. A baszk nemesi sarj, Inigo de Loyala ifjúként katonáskodni kezd, 1521-ben Pampelona ostromában súlyos sebet szerez a lábán, ekkor fordul olvasmányai hatására Krisztushoz. Már 31 éves, mikor egyetemre kezd járni, és életét a vallásos élmények hatására Jézus Krisztusnak ajánlja: 1540-ben, Rómában a pápa elismeri az általa alapított szerzetesrendet, a Jézus Társaságot, közismert nevén a jezsuitákat.

BENDA Kálmán: A végvári harcok ideológiája. In: Tsz. 1963. 16.
Szigeti veszedelem. XIV. 40.
Uo. XV.

 

"…az egy nemzetként elviselt szenvedések sokkal nagyobb kohéziót adtak, mint a sikerek. E feltevés szerint a magyar társadalom rendkívüli szenvedései a török harcok idején különlegesen erősen ösztönözték a nemzeti összetartozás átélését."

ŐZE. i.m. 115.