1566 - Ne félj, nem kerget a tatár...

"Ne szaladj, nem kerget a tatár!" - szoktuk mondani még ma is, tehát az élő magyar nyelvben is megvan annak a történeti kornak a nyoma, amikor bizony szaladni, rohanni kellett, mert kergetett a tatár... de már most sokan arra gondolnak, hogy ez az 1241-1242-es tatárjárás tragikus emlékezetére utalna.

 

Azonban vélhetően nem erről van szó, hanem arról az időszakról, amelyet éppen "török világ" néven illetünk jobb híján (s ehhez még egy szólást: "rossz szomszédság, török átok"), amikor is a tatárok mint a török hadsereg segédcsapatai a XVI. század derekától folyamatosan és a XVII. század folyamán egyre nagyobb számban jelen voltak a magyarországi és erdélyi küzdelmekben, erről hozunk most föl példákat.

A Kelet-Európai síkságot uraló Arany Horda széthullása után, a XVI. század elején a Krím, amely török vazallus lett, s így a terjeszkedő Oszmán Birodalomnak, mint egy ugródeszkájává lett Ukrajna és Oroszország irányába. Megszerezték a gazdag kereskedővárost, Kaffát, valamint Azovot; 1512-ben már 360-ezer akcsét és 8-ezer arany dukátot hajtottak be adóba, ezentúl 50 udvari szolgát, parasztokat és fiatal lányokat követeltek. A krími kánok hatalmát a Porta támogatta, így a térségben igen veszélyes és erős hatalmat jelentettek.

Például elmondható, hogy a XVI. század közepén és végén is – az évszázadok (ha ugyan nem évezredek) óta a "népek országútjá"-nak számító – a dél-ukrajnai steppevidék, amely a moldvai területekkel, vagyis az oszmán érdekszférával volt határos, teljesen néptelen volt és lakatlan, amelyet az oszmán-török vezetés, különböző tatár népesség letelepítésével kívánt megerősíteni.

Már az 1566-os nagy török hadjáratra való készülődéskor is látható, hogy a Portának szükséges van a tatár segédhadakra. Szulejmán szultán el is rendelte hadba szállásukat. Amikor a krími tatár fejedelem arról érdeklődött a Portán, hogy miféle segítséget várhat, ha hadaival Oroszország ellen indulna, akkor azt a választ kapta, hogy a szultán immár nagy háborúságra készül, s bár „A vereségre ítélt népségek megfékezése az uralkodói igyekezet szükséges velejárója.”

 

Azonban most „a híres-neves Máltában lakozó gaztevők”, avagy a johanniták megfegyelmezése szükséges, s „A budai végeken a magyarok gyülekeznek; a budai és temesvári beglerbég pillanatnyilag hadakozik, s a szultáni hadjáratban a ruméliai beglerbég is teljes erejével készen áll megsegítésükre s abba az irányba figyel. Ezek a fontos ügyek megakadályozzák, hogy szándékuknak megfelelően katonákat küldjenek oda, s jobbnak látszik, ha alkalmasabb időre várnak vele; most az itteni ellenség ügyét részesítették előnyben. Ha a magasságos Isten úgy rendelte, hogy azt a vidéket a szultán meghódítsa, intézkedésekhez fognak kezdeni, amikor eljön az ideje.”

 

Ha nem is a fősereghez csatlakoztak, de Felső-Magyarországon és a Tiszántúlon pusztították - János Zsigmond erdélyi fejedelem szövetségeseként - a királyi birtokokat.