A "kis háború" 1566 után...

1567 óta hivatalosan béke volt Bécs és a Porta között. Ez az időszak volt az ún. kis háború korszaka, amelyben szinte mindennaposak voltak a török és magyar végházak vitézeinek összecsapásai. Számos alkalommal panaszolják a budai pasák a bécsi Udvarban a magyar végbeliek csatározásait, mindenért őket okolták, s főképpen, hogy ők azok, akik a békétlenséget szítják. Sőt, a két uralkodó közti követjárásoknak is állandó témája az ellenfelek egymással való csatározása. Noha mind a szultán, mind a császár a másik felet vádolták a békebontással.

A forrásokból számtalan példával élhetnénk, a bécsi követ munkatársa ezt jegyzi fel egy helyütt naplójában: „A szigeti bég néhány hónappal ezelőtt, mint erről már beszéltem, császárunk sok falvát török adó alá hajtotta, s messze Kanizsán túl földünkre becsapott. A falvak Budához tartoznak, az ottani pasa könyvébe vannak beírva. Az ottani falvak lakói szabadon jöttek a török végházakhoz. Meghódoltak, védelmet és oltalmat kértek tőlük. Ez nyilvánvaló hazugság – fakad ki a keresztény krónikás majd így folytatja: szegény embereket gyakran tűzzel-vassal kényszerítették meghódolásra. Van a törököknek egy könyvük. Sok falvat, várost és várat írtak be abba, hogy ez az övék, ami korábban soha sem volt tulajdonuk. De mind hosszabban, mind közelebb nyomulnak, egyiket a másik után rabolják el császárunktól. (…) az elmúlt év utolsó három hónapjában kilenc vagy tíz várat és erősséget bevettek Horvátországban, minden méltányossággal szemben, sőt az esküvel fogadott béke ellenére.”

Másutt ugyancsak ezt olvashatjuk: „…a budai pasa tizennégy falut kiraboltatott a bányavárosok vidékén, meghódoltatta őket a török császárnak. Kétezer lelket fogságba vitetett, mégis azt írta a császárunknak, úgy panaszkodott, hogy mieink szegik meg a békét.”

1576-ban így írt a budai pasa, Musztafa az uralkodónak Bécsbe: „(…) mindenképen azon leszünk, hogy a frigy épen maradhasson. Viszont arra kérjük Nagyságodat, hogy a végbelieknek, főképen a győri, komáromi, tatai, veszprémi, pápai, palotai, egri és mind a körülvaló kapitányoknak parancsolja meg Nagyságod, hogy maradjanak veszteg, kiknek sem éjjel, sem nappal ragadozásuk meg nem szünik.”

Ezeknek a panaszoknak nem sok foganatja volt. Amint erről elkeseredett hangon számol be a budai pasánál tartózkodó császári követség: „…uram a pasánál volt, panaszt tett neki, mekkora károkat okoznak a törökök Magyarországon és Horvátországban, hány falut égettek föl, mennyi embert és állatot hajtottak el, emellett néhány várat bevettek. A pasa a régi lantot pengette újra, így szólván: A mieink a bűnösek, mert kicsapnak rabolni, az övéi utánuk erednek. Amit útközben találnak, falvakat, kastélyokat, azt meghódoltatják. Ha már bevették, ott imádkoztak, törvényeik szerint nem adhatják vissza. A pasa elkezdett kiabálni, hogy a mieink bevették fél Magyarországot, sok helyen gyújtogattak, de egyetlen helységet nem tudott megnevezni. Ők, akik várakat, falvakat, országrészeket és embereket elragadnak, bűntelenek, és ráadásul minket kigúnyolnak. Uram nagyon szomorúan jött haza, és azt mondta, már az élethez sincs kedve.”

Igaz ugyan, hogy a pasa azt mondta avagy írta, ő maga a saját felügyelete alá tartozó vitézeket a portyától mind eltiltja, de úgy tűnik, hogy sem a budai pasa, sem az uralkodó tiltásának nem volt oly visszatartó ereje, amely a vitézek zsákmány utáni vágyát, avagy csak a verekedő kedvét megzabolázhatta volna, vagy annak gátat szabott volna. Hiszen a csatározásokhoz, lesvetéshez, vagy csak az „öklelőzés”-hez mindig akadt alkalom.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat